Laci bácsi, tudna nekünk egy kicsit mesélni a kezdetekről?

Gelencsér László József vagyok, nyugalmazott MÁV főtanácsos, a Szent László Gimnáziumban érettségiztem 1952-ben.
Szerintem mondanom sem kell, hogy 1944-52-ig a legkeményebb évek voltak. Ebben volt légiriadó, bombázás. 10 éves gyerekként bejártunk vonattal Rákoscsabáról Budapestre iskolába, ami nem volt semmi. Aztán a németek megszálltak bennünket, és kiraktak bennünket az iskolából és a mostani Liget térnél volt egy kisebb kastély-szerű épület és ott folytattuk az iskolai tanulmányokat, amíg lehetett. 1945-ben meg az oroszok szállták meg az iskolát, azért nem lehetett bemenni. Úgyhogy én magánvizsgát tettem az első évből, hogy folytatni tudjam a második osztályt. Nagyon büszke vagyok a Szent László Gimnáziumra, ahol csodálatos 8 évet töltöttem el, és olyan osztálytársaim voltak, mint Rockenbauer Pál, aki a „Másfélmillió lépés Magyarországon” című filmjéről ismeretes, vagy Palkovits Miklós anatómus, agykutató, aki már 2x volt Nobel díjra felterjesztve.

Laci bácsi, mesélne nekünk arról egy kicsit hogyan is lett cserkész?

Már a Szent Lászlós évek alatt 1945-ben azt mondtam: itt az idő, el kell menni cserkésznek! El is mentem, Berta néni, az apród vezető nagy szeretettel fogadott, két évig apródoskodtam, de már 1947-ben beosztottak felnőtt őrsbe, közben pedig még az őrsvezető képzőt is elvégeztem, ami egy színvonalas, tartalmas házi képzés volt Rákosligeten. Tulajdonképpen 1948. február 14-től március 20-ig tartott, és én lelkiismeretesen elvégeztem.
Két olyan tábor volt, ahol ott tudtam lenni, mert ugye apródként még nem mehettem, később pedig a betiltás miatt már nem volt alkalmunk együtt táborozni a csapattal.

1946-ban Velencén volt az egyik tábor. A szegény 812-es cserkészcsapat szokás rendszerint megtámadta a táborainkat, most is így tettek. Csak azt felejtették el, hogy az a velencei táborhely a háború után tele volt sok-sok gödörrel és lövészárokkal, és a hatalmas esőben a támadóink beleestek az árokba, hatalmas móka volt, kissé pórul jártak.
A másik 1947-ben a Szilvásváradi tábor volt, a Szalajka völgyében. Augusztusban a maradék étel olyan volt, mint a kocsonya, olyan hideg volt. Ennek a tábornak filmet is csináltak, mert voltak olyan öregcserkészeink, akik már komoly felnőtt emberek voltak, többen voltak a vasúttól, felnéztünk rájuk, ráadásul tudtak mozgófilmet készíteni, melyet aztán 1956-ban, mikor próbáltunk újraszerveződni, levetítettünk. És abban a táborban Kuti István, aki alapító tagja volt a csapatnak is személyesen megtisztelt minket, bottal, öregesen vett részt a táborban, de velünk együtt ő is sátorban aludt.  
Volt ezen kívül még egy tábor a betiltás előtt 1948-ban Balatonakalin, valamilyen oknál fogva oda nem tudtam elmenni, de nem is probléma, mert hatalmas viharral kellett a többieknek megküzdeniük a tábor alatt.

48-ig volt egy csapatotthonunk. A mostani Óvónő utcába egy elhagyott házban kaptunk otthont, csodálatos élmény volt. A padlásról leszedegettem a nagybátyám lombfűrészét, és azzal díszítgettünk. Később meg jött az értesítés, hogy feloszlik a magyar cserkészet, mert betiltják. Hidegzuhanyként ért minket a hír, majdnem sírtunk. Később feltörték a csapatotthonunkat is, nem sok mindenünk maradt: egy-két ásó, néhány kondér. Úgy döntöttünk, hogyha fel kell oszlani, feloszlunk. Szerencsére 1949 körül a Rákoscsabai Testgyakorlók Köre annyira elszegényedett, hogy a postás szakszervezet belesegített és a Rákoscsabai Postás néven átvették a csapatot, de kötelező volt ifjúsági csoportot indítani, és abba, mint cserkészek beszálltunk! Így lettünk futballisták, minden nap találkoztunk, és bal kézzel fogtunk kezet.
De nem elégedtünk meg ennyivel. Egyszer csak kipattant az ötlet, hogy el kellene menni, sátrazni! Így összeálltunk hárman-négyen és kerékpárral, csak időközben eltörtem a kezem, úgyhogy az első ilyen kiruccanásból kimaradtam, de 1952-ben már velük mentem Agárdra. Felvertük a sátrunkat, sütöttünk, főztünk. Az anyám utánunk hozta a 7 évvel fiatalabb öcsémet, ő lett a szolgálatos őrs! Minden este azért kicsit csendesen, de cserkészdalokat énekelve tábortüzet csináltunk.  1952-ben Balatonakarattyára tekertünk még le négyen a vízpartra. Az ételjegyek miatt nem lehetett játszani, úgyhogy a fűszeres bácsitól kaptuk a kenyeret, testvériesen megosztottuk. Főztünk mi ott barackos gombócot, lecsót, ettünk mi lekvárt, szalonnát. A legizgalmasabb az volt, mikor kihúztam a detektoros rádiót és hallgattuk az Olimpiát! Mikor meg jött a vihar, kihúztam, leföldeltem és ultiztunk reggelig.
Utána még sokáig a sportban barátok voltunk, a cserkészparancsnokunkkal is egészen a haláláig tartottuk a kapcsolatot.

