Az Angliából világhódító útjára indult cserkészmozgalom a múlt században lehetőséget kínált a társadalmi, kulturális, vallási vagy éppen politikai ellentétek meghaladására. Az alapító Baden-Powell élete végén egyre gyakrabban figyelmeztetett a cserkészet világtestvériségének fontosságára. Halálakor (1941) egy időre úgy tűnt, törekvései hiábavalók voltak. A nemzetek közti világháború, az autoriter és diktatórikus rezsimek térnyerése látszólag megakadályozták eszményeinek érvényesülését.
A politikai hatalomváltások Magyarországon is többször elsöpörték az ifjúsági mozgalom demokratikus vívmányait. A cserkészet múlt századi történetét tekintve az alapvető értékek, magasztos elvek eltorzulása is megragadható: legyen szó a (cserkész)testvériségről, a sokat hangoztatott keresztény értékekről, az emberi szabadságról vagy az egyenlőség (a kizsákmányolásmentes világ) eszméjéről. Ugyanakkor a 20. század e fordulatai a cserkészek közösségeinek erejére, pozitív hagyományaik továbbélésére, túlélőképességükre is példákat szolgáltatnak.
Zsidó cserkészcsapatok Magyarországon
Kevéssé ismert, hogy a cserkészmozgalomban már a kezdetektől részt vettek zsidó csapatok. Így volt ez 1920 és 1940 között, a „keresztény” dominanciára törekvő, a zsidók iskoláztatását és társadalmi érvényesülését adminisztratív állami eszközökkel megnehezítő, sőt kirekesztő szándékok ellenére is, amíg a törvény nem tiltotta. Valójában Magyarországon az elsők között, még az első világháború előtt alapította meg a Kadima (Előre) csapatot egy budapesti ügyvéd, Dömény Lajos.
A zsidó cserkészcsapatok megszületésénél bábáskodott Bing Ede János is, aki gyűjtötte a magyar és nemzetközi cserkészmozgalom dokumentumait. http://holocaust.archivportal.hu/temak/zsidok-cserkeszmozgalomban.
Az ő nevéhez fűződik még a Magyar Vívó és Atlétikai Klub, illetve a Palesztinába kivándorlók megsegítését szolgáló Zsidó Nemzeti Alap létrehozása is. A három szervezet és az agilis szervező Dömény élete egyaránt jól érzékelteti a hazai zsidóság dilemmáit. Egyfelől érvényesülni akart, és elnyerni a közvélemény elismerését: a sportklub a húszas évektől neves futballistákat, tornászokat adott, de ugyanakkora hangsúlyt helyeztek az utánpótlás nevelésre, a tömegsportra is. A természetszeretetet, a lelki elmélyülést és a testi edzettséget egyesítő cserkészet elveivel is könnyen azonosult Dömény, hiszen azok bárhol és bármikor hasznosak lehettek az életben. Az önálló zsidó állam gondolatát magáénak valló, a kitelepülést szervező férfi ugyanakkor önként jelentkezett frontszolgálatra, és az elsők között adta vérét a magyar győzelemért (1914 szeptemberében halt meg Lembergnél).
Halálát követően a cionista mozgalom nem vált igazán népszerűvé a magyar zsidóság körében. A zsidó cserkészet viszont a politikai ellenszélhez képest sikeresnek volt mondható: több mint egy tucat csapatot jegyzett be a szövetség.
252. számú Kiss József cserkészcsapat (Pesti Izraelita Hitközség); 297. számú Dániel (Báró Eötvös József) cserkészcsapat (Pesti Izraelita Hitközség Reálgimnáziuma); 310. számú Jókai cserkészcsapat (Magyar Izraeli Kézmű- és Földművelési Egyesület, Budapest); KADIMA cserkészcsapat (Magyar Zsidó Kulturális Egyesület, Budapest); 311. számú Vörösmarty cserkészcsapat (Budai Izraelita Hitközség); 446. számú Salamon cserkészcsapat (Izraelita Fiúárvaház, Budapest, a Pesti Izraelita Hitközség Alapítványi Főgimnáziuma); 479. számú Szőgyi László cserkészcsapat (Izraelita Hitközség, Győr); 598. számú báró Jósika Miklós cserkészcsapat (Izraelita Hitközség, Szeged); 615. számú („Ámosz”) I. Béla király cserkészcsapat (Pécsi Izraelita Elemi); 790. számú Dávid király cserkészcsapat (Izraelita Polgári Iskola, Miskolc); 921. számú Dr. Venetianer Lajos cserkészcsapat (Izraelita Hitközség, Újpest).
