Jóska bácsi, kérem, mutassa be néhány mondattal a családját, meséljen tanulmányairól!

1926.március 31-én születtem Budapesten. Édesapám Hevesi születésű molnársegéd volt, 1924-ben költöztek fel bátyámmal és édesanyámmal Budapestre, apám a „Beszkártnál” helyezkedett el, mint villamosvezető, később, pedig mint forgalmi ellenőr.

A középiskoláimat a Pestszentlőrinci polgáriban végeztem, de a Mester utcai gimnáziumban érettségiztem. Érettségi után én is a „Beszkártnál” kezdtem, de egy-két év után behívtak katonai szolgálatra, ahol másfél évet töltöttem. Közben, a Kandó Kálmán Villamosipari technikumban alapoztam meg híradástechnikai ismereteimet. Miután leszereltem, mint képzett műszerész kezdtem dolgozni.

Meséljen egy kicsit a kezdetekről, hogyan is lett cserkész!

A cserkészet vonatkozásában nekem nem volt megelőző élményem. Sem szüleim, sem pedig bátyám nem ismerte a cserkészetet. Alkalmanként ugyan láttam az akkori "farkaskölykök" mozgását az utcán, de még nem keltette fel figyelmemet. Az első emlékezetes esetem csak 1937-ben történhetett, mikor megakadt a tekintetem az Üllői úton, alakzatban vonuló cserkészcsapaton. Lenyűgözött a fegyelmezett rend, egyszerre léptek, nem beszélgettek, ráadásul egyenruhában voltak. Olyan szép volt számomra a látvány, hogy azonnal elhatároztam, én is cserkész leszek!

Ennek hatására beiratkoztam iskolám csapatához és az újonckiképzés után 1939-ben, a pestszentlőrinci cserkészház udvarán az összes helyi csapat újoncával együtt, vitéz kisbanaki Farkas Ferenc jelenlétében, aki akkor még nem volt főcserkész - felavattak! Így lettem cserkész az 1910.sz.Szt.István cserkészcsapatban! A következő években az I.-, majd a II. Próba letétele után csapatom elküldött a Hárshegyi Cserkészparkban rendezett Országos Őrsvezetőképző táborba 1941-ben.

Akkoriban Szentlőrincen már 5 csapat volt, és ez az 5 csapat alkotott egy cserkésztitkárságot. Ez azt eredményezte, hogy tudtak egymás létezéséről, és együtt rendeztek meg nemzeti ünnepeket, és mint egység, mint cserkészek jelentek meg a lakosság előtt: hogy jótékony tetteket hajtsanak végre.

48-ban betiltottak minket, de a mozgalom lényegében csak átalakult, mert az úttörőségben mindenki a cserkészkiképző anyagot kapta, kivéve a valláserkölcsi alapokat. Ráadásul az egyik cserkésztörvényt szóról szóra vették át: „Az úttörő ahol tud, segít”, de a többi is tartalmilag közel áll hozzá. Viszont volt egy hatalmas különbség: a cserkészet önkéntes volt, az úttörőszervezet nem. Sőt, olyan iskola is volt, ahol nem is tudtak róla az új kisgyerekek, hogy ők papíron már úttörők, mert az igazgató az egész iskolát bejelentette, mint az úttörőcsapat tagját. Mindenképpen azt akarták, hogy tömeget alkossanak és mindenkit elkápráztassanak. Eleinte a tanári testületből fizettek is egy-két tanárt, aki pótlékot kapott a programok lebonyolításáért, szervezéséért.

Mi azért továbbra is cserkészkedtünk, de civilben. Mentünk továbbra is, de akkor már csak Balaton mellé, 3-4 sátorral, családdal, gyerekekkel együtt. Nem úgy volt, mint azelőtt, hiszen nem találkozott minden hónapban a csapat vagy minden héten az őrs.

Lányok akkor nem voltak a csapatban, de voltak önálló lánycserkészcsapatok, akikkel úgy ismerkedtünk meg, hogy meghívtuk őket bizonyos időszakonként táncestekre: magunk szerveztünk tánctanfolyamot.

Hogyan alakult személyes sorsa az 1945 utáni időszakban?

1945 májusában lett vége a háborúnak, 3 hónappal később már segédtiszt és tisztképző tábort szervezett a szövetség a Hárshegyi cserkészparkban. Még élelmezési ellátás is csak éppen hogy volt, ráadásul 150-200-as létszám körül voltunk jelen. Ez olyan nagy szó volt, hogy még Tildy Zoltán, a köztársasági elnök is meglátogatott minket. Az amerikai követség rendszeresen eljött hozzánk, mert nem akarták elhinni, hogy 3 hónappal a háború után már kiképzőtábor folyik. Persze nem üres kézzel jöttek, hanem egyik alkalommal egy dinnyével teli dzsippel. (Jóska bácsi itt elérzékenyült.)

