Józsi bácsi, mesélne egy kicsit a kezdetekről?

Bokody József vagyok, 1928-ban születtem Mátyásföldön, ott jártam általános iskolába, majd a háború alatt Budapesten, a Százados úti polgáriban folytattam tanulmányaimat. Itt ismerekedtem meg a cserkészettel is.

1941 tavaszán Bukovinszki Zoltán, a Százados úti polgári iskola testnevelő tanára, a 20. sz. Erődi Ödön cserkészcsapat parancsnoka a 10 órai nagyszünetben riadóztatta a cserkészeket az udvarra. Mivel Kácsor tanár úrral német óra következett volna, gondoltam megúszom, ezért én is lementem az udvarra. A Hári János színdarab szereposztása zajlott. Már minden szerep „elkelt”, csak Bagóé, a trombitásé nem. A tanár úr körülnézet és engem megpillantva megállapította: „te nem is vagy cserkész!” Én meg bátran feleltem, hogy még lehetek. Tovább érdeklődött, hogy tudok-e trombitálni, tudtam is egy kicsit, de még olt mit tökéletesíteni a tudásomon. Így lettem „Bagó a trombitás” Igaz az előadásokon, néha kissé falsul fújtam a csapatkürtöt, de ezt senki nem vette észre. Na, így lettem cserkész.

Hogyan alakult későbbi cserkészélete?

Igen aktív voltam. Minden cserkész összejövetelen, rendezvényen, túrán és táborozáson részt vettem. Igaz, ebből később baj lett, mert tanulmányi eredményem, finoman mondva „kívánni valót hagyott maga után.” Pontosabban a polgári iskola 2. majd 3. osztályát ismételni kellett. Így szüneteltetni kellett a cserkészmunkát, nyáron tanulás, de sajnos ennek ellenére a pótvizsgák sem sikerültek.

Nagyon hamar őrsvezetőképzőbe kerültem, a 13. sz. Ezermester Farkasfalka cserkészcsapatba (ez volt ugyanis a MÁVAG csapata). 1943-ban már a parancsnokomat, Herczeg Laci bácsit is behívták, így maradtunk mi őrsvezetők és kezdő rajvezetők, és tulajdonképpen ennek az ötös tanácsnak voltam én a vezetője. Ezek után szerveztek be a szövetségbe, ahol később a vízi osztályra kerültem. 1943-ban volt az utolsó nagy cserkész vízi verseny.

1947-ben volt a francia Jamboree, de úgy tudom Rákosi nem járult hozzá a kiutazáshoz. Mesélneerről egy kicsit?

Az 1947-es év a Magyar Cserkészszövetségben a franciaországi cserkész világtalálkozóra utazó magyar cserkészek felkészítésével telt el. Rákosi valóban nem járult hozzá a kiutazáshoz, ezért felkértük Veres Pétert, a Nemzeti Parasztpárt elnökét, minisztert, hogy járjon közbe a kiutazási engedély ügyében. Ezt többször is megtette. Végül a felkészített 400 fő helyett csak 200 fő kiutazását engedélyezték. A különvonat a Keleti pályaudvar csarnokából indult. A búcsúztatás után már zöldre váltott a fényjelző, de a vonat nem indult. Pár perc után a fényjelzőt alapba visszaállították. Később feltűnt Széchi András vezetésével, egy 10 fős cserkészcsoport teljese új egyenruhában és felszereléssel. Ők nem szerepeltek a kiutazók névjegyzékében. Kisebb vita után a kiutazó kontingens parancsnokai, Jánosi Sándort és Ferber József elrendelték az utas lista végén lévő 10 fő leszállítását és helyükbe ezek az „álcserkészek” szállhattak fel a vonatra. A búcsúztatók közül többen azonnal átláttuk a szituációt és az ott lévő Veres Péter minisztert is tájékoztattuk. Gyorsan kellett cselekedni, ezért én a vonat elejétől, Kékesi Ferenc barátom pedig a vonat végétől, végigszaladtuk a kocsikat és mindenhol közöltük, hogy óvakodjanak ezektől a most felszálló „álcserkészektől”, mert ezek figyelők, besúgók csoportja. A leszállított cserkészek a csepeli és más munkáskörzet cserkészei voltak. Könnyes szemmel, zokogva búcsúztatták a vonatot.

Józsi bácsi, mesélne egy kicsit arról, hogy milyen volt, mikor a cserkészet illegalitásban működött?

