A Regnum Marianum közösség budapesti egyházmegyés katolikus papok, illetve hittanárok közösségeként indult a 19. század végén. Prohászka Ottokárnak, az esztergomi szeminárium akkori spirituálisának tanítványai közül a szerzetességhez hasonló, de fogadalom nélküli közösségben éltek. A közösség tagjait az motiválta, hogy megújítsák a hitoktatás gyakorlatát, és ne csak tananyagot adjanak át, hanem egész életre szóló nevelést, útmutatást, mintát adjanak a fiataloknak. Ugyanakkor a papi tevékenységet is meg akarták újítani, a nagyváros körülményeihez igazodó, de szent papi eszményt, életformát tűztek ki maguk elé. Ezután vették fel a Regnum Marianum nevet. Ezek az intézmények közösséget nyújtottak az utcán céltalanul csavargó fiúknak, és a szabadidő céltudatos, tartalmas eltöltéséhez kínáltak alternatívát. A papi életüket, energiájukat a fiataloknak szentelő atyák minden munkájukat, pénzüket ennek az eszménynek a megvalósítására szentelték.
A hivatalos alapításra 1902. szeptember 24-én került sor azáltal, hogy „a Szeplőtelen Fogantatásról nevezett kongregáció” néven Rómában bejegyezték a közösséget a Mária-kongregáció anyakönyvébe. 1903-ban az ifjúsági pasztoráció anyagi támogatására megalakították a Regnum Marianum Egyesületet, amelynek központja a Majláth Gusztáv Károly gyulafehérvári megyés püspök által számukra megvett ház (Damjanich utca 50.) lett. A cserkészet magyarországi megjelenésekor után a Regnum az új pedagógiai módszer egyik első alkalmazójaként 1912-ben ott volt a Magyar Cserkészszövetség megalapításánál, s csapata az első ülésen sorsolással a hármas számot kapta. 1931. június 14-én Serédi Jusztinián hercegprímás szentelte fel a Városliget szélén épült Regnum Marinaum templomot, amely önálló plébánia lett. A közösség ettől függetlenül működött, elsősorban a hittanoktatáson, a cserkészfoglalkozásokon és a tíz-húsz ezer példányban 1902-től havonta megjelenő Zászlónk című újságon keresztül fejtette ki tevékenységét.
A Regnum Marianum a II. világháború folyamán lassan visszavonult a cserkészmozgalomból. A katolikus egyesületek föloszlatása 1946-ban és a szerzetesrendek működési engedélyének megvonása 1950-ben a Regnum Marianum közösségre nem vonatkozott, mert egyik kategóriába sem lehetett őket besorolni, az atyák pedig maguktól többszöri fenyegetésre sem voltak hajlandók feloszlatni a házközösséget. 1951. november 24-én elvették tőlük a házat, az atyákat plébániákra helyezték, de a közösség élete titokban, lakásokon és erdei kirándulásokon folytatódott. Az ÁVH ezzel kapcsolatos titkos megfigyelésének anyagait 1952-től külön csoport-dossziéban gyűjtötték. A regnumi vezetők ellen a hatvanas években három pert indítottak, de a közösségek minden letartóztatási és házkutatási hullám után újjászerveződtek. A papokat és laikus csoportvezetőket a három koncepciós perben összesen hatvannyolc és fél évi börtönbüntetésre ítéltek, aminek nagy részét le is töltötték. A közösség vezetőinek és egyszerű tagjainak gyakran egyéb hátrányok is osztályrészül jutottak: munkahelyi elbocsátások, egyetemi felvételi elutasítások, papok elhelyezése kis, távoli plébániákra stb.
A Regnum Marianum tehát azon kevés közösség közé tartozott, amelyek az egész korszakban folyamatosan működtek. Az eljárások idején a közösség laikus vezetői tartották össze a csoportokat a szabadlábon lévő atyák körül, és ennek során felelős partnereikké váltak. Lányok is bekapcsolódtak a regnumi közösségbe, és a csoportok felnőttként továbbra is együtt maradtak. Így a Regnum Marianum átalakult papok és laikusok testvéri közösségévé és a hetvenes nyolcvanas években a legnagyobb autonóm (egyszersmind az állambiztonság által megfigyelt) egyházi szerveződés volt. Tevékenysége a rendszerváltás óta töretlen, hivatása napjainkban is a magyar egyház szolgálata, melyet elsősorban az ifjúság nevelésével valósít meg.