Voltak már sátrak, de csak 1-2, viszont a háború megkímélte a cserkészparkban a fa barakkokat, melyek már az előtt épültek. Itt kora tavasztól késő őszig, amíg csak lehetett kiképzés folyt. Ezekben a barakkokban emeletes ágyak voltak, többnyire egységenként 8 ágy, ami 16 hálóhelyet jelent. Ezeknek széles deszkapereme volt, hogy szalmával jól meg tudják tömni. Erre egy pokrócot terítettünk, egy másikkal pedig takaróztunk. Szegényes volt, de annak örültünk, hogy együtt lehettünk, hogy megmaradtunk. Felismertük egymást a régi táborokból.

Hogy alakult Jóska bácsi személyes sorsa a háború előtt?

1939-ben már nagyon érződött a háború előszele, a parancsnokunkat is 41-ben hívták be katonának, tartalékos hadnagynak.

A kiképzést a Vereckei szorosnál kapták meg, amit éles gyakorlat követett: éles tölténnyel lőttek, ágyút és aknavetőt használtak. Ki volt jelölve egy vonatkoztatási pont, amit el kellett foglalni, de a célzás során történtek hibák, a támadó magyar alakulat közé is néha belőttek aknával. Az egyik ilyen lövés alkalmával a parancsnokunk is megsebesült, egy repeszdarab hatolt be a combján keresztül, mely végül a medencecsontjánál akadt meg, így neki véget is ért a második világháború. Leszerelték, hazaküldték, mint sebesültet. Ő már nem tudta ellátni a parancsnokságok, úgyhogy a csapat lelkésztisztjét nevezték ki parancsnoknak.

És mi történt a csapattal a háború alatt?

Egyre több lett a magyar sebesült, már nem fértek el a korházakban, így a mi iskolánkból is hadikórház lett, nem volt többé csapatotthonunk. Erről értesült a 920-as cserkészcsapat, és felajánlották, hogy ők a saját otthonukban (mely az egyházközség által adományozott 7 szobás lakás volt) egy szobát átadnak nekünk, ahol az összejöveteleinket meg tudtuk tartani. Ők ebben a 7 szobás lakásban rendeztek tánctanfolyamokat is. A lányok, mikor meghallották, hogy tanfolyamot indítanak, már a legnagyobb szoba is kicsinek bizonyult. Ebből azt akarom kihozni, hogy a cserkész összetartozásnak voltak szép példái: hogy a másik csapat felajánlotta az otthonát. Hála Istennek, még a felszerelésünk egy részét is át tudtuk oda vinni, többek között az őrsi ládáinkat, melyekbe a szerszámaink voltak. Nehézséget jelentett a másik csapatnak is, mert összébb kellett húzódni, de nekünk nagyon sokat jelentett.

Később, mikor már tilos volt, milyen formában tartott kapcsolatot közösségének tagjaival?

Civil öltözékben, családostól, gyerekestől gyűltünk össze, jól éreztük magunkat, együtt voltunk. Sőt még a nejem, akinek akkortájt kezdtem udvarolni is jött velünk egyszer Balatonszemesre. Akkora vihart kaptunk, hogy belülről tartottuk a sátor tartórúdját, hogy el ne sodorjon bennünket a vihar.

Én személy szerint sohasem titkoltam cserkész voltomat. Mint cserkész, ugyanúgy jártam tovább a természetet. A Természetbarát Szövetség tele volt cserkészekkel 1948 után! Túrára, mindig a cserkészövemet tettem a nadrágomra. Sohasem volt olyan esetem, hogy emiatt bárki is szólt volna. Sőt, az együvé tartozás szép eseteire emlékszem!

Cserkész lélekkel ezekben az évtizedekben végiggyalogoltam kis hazánk legszebb tájait nyugattól-keletig! Ez akkor 1400 km-t jelentett. Még a hatvanéves anyósomat is beszerveztem a természetjárásba, aki nemcsak eljött, de nagyra értékelte a természetjárást.

Úgy tudom, van egy vicces története táborhelykereséssel kapcsolatban. Elmesélné nekünk?

1948-ban történt. Az öreg őrssel indultunk el táborhelyet keresni és Füred után nem sokkal szálltunk le, ugyanis a csapat nagy része akkor még nem volt Balatonon. Leültünk a partra, és elkezdtük a hozott holmit megdézsmálni. Mindenki bedobta a közösbe, amit hozott. Az egyik fiú egy egész rúd diós bejglit hozott le magával, s szétosztotta.