1948-ban a cserkészet ugye kényszerből megszűnt, nem nagyon találkoztunk, de végül a magyar Természetbarát Szövetségben, mint a volt cserkészeket összefogtuk, melynek külön vízi bizottsága alakult a vezetésemmel. Hosszú évekig, mint természetbarátok működtünk. Volt olyan év, hogy 5-6000 km-t eveztünk. A bizottságban - ami 8-9 fő volt - hatan cserkészek voltunk.
Mikor az újrakezdés lehetősége megnyílt, a természetbarát szövetségi vonalat leadtam és a cserkészszövetségnél folytattam tovább.

Mesélne egy kicsit a meghurcoltatásairól?

1945-ben egy rosszindulatú feljelentés alapján bevittek az orosz parancsnokságra és ott kihallgattak. Mindenáron rám akarták kenni, hogy Hitlerjugend voltam, és a náci eszméket terjesztettem. Nem volt semmiféle sapkám vagy kalapom, csak a cserkészsapkám. Így, amikor bementem, meg is mutattam nekik. Kérdezték, hogy mi az a cserkész, a tolmács sem tudta lefordítani. A tiszt feje fölött volt egy kép egy pionírról (úttörőről), s inkább ezt a szót használtam. Rögtön el is küldtek, nem lett semmi baj.

A 3. ilyen alkalommal már a Hársfa utcai rendőrségre vittek fogdába, apámmal együtt. Olyan sűrűn voltunk, hogy jobbra vagy „balra át”-ot kellett vezényelni ha meg akartunk fordulni. Innen apámat egy hét múlva elvitték az Andrássy út 60-ba, onnan nem jött vissza. Viszont egy hét múlva visszahoztak egy embert, aki hírt adott róla: továbbvitték dolgozni a Váci úti elektromos művekhez. Egy hét múlva rám is az Andrássy 60-va várt: egy hatalmas pincébe löktek be. Leestem, erre fölült valaki, megfogta a karom, és mondta, hogy menjek oda. Meg voltam rémülve, hogy ismer engem. Hát kiderült, hogy biharugrai Szabó Pál, aki akkor a Paraszt Párt ifjúsági szervezetének volt vezetője. Alig telt el 2 vagy 3 nap, mire felvittek egy fiatalemberhez. Leültünk az asztal mellé, és elkezdtünk beszélgetni. Mondtam neki is a cserkészsapkámat, ő tudta miről van szó és tetszett is neki. Kérdezte mit csináltam a háború alatt, mondtam, hogy én vezettem a csapatot. Iszonyatosan éhes voltam, félig ki is volt húzva a fiókja, láttam, hogy benne van 2 szelet kenyér és egy alma. Kiszúrta, hogy többször néztem az ételre és hogy nagyokat nyeltem. Letörte a felét és odaadta. Még egy cigarettát is kaptam.

Egy kihallgatás után 10-12 társammal kivittek az udvarra kettesével összebilincselve, és elkísértek minket a toloncházba, ami a rendőrség egyik épülete volt. Pár nap múlva behívtak az irodába, egy nagy papírköteget elém tettek és mondták, hogy olvassam el, írjam alá. A fiatalember az Andrássy 60-ból a jelentésben leírt rólam mindent, ahogy elmondtam. Leírta, hogy cserkész voltam, és azt is, hogy nem voltam katona. Aláírtam, felhajtottam a papírt és azokat is. Mikor az új papírokat olvastam, megrendülten láttam, hogy az áll rajtk, hogy én a nyilaskeresztes párt tagja voltam, és ezért leinternálnak. Látszott is, hogy indigóval van írva…

Egy pár nap múlva megint összeszedtek minket és elvittek gyűjtőfogházba. Az egész meghurcoltatás alatt olyan volt, mintha valaki odafentről figyelne és vigyázna rám…

Az egyik fegyőr, Szőnyi Béla cserkésztestvérem édesapja volt. Este kiengedett a cellából, szerzett még egy széket, mondta, reméli, hogy munkára kivisznek, és jóra fordul a sorsom. Így is lett. Egy hét múlva pár embert, köztük engem is levittek az udvarra. Ott egy jó 185 cm magas fiatalember egy szál vörös rózsával a kezében sétálgatott, aki mint később kiderült, a fogház parancsnoka volt. Ő tartotta nekünk az eligazítást. Aki kilép a sorból, parancsuk van rá, hogy azt lelövik.

Másfél hónapot voltam ott, a Szönyi bácsi 3 naponta volt éjjeles, olykor a fél éjszakát átbeszélgettük.

És ha jól tudom, onnan sikerült valahogy meglógni, ugye?