Tudna mesélni egy kicsit az 56-os eseményekről?

1956-ban október 20-án történt meg az eljegyzésem az unokatestvéremmel együtt. Egy szerencsénk volt: a menyasszonyaink állandóan rajtunk ültek, ki nem mozduljunk, nem engedtek minket az események közepébe. Mi ezt szégyelltünk, mert hát milyen dolog ez, de legalább rádión tudtuk követni az eseményeket.

Elhatároztuk, hogy újjászervezzük a cserkészetet. Győz a forradalom, megcsináljuk a plakátokat és november harmadikán összejövünk. A plakátokat éjszakánként kiragasztottuk, és olyan jól csináltuk, hogy 120 fő jött össze a református iskolába, és annak a parancsnoka Farkas Sanyi bácsi nagy örömmel fogadott minket. Himnuszt énekeltünk és cserkészindulót, és levetítettük a szilvásváradi tábor kisfilmét is. Nagyon letört bennünket amikor jött a hír hogy a szovjetek pest felé tartanak, és akkor szomorúan kellett mondanunk, hogy elhalasztjuk az alakulást. Utána nagyon hosszú ideig kellett várni, hogy újra felhúzhassuk a zászlót.

Voltak közben olyan események, hogy a 140-es Pro Patria cserkészcsapat gyerekei a hazáért néven ellenálló csoportot szerveztek, várva a rendszerváltozást, de 1955-ben egy áruló beköpte őket, és akkor be is lettek börtönözve, de szerencsére 1956 novemberében már kiszabadultak.

Ami érdekes és nagyon szép, hogy a Király Béla, aki nemzetőr vezető lett, együtt ült a mi cserkészünkkel, Szabó Attilával. Válóczy István dandártábornok, aki meg cserkészünk, Göncz Árpáddal ült. Gondolt rá a rendszerváltás után, odavette maga mellé, mint repülős hadimérnök, szárnysegédnek.

Mi rákoscsabaiak azért büszkék vagyunk arra, hogy Rákoscsabán 90 éven keresztül Római Katolikus cserkészcsapat voltunk, a szent sír őrzésénél és a körmeneteken mindig jelen voltunk.

Érte valami üldöztetés vagy hátrányos megkülönböztetés azért, amiért cserkész volt?

Tulajdonképpen egy szerencsém volt, hogy a mi osztályunk olyan volt, hogy a régi háborús dalokat énekeltük lyukasórákon, a nadrágszíjunk a cserkészöv volt. Volt egy tanár, aki mindig úttörőt akart csinálni belőlem. A Szent László Gimnázium tanulói, akiből NB 1-es labdarúgók lettek, őket ez nem nagyon érdekelte, azt mondták, hogy akkor „jó, úttörők vagyunk”! Úgyhogy úttörő néven futball bajnokságot is nyert a Szent László Gimnázium cserkészcsapata!

Én megúsztam a meghurcoltatásokat, azért volt nekünk egy nagy botrányunk, mert 1952-ben Sztálinvárosba ajánlatos volt elmenni, építkezni. Érettségi bankett után tanácsos volt 3 hétre elutazni. Igen ám, de 8 osztálytársammal együtt minket a 3. napon kirúgtak onnan, mert esténként kimentünk a Béke szállóba zenét hallgatni, táncolni. Visszavették a dísztagsági könyvünket is és az egyetemre se vettek fel jó darabig. Egy gyerekünk úszta meg Orosz László, akiből orvos lett.

Életem legnagyobb kitüntetése az volt, hogy mikor a MÁV-nál egy tanfolyam alkalmával összejöttünk, egy Győr környéki fiatalember felismert, hogy Szent Lászlós voltam. Mi voltunk a forradalmárok, erre büszke voltam.

Hogyan élt a 60-as 70-es 80-as években cserkészként?

Egymásban tartottuk a lelket. A régi öregeinkkel mi nagyon szoros kapcsolatban voltunk, együtt jártunk kirándulni, mindenféle programokon pl. sütés, főzés részt vettünk.

Laci bácsi, és hogyan élte meg a Magyar Cserkészszövetség újjászervezését?

Sajnos elég szomorúan, mert engem valahogy kihagytak. Én, aki 1956-ban ott voltam és szervezkedtem, 1992-ig hozzám sem szóltak. Akkor a volt úttörő vezető, a Hosszú Gáspár, aki szintén Szent Lászlós volt, akkor jutott eszébe, hogy méltóztasson meghívni a nyári csapattáborba. Akkor előszedtem a nyakkendőmet, gubacsomat, és elmentem. Attól kezdve én lettem a tanácsadója, belőle csináltak parancsnokot, aki akkor lett cserkész. Őket elküldték segédtisztképzőbe, tisztképzőbe, engem pedig akkor is kifelejtettek. 1992-től aztán már én vittem elég sok mindent, csapatparancsnok helyettesként. 70-est, 80-ast és a 90-es születésnapot én rendeztem. Nálam nagyszabású volt minden, püspöki misével, ahogy illik, gyönyörű kiállítás volt, csapatzászlót szereztem a csapatnak.

És Laci bácsi véleménye szerint kinek vagy minek köszönhető, hogy a cserkészet túlélte az illegalitás időszakát?

Kinek? Mindenkinek. Rengeteg papnak, olyan embereknek, akik mertek szervezkedni, kirándulásokra mentek. Sokakat le is csuktak közülük, nekünk szerencsénk volt, hogy ezeket Csabán megúsztuk.

Köszönjük szépen Laci bácsi, hogy megosztotta velünk emlékeit, élményeit, ezúton kívánunk jó egészséget és jó munkát!

Köszönöm szépen. Jó munkát!

Márkus Richárd, 2016 decembere