Operatív figyelés

Az állambiztonsági jegyzetek szerint az operatív figyelés, „az a titkos nyomozati eszköz, amelynek feladata az állambiztonsági szervek látókörébe került személyek magatartásának, kapcsolatainak titkos megállapítása, az ellenséges tevékenység megakadályozása, operatív bizonyítása és operatív akciók biztosítása”.[1]

A figyelést a BM T-állományú beosztottai konspirált technikai eszközök és objektumok igénybevételével végezték. Elsősorban személyek külső megnyilvánulásainak megállapítására alkalmazták, de tárgyak, helyiségek, események vizuális megfigyelésére is használták. Különlegességét a szervek abban látták, hogy általa rögzíteni lehetett az operatív intézkedések hatását, és egyedüli módszerként alkalmas volt az ellenőrzés alá vont személy tevékenységének folyamatos reprodukálására (kép, film). Felhasználásának öt alapelvét határozták meg.[2] 1. törvényesség betartása (csak alapos gyanú esetén volt alkalmazható és nem veszélyeztethetett élet és vagyonbiztonságot), 2. titkosság (ügyelve a dekonspiráció politikai kárára!), 3. differenciálás a végrehajtásban (az eszközök és a taktika meghatározásában), 4. folyamatosság biztosítása 5. a figyelés eredményének dokumentálása – jelentés, fotó, film stb.)

Közvetlenül a rendszerváltás előtt a figyelés alapvető esetei a következők voltak:

• nem szocialista országból akkreditált ellenséges tevékenységgel gyanúsítható diplomata, más külképviseleti beosztott, diplomata fedéssel működtetett hírszerző rezidentúrák ellen;
• ellenséges tevékenységgel gyanúsítható, nem szocialista országból Magyarországra érkező külföldiek;
• baráti szocialista országok állambiztonsági szerveinek kérésére végzett ellenőrzés;
• olyan külföldi és magyar állampolgár megfigyelés, aki Magyarország területét használja a  szocialista közösség országai elleni tevékenységhez;
• nem szocialista külképviseletek objektumaiba bejáró magyar állampolgárok megfigyelése;
• bizalmas nyomozás alatt álló személyek, tevékenysége kapcsolatai felderítése;
• állami, társadalmi, gazdasági rendre veszélyes személyek ellenőrzése;
• ellenséges – titkos – találkozóhelyek felderítése;
• operációk, objektumok, katonai szállítások biztosítása;
• hálózati jelöltek tanulmányozása, hálózati személyek ellenőrzése;

rombolás, merényletre, külföldre szökés, röpcédulaszórás megakadályozása.

A figyelést kérő és azt végző szervnek kölcsönös tájékoztatási kötelezettsége volt. A figyelést szolgálati jegyen kellett kérni. A célszemélyt konspiratív módon kellett átadni a „kukkolóknak”. A kapcsolattartásról külön megállapodás történt (munkaidőn és túl). A figyelésről általában napi jelentések készültek, változásnál azonnali értesítést kellett küldeni. Az operatív figyelés két alapvető formája a mozgó- és állópont-figyelés volt. A gépkocsival, valamint a „közhasznú közlekedés” felhasználásával végrehajtott követés mellett a szakma a gyalogos figyelést 1988-ban is kiemelt fontosságúnak kezelte. A követést lánc, villa alakú formációkban, vagy párhuzamos utakat felhasználva hajtották végre. Ezen túl nyomásgyakorlásra használták a szoros követés módszerét is. Ebben az esetben az ellenséges célszemélyt csoportosan, agresszívan, közvetlen mellette haladva követték az utcán, közlekedési járműveken, akárhová is ment. Ezt az ÁVO által 1947–1949 között parlamenti képviselőkkel szemben,[1] az Országházon belül is alkalmazott módszert, a nyolcvanas években a demokratikus ellenzék vezető egyéniségei ellen használták újra. (Bizonyítva, hogy szükség esetén a „puha diktatúra” politikai rendőrei, „gombnyomásra”, pillanatok alatt keményebb módszerekre képesek váltani.)

Az egykori állambiztonsági figyelők mindennapjait érzékletesen mutatja be Zólyomi Tamás 1990-ben megjelent visszaemlékezése.[2]