A nevükön kívül sajnos alig néhány irat maradt fenn róluk. A legtöbb forrás a Budai Izraelita Hitközség fennhatósága alatt működő, 311. számú Vörösmarty cserkészcsapatról áll rendelkezésünkre, hála az egykori tagok gondoskodásának. A csapat 1945-ben, a háború befejeztével rögtön újjászerveződött, és a mozgalom betiltásáig működött. Az egykori tagok 2000-ben szervezték meg az újabb nagy találkozást, bár kisebb csoportok a megelőző évtizedekben is tartották a kapcsolatot. Az időskori találkozókat is dokumentálták, így képet kaphatunk arról, hogyan tekintettek vissza cserkészmúltjukra, fiatalkorukra és a negyvenes évek Magyarországára. A továbbiakban elsősorban erre a forrásegyüttesre, valamint saját és mások által készített beszélgetésekre alapozva próbálom megrajzolni a zsidó cserkészet jellegzetes karakterét és az egykori tagok 1948 utáni, azaz a „búvópatak”-időszakban tanúsított magatartását, amelynek megértéséhez szükséges a többes (kötőjeles) identitás fogalmának szem előtt tartása.
A Vörösmarty cserkészcsapat 1924-ben létesült a Kadima romjain, és ahogyan a tízéves jubileumuk alkalmából szerkesztett kiadványban olvashatjuk, hosszas procedúra előzte meg a bejegyzését. 1927 tavaszán ideiglenesen megvonták a csapat igazolását, de egyik esetben sem írnak arról, volt-e ennek köze a diszkriminációhoz, a hivatali antiszemitizmushoz. A csapat névválasztása és Vörösmarty leghíresebb versének, a Szózatnak az idézése egyértelművé teszi, hogy a cserkészek is Magyarország sorsa felett búsultak, és itt reméltek fényes jövőt. A rajnevek ugyanakkor árnyalják a képet: Lőw Lipót, „az 1848-as szabadságharc rabbija” az asszimilációt szorgalmazta, a már említett Dömény Lajos és Baracs Károly, a budai hitközség vezetője a húszas évek első felében a többes identitást képviselte, míg Herzl Tivadar neve maga volt a disszimiláció szimbóluma.
A cserkészszövetség cionista csapatokat nem vett fel sorai közé, de a cserkészfiúk zöme nem is vallotta magát cionistának. Gerő Zsolt, akinek a legtöbbet köszönhetjük a csapat dokumentációjának összegyűjtésében és rendszerezésében, úgy emlékszik, véletlenszerű volt, ki hová csapódott. Ő a bátyját követte a csapatba, és mellékesen volt kapcsolata a cionista ifjúsági szervezetekkel. 1944-ben, a bujkálás és az embermentés során egy-egy összekötő révén megélénkültek ezek a kapcsolatok, és utóbb Gerő mint egyedüli ellenállókkal rokonszenvezett velük. 1945-ben azonban megmaradt a cserkészek kötelékében, és nem jutott eszébe a kivándorlás.
A hitközségeknek rendszerint nem volt ifjúsági szervezetük, így a sportegyesületeken kívül alig akadt valami a zsidó gyerekeknek a szabadidejük eltöltésére. Bak M. János történész idézi egyik iskolatársát, aki a korabeli érdeklődésükre, identitásukra vonatkozó kérdésére meglehetős egyszerűséggel válaszolt: „Volt, aki a Lukácsba járt, volt, aki a Palatinusra, volt, aki a Honvéd utcai jégpályára, volt, aki a Pozsonyi útira, volt, aki cserkész lett, volt, aki nem…” A szülők, ha kezdetben visszafogottan vették is tudomásul gyermekeik cserkésszé válását, a nyilvános bemutatókat látván, és a vezetők rendszeres családlátogatásait követően meggyőződhettek róla, hogy gyereküknek a lehető legjobb elfoglaltság a cserkészkedés. (Több fotó is megörökítette, ahogy szülők négy-öt éves, jövendő „farkaskölykeikkel” meglátogatják az 1933-as gödöllői cserkészdzsemborin részt vevő zsidó cserkészfiúkat.)
Cserkészprogramok
A cserkészprogramok tartalmas időtöltésnek bizonyultak, amelynek során a fiatalok fizikai és lelki nevelést egyaránt kaptak. Sokat vitték őket a természetbe, növelték az önfegyelmüket és az állóképességüket, közben praktikus ismereteket szereztek (főzés, varrás, tájékozódás, sátorverés stb.), és megélték a lelki összetartozást, a csoport élményét. A Vörösmarty ezenfelül kiemelkedett kultúrprogramjaival és az általános műveltségre neveléssel. A rajok és őrsök év közben nemcsak rengeteg dalt tanultak meg, hanem egy-egy történelmi eseményt vagy valamelyik híres ember életét is tanulmányozták.
Érdemes lenne összevetni a különböző hátterű csapatok „folklórját”. A Vörösmartysok összegyűjtötték a saját szokásaikkal kapcsolatos emlékeiket: http://www.mbarnett.com/v311/
Operába, múzeumba jártak, műalkotásokat elemeztek, de tartottak nyelvtanfolyamokat és műveltségi vetélkedőket is. Ma is büszkék rá, hogy az országos versenyeken milyen jó helyezéseket értek el, s mennyi kiváló tudós, elismert szakember került ki közülük.
A kulturális programokon való részvétel mellett vallási ismereteket is kaptak. Vidor Pál rabbi fontos szerepet töltött be a csapat életében. A zsidó hagyományokat rendszeresen átbeszélték vele, ezek ismerete a próbák részévé vált. (Vidor vallási útmutatóját 1925 körül a szövetség országos vezetőtiszti testülete a kiképzési szabályzat részévé tette.) Ez is mutatja, hogy családi körben kevéssé tartották a vallási hagyományokat, és úgy látszik, az iskolai hittanóra kevésnek bizonyult elsajátításukra. A budai hitközség Zsigmond (ma Frankel Leó) utcai templomához tartozó melléképületben végleges elhelyezést nyert otthont természetesen kegytárgyakkal is ellátták. A táborozáskor sem feledkeztek meg az imádságokról: „első dolgunk annak megállapítása, merre van mizrách, merre van kelet, hogy este már kelet felé fordulva imádkozhassunk, és péntek estére már kelet felé fordulhasson a cserkészoltár is”. Emellett beszéltek a zsidó történelemről, a zsidóság aktuális helyzetéről a világban, és megismerkedtek a hazai zsidóság szervezetével.
A Vörösmarty csapathoz különösen polgári családok gyermekei tartoztak, de azért akadtak kisiparos- vagy munkáscsaládból származó fiúk is. A zsidótörvények bevezetésével, a munkahelyi elbocsátások nyomán, később az apák és fiatal férfiak munkaszolgálatra kötelezésével a családok rohamosan elszegényedtek, s az anyagi különbségek ennek következtében csökkentek. Később a csapat vezetői egyre-másra tűntek el a munkaszolgálatban, s a zsidó csapatokat 1941 végén – a cserkésztestvériség alapeszményét feladva – ki is zárták a szövetségből. (Az új alapszabályt az 1690/1942.M.E. számú rendelet 2. §-ának [2] bekezdése alapján adták ki. Bővebben lásd Virág, 2014.) A kirekesztést tudomásul vették, ettől kezdve a budai hitközség ifjúsági részlegeként folytatták a cserkészéletet, immár külsőségek nélkül. Ráadásul a csapat létszáma ebben az időben rohamosan növekedett, mert a vegyes csapatokból faji alapon kizárt gyerekek a Vörösmartyba áramlottak. 1943-ban a tagok lánytestvérei saját őrsöt szerveztek, s 1945-től a megszűnésig koedukált csapatként működtek tovább. A korszakban megélt árulást azonban sem 1945 után, sem az ötven évvel később szervezett találkozókon nem feledték.
A közösség a negyvenes években a korábbinál is nagyobb jelentőségre tett szert a csonka családok életében. A játékokkal és foglalkozásokkal hiába tudták egy kis időre kizárni a külső világot, a növekvő szorongást és fenyegetettségérzetet kezelni kellett. A harci feladatokat felváltották a rejtőzködést, a megfigyelést és a gyors döntést segítő gyakorlatok, az elzárást, a külső kapcsolatok megszűnését modellező, lelkileg megterhelő helyzetek. Az egyik sokat emlegetett 1943-as tábori „hékli” – vagyis a tagokkal vészhelyzetet elhitető tréfa – egyáltalán nem volt a valóságtól elrugaszkodott ötlet. Az egyik vezető azt a hírt hozta Pestről, hogy a Pest megyei alispán, a szélsőséges Endre László csendőrei úton vannak a „illegális” cserkésztábor felé. A csapat azonnal teljes felszereléssel, sílécekkel nekivágott egy éjszakai túrának a Pilisen keresztül , hogy átérjenek a szomszédos Komárom-Esztergom vármegyébe.
Újrakezdés, újratervezés
A visszaemlékezők szerint nem egy zsidó cserkész életét mentette meg a holokauszt idején az edzettség és a jól hasznosítható cserkészismeretek. Ők egy árnyalattal jobban fel voltak készülve a nehézségekre, mint a többi zsidó, de közülük is sokan vesztették életüket. Az 1945-ös újrakezdés, amilyen gyors volt, olyannyira szomorú. Eörsi Gyula februári naplórészletéből kiderül, a tisztek és öregcserkészek halálával mekkora teher nyomta a csapat egyik vezetőjévé előlépő huszonhárom éves fiatalember vállát, aki akkor már másnak akarta volna szentelni az idejét. Érdemes hosszabban idézni e nagyon fontos dokumentumot, mert segít megérteni, milyen gondolataik, félelmeik voltak az üldözést túlélt zsidó fiataloknak, és hogyan sodródtak óhatatlanul a kiépülő kommunista diktatúra „munkásai” közé. A csapaton belül a cionizmus és a kommunizmus felé húzók csaptak össze, az utóbbiak győzelmével:
„Itt maradtam egyedül, és kötelezőnek érzem a helyzetet: talán azért léptem be 19 éves koromban, hogy a csapat folytonossága megmaradjon. Nem jól írom. Nem egyedül maradtam. […] Kati a cionizmusba vinné a csapatot, beolvasztaná a cionista mozgalmakba. Mennyit beszéltünk erről Gáborral [azaz Brill Gáborral, a későbbi folklórgyűjtővel, akit 1944-ben munkaszolgálatosként öltek meg]), Colonellel! […] nem hagyom a fiúkat az ellenkező előjelű fasizmusba esni: a kék inges, szélsőségesen soviniszta nacionalizmusba, az egyik elvakultságból a másik fanatizmusba. Egyezkedni próbálunk… […] Aztán jön a szervezőtestület keresése. Nem tudunk mást találni, mint a DISZ (MADISZ) V. kerületi szervezetét, nagyon édes két fiatalember jön megagitálni, lelkesek, elvakultak, jókedvűek, és gyerekesen felnőttek. A célom kihasználni őket, mennél többet kapni, de mennél kevesebbet adni, (ugyanis távol akarom tartani a fiúkat a politikától, márpedig egyelőre a DISZ politizál, szobrokat dönt, demagogizál és táncol). Kapunk két szobát a volt nyilasházban […]” (A Szent István körút 2. szám alatti volt V. kerületi nyilasházról van szó.)
A csapat fenntartója tehát a kommunista párt ifjúsági szervezete lett, a cserkészek egy része pedig önkéntesen és meggyőződésből még az év során belépett a politikai szervezetbe is. A felnőttkorba érve, úgy látszik, már nem volt elég megtartó, közösségformáló erő a cserkészet. A napló tanúsága szerint a jövőről együtt tépelődtek Szabolcsi Miklóssal, a csontsoványra lefogyott másik rangidős cserkésszel:
Szabolcsi Miklós (1921–2000) irodalomtörténész, akadémikus, 1981 és 1988 között az Országos Pedagógiai Intézet főigazgatója. A csapaton belüli megbecsültségét érzékelteti, hogy az egyik Horthy-nótát az ő nevére írták át: „Colonel [vagyis Szabolcsi] Miklós, én is a tiéd vagyok. / Viselem a rongyos kis nadrágod. / Kis nadrágom, lyukas a feneke, / Rá van írva Colonel Miklós neve .”
„Sokat beszélgetünk a csapat vezetéséről: eddig ellenzékben voltunk, illegalitásban – ahogy most mondják –, és ez magyarázta elszigeteltségünket. Most ez a helyzet megváltozott, hová álljunk? Mindketten polgárok vagyunk, a szó jobbik értelmében. Én ezt a naplót írom, szeretek íróasztalom mögött olvasgatni, lustálkodni, a civilizált művészeteket szeretem, a kirándulásokat, ő is. Kritikus szellem vagyunk, mindennek egyszerre két oldalát látjuk, tehát nem tudunk igaz lelkesedéssel egy dinamikus eszme hű és áldozatos szolgálatába szegődni, lelkes tömegekkel nem dobban össze a szívünk, és az utca szenvedélyét nehezen bírjuk. E mellett a polgári kriticizmus mellett teszünk hitet, elhatározzuk, hogy a fiúkat is ebben a szellemben neveljük: távol tartjuk a napi politikától, és kriticizmust, polgári szemléletet nevelünk beléjük: lássanak mindent minden szemszögből, legyenek gondolkodó, és ne az orruknál fogva vezetett emberek. Ha ítélőképességük teljére értek, válasszák meg maguk a lehetőségek közül azt a világnézetet, ami az övék, egyedül az övék; legyenek kommunisták, polgárok, cionisták, amik akarnak, de ne vakon legyenek azzá, hanem felülről, a dolgok megismerése után. Ilyen szellemben dolgozzuk ki a próbaszabályzatot, és ilyen értelemben tartom a vezetőképzéseket. Ami magunkat illet, polgári pártba lépnénk legszívesebben, de ilyen nincs…”
A borús hangulatot egy pillanatra feledtetni tudta a május 1-jei felvonulás, amikor az Andrássy út közepén a megfogyatkozott, de büszke csapat nótákat énekelve masírozott. Az augusztusi tábort, az „első szabad cserkésztábort” Eörsi nagy kudarcnak értékelte az élelmezési nehézségek, a sok fizikai munka miatt, amely régen örömet okozott, a háborús nélkülözések és nehézségek után viszont felesleges fáradságot jelentett a legyengült, tábori munka helyett „dívány és kényelmes íróasztal után áhítozó” fiúknak. A lelki beállítódásukról írt mondatok a jó humorú, de igen csak elvhű későbbi kommunista jogász tollából szinte komikusnak hatnak:
„A fiúk elfelejtették, hogyan kell gondtalannak lenni, felszabadultan jókedvűnek, oly szomorú, hogy annyira véresen komolyan vesznek mindent, de mindent! Az igazmondást és a jellemet is, oly mereven, doktriner módon […].”
Soraiból a teljes elbizonytalanodás, talajvesztettség érződik. A napi gyakorlatok nem pótolhatják a célok elhalványodását, majd eltűnését.
„Az öregebb fiúk és a vezetők fáradtak. Fáradtak és tanácstalanok. Megkeverte őket ez a kor, ez a forradalom. Nem lelik helyüket és nyugtalanok. Irigylik a fanatizáltakat, az ellenzősöket, és engem okolnak. Nihilizmus, amit adtam nekik? Nem. Áttekintést akartam adni, felülemelkedést, hogy be ne dűljenek, hogy józan, hideg fejjel maguk válasszanak. Éretlenek ehhez, és gyengék. Inognak, mint szélben a nád. Irányt akarnak, azt akarják, hogy vezessék őket, ne kelljen gondolkodniuk, nem kell nekik a szabadság, nem akaródzkodnak vezetni. […] Most a világ sodrában úszunk, az éles határok leomlottak, és erkölcsi alapunkkal inkább reakciót jelentünk a politikus ifjúsági mozgalmak, a fanatikus cionista mozgalom mellett. Többet kívánnak, mint más, önállóságot, gondolkodást, anélkül, hogy azt az érzést tudnánk adni, hogy elitmozgalom vagyunk. Az idő aligha igazolhat, nem mint régen. Irány kell a fiúknak, út, amin vakon is mehetnek, mankó kell nekik. […] Fanatizálni kell őket, fanatizálni.”
A napló és írója persze szubjektív, feltehetően nem mindegyikük szorongott ennyire, a fiatalabbak nagyon is élvezhették a cserkészéletet. Az áttekintett életutak tanúsága szerint a mozgalom tagjai közül sokan lettek a Rákosi-, majd a Kádár-rezsim támogatói. Eörsi Gyula is hamar beállt a sorba, és élete végéig megmaradt kommunistának.
Eörsi Gyula (1922–1992) elismert jogtudós, magas pozíciókat töltött be az igazságszolgáltatás rendszerében és a tudományos életben. Nagy szerepe volt a szovjet típusú jog hazai adaptálásában. 1957-ben részese volt a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsáról szóló, 1957. évi 25. törvényerejű rendelet kodifikációs munkájának. „A jogszabály a politikai különbíróságok rendszeréről, a forradalom résztvevőivel szembeni tömeges leszámoláshoz szükséges jogi intézményrendszer fontos eleméről szólt” – írja a Wikipédia. Ez a munka egyértelmű állásfoglalás volt Eörsi részéről, habár forradalmi cselekményekért elítélt öccse ártatlanságát többször szóvá tette a rendőrségi kihallgatásokon és a BM-nek írt ügynöki jelentéseiben.
1945-ben tehát újraszervezték magukat, de az ország „forradalmi” átalakulása miatt belső tartalom nélkül, inkább csak a folytonosság megtartásáért, az elpusztultak iránti tiszteletből, az ő zsidó hagyományuk, a zsidó cserkészet őrzéséért. Éppen ezért nem okozott erkölcsi problémát a csapat és a szövetség beolvasztása az úttörőmozgalomba. Aktív szerepet játszottak benne, többen itt vagy más ifjúsági területen folytatták munkájukat. A visszaemlékezések szerint sajnálták a cserkészet felszámolását, ugyanakkor eszükbe sem jutott közreműködésüket árulásnak tekinteni, hiszen először őket árulta el a mozgalom. 1945 után, a megváltozott rendszerben a cserkészethez ragaszkodni kissé avítt és nosztalgikus dolognak tűnhetett. Nem volt nagy áldozat a hátrahagyása, ha úgy látták, tisztább és jobb ifjúságnevelés lép a helyébe, ha szebb országot lehet építeni az előző romjain. Márpedig a MADISZ és a párt sokuknak magasztosabb célokat és több izgalmat ígért.
Életutak
A csapat egykori tagjai között akadtak, akiket kifejezetten a bosszú vezérelt az elszenvedett sérelmek miatt. Gerő Tamás rögtön a rendőrség politikai csoportjához szegődött, később az államvédelmi, majd az állambiztonsági szerveknél tevékenykedve az osztályvezetésig jutott, 1959-ben szerelték le. A Berzsenyi-gimnázium diákjai nála jelentették fel volt tornatanárjukat: „a zsidó osztályt verte vizes kötéllel, amelyet, hogy a történelem igazságát eddig a pontig vezethessük, Gerő Tamás 1945-ben visszavert rajta, vagy visszaveretett rajta azokkal a srácokkal, akik akkor már rendelkezésünkre álltak. […] én letartóztattam személyesen a Somogyvárit, amikor az megjelent a háborúsbűnös-listán” (Interjú Bak M. Jánossal, 1986–1987). A tanár olcsón megúszta, majd tanulva a történtekből emigrált, és jó életet élt. Az egykori cserkész szóhasználatából ítélve és erkölcsi nézőpontból is érthetőnek, illetve védhetőnek tartja az erőszakot, és más visszaemlékezésekben sem hangzott el Gerőt vagy más cserkészből lett állambiztonsági alkalmazottat (pártbeli tisztségviselőt stb.) elítélő utalás.
Testvére, Gerő Zsolt szülők nélkül nem folytathatta már korábban megszakadt tanulmányait. Esztergályosként dolgozott évekig, majd 1949-ben az úttörőszövetség