S hogy ebédünk is legyen, vettünk egy halat, és begyújtottunk alá. A hely, ahol főztünk, és ahol étkeztünk, nagy bokros sávval volt elválasztva, így nem láttunk egyik helyről a másikra. Egyszer egy nagy durranást hallottunk. Mivel akkoriban rettentő sok elhagyott lőszer volt, nem volt előttünk ez szokatlan, de azért oda is rohantunk a tűzhöz, mert megijedtünk.

A tüzet az ott talált sziklákkal raktuk körbe, de nem tudtuk, hogy ezek palás szerkezetű sziklák, mert mikor jól átforrósodott, önmagát dobta szét, az adta ki a robbanásszerű hangot. Így persze az vitte magával az ebédre valónkat is, jól szétterítette az egészet a Balaton vizében. Nekiálltunk összeszedni, ami megmaradt a halból, de az egyikünket gyorsan visszaküldtük a hozott elemózsiánkhoz. Az persze kis idő múlva röhögve szaladt vissza: „gyerekek gyertek gyorsan, a Lulu bejglijét eszi a szamár!” Nem csodálom, nagyon ízlett nekünk is, már ami maradt belőle.

Tele voltunk emlékkel, tele vagyunk most is, de haj ól meggondolom, egyedül én élek már…

Érte valami negatív megkülönböztetés a cserkészet miatt?

Sosem tagadtam le, szinte kérkedtem azzal, hogy cserkész voltam. A kommunista időkben elég volt egy kritikus, félreérthető megjegyzés, és máris megjelent az ÁVO.

A személyzeti osztály negyedévenként kért egy írásos beszámolót, önéletrajzot. Ez arra volt jó, hogy bele lehetett akaszkodni, mert a többség kétszer nem írta ugyanúgy, ugyanazt. Én az utolsó példányt mindig eltettem magamnak, és kis eltéréssel mindig ugyanazt másoltam le róla, így nem tudták azt mondani, hogy hazudok. Az volt a lényeg, hogy túléljük ezeket az éveket. Én minden egyes önéletrajzban ugyanazt megírtam, azt is, hogy én cserkész voltam, milyen nagyszerű élményeim, barátaim voltak, de ennek ellenére éreztem mindig, hogy valaki –és ezt mindenki érezhette- besúgó. Minden munkacsoportban volt 1-2 ember, aki besúgóként működött, de az ÁVO-sok úgy csinálták, hogy egy társaságban 2 ember legyen, de úgy, hogy egymásról ne tudjanak.

Mesélje el kérem, hogy alakult sorsa a szocializmusban!

A régi baráti kör megszakadt, ritkán tudtunk összejönni. Úgy kellett cselekedni, hogy ne tudjanak a kákán csomót találni, nem volt tanácsos magunkra felhívni a figyelmet. Éppen ezért évente egyszer jöttünk össze, s hogy ne legyen veszélyes, egy nyilvános helyen. Például egy étterem egyik sarkában, jól éreztük magunkat, örültünk, hogy együtt vagyunk. Például a parancsnokunk, aki pedagógus lévén, mikor már felgyógyult a sérüléséből, a Tanácsnál a tanulmányi osztályon lett tanfelügyelő. Ő is nagyon óvatos volt az összejöveteleink alkalmával, hogy zártkörű társaság legyen. Ráadásul volt egy olyan társunk is, aki a Szovjetunióban végzett egyetemet. Ő volt a villámhárító! Nem tudom, de valószínű, hogy Ő beszámolt illetékes helynek. Egyébként is csak örültünk egymásnak, semmi "szervezkedést" nem végeztünk! Ezeket az alkalmakat én magam is megemlítettem a rendszeresen kért önéletrajzban. Szinte kérkedtünk a nyíltságunkkal!

Ez annyira bevált, hogy mindig ezt az utat jártuk! Emellett még teljesen összetartottunk. Feleslegesen politikai témákat nem beszéltünk meg.

A 80-as évek elején egyszer előfordult, hogy párttag társunk felvetette, hogy nem lehetne-e csapatot alapítani a KISZ- keretében. Persze leintettem Őt, mondván, hogy nem lehet a tüzet a vízzel házasítani. Nem is jött elő többé ilyesmivel.

És az újjáalakulásról is beszélne pár mondatban?

Ez cserkész életem legszebb időszaka. Lelkesülten, boldogan jöttek a régi cserkésztársak, hogy ők is segítsenek talpra állítani a csipkerózsika álmából azt a szervezetet, mely oly széppé, élményekben oly gazdaggá tették életünket.

Miután 90-ben újra és újra megjelentek az egyenruhás cserkészek, nagyon sok helyen miután meglátták őket, főleg az idősebben el voltak ámulva, és örömmel fogadták őket.

Márkus Richárd, 2016 decembere