1945. december elején öten elhatároztuk, ha alkalom lesz rá, Karácsony előtt lépünk. Be is feküdtünk a gyengélkedőbe, de kedvenc szakaszvezetőnk egyik nap berohant és kiabált, hogy „lógós banda, gyerünk felkelni és sorakozni a parancsnoki épület előtt”. Kisült, hogy mind az öten kaptunk 1-1 zsákot és egy rendőr kíséretében Budapestre, a Toloncházba kell mennünk és onnan Kistarcsára élelmiszert kihozni. Tehát mi hatan felszálltunk a HÉV-re és leültünk. Ahogy mind több és több utas szállt fel, mi udvariasan átadtuk a helyünket. Amikor Törökőrön, Nyugati pályaudvarról jövő vasúti vágányokhoz értünk, sorompót kaptunk. Ezt használtuk ki és lelépve a zsúfolt kocsiból, a felsővezeték oszlopok mögé állva vártuk a szerelvény eltávozását. Gondolom, hogy a Keleti pályaudvarnál lévő végállomáson (akkor addig járt a HÉV) a kiabálós szaki nagyon csodálkozhatott, hogy csak az öt zsákot találta.

Természetesen nem mentünk haza. Én visszamentem Sashalomra és Nagyszüleimnél, vagy a nagynéniknél felváltva tartózkodtam. A rokonok értesítették Édesanyámat, aki kijött Sashalomra és elmondta, hogy tegnap két rendőr keresett otthon és megfenyegették, ha valami hírt hall rólam azonnal jelentse. Egy hét múlva ismét ott jártak a nyomozók, és az ajtón lévő kisablakon kiszólt, jó hogy jönnek, mert most akart átmenni az őrsre és elmondani, hogy „tegnap este telefonált a fiam Bécsből és jól van”. Nagyot káromkodott a rendőr és elmentek. Lement Anyám még látta, hogy a szemben lévő oldalon lődörögnek, úgyhogy értesített Sashalmon, hogy még ne jöjjek.
Az egész ügy érdekessége, hogy nem is volt telefonunk. Haza nem mentem három hétig, de a városban jártam, megkerestem a cserkészvezetőimet, és más ismerőseimet. A Karácsony estét otthon töltöttem, de többet voltam a rokonaimnál, mint otthon. Végül 1946. január közepén végleg haza költöztem.

1946-ban már bekapcsolódtam a cserkész munkába a volt csapatomba, a Százados úti polgári iskola 20. sz. Erődi Ödön cserkészcsapatába. Sajnos a régebbi tisztek és őrsvezetők közül sokan nem jelentkeztek. Nemsokára felkerestem a Cserkészszövetség Sportosztályát, ahol örömmel fogadtak vissza és a labdajátékok előadója lettem.

Később elkerültem a MÁV-hoz, a Keleti pályaudvarra, kaptam egyenruhát is, és ott dolgoztam. Ebben az időszakban kaptam egy idézést az 5. kerületi rendőrkapitányságra, a Vadász utcába. Bementem, 2 rendőrnő fogadott, leültettek és megkérdezték miért és hogyan szöktem meg. Elmondtam. Könnyesre röhögték magukat, de mást nem tudtak csinálni, rendőri felügyelet alá kellett venniük, minden kedd reggel meg kellett jelennem, de összesen csak 6x vagy 7x voltam, utána ezt az „ítéletet” is eltörölték.

Hogyan élte meg Józsi bácsi a 1989-es újjáalakulást?

Megsirattuk. Már 1989 előtt a cserkészek nagy része összejárt, tartottuk a kapcsolatot. Én mindig azt mondtam, hogy úgy csináljuk mintha cserkészet lenne, de nem úgy köszönünk, és nem hordunk liliomos övet. Ezekkel a volt cserkésztársakkal és a különféle csapatokból előkerült fiatal tisztekkel a Turista Szakosztályban összetalálkoztunk és építettünk előre, bízva abban, hogy előbb-utóbb változás lesz. Nagyon hamar újjá is alakult a Magyar Cserkészszövetség, meg az utánunk megalakult Cserkészcsapatok Szövetsége, ahol volt egy-két baloldali beállítottsági cserkészvezető. Eddig úttörő, a MISZ vonalán dolgoztak. Ezekkel voltak némi problémáink. Elértük azt, hogy ketten alkottunk egy Magyar Cserkészek Tanácsa szervezetét, aki együtt képviselt bennünket a nemzetközi irodánál. Végül, Surján Laci bácsi vezetésével sikerült megszüntetni ezt a kettősséget, 15 csapat akkor jött át hozzánk, a nagy szövetségbe. Ezáltal megszűnt a Magyar Cserkészek Tanácsa és egyedül a magyar cserkészet képviselője a ma is élő Magyar Cserkészszövetség lett.

Nagyon szépen köszönöm, hogy megosztotta velünk emlékeit, élményeit. Jó egészséget és jó munkát kívánok!

Köszönöm szépen, én is kívánok ehhez a munkához sok sikert, és kitartást.

Márkus Richárd, 2016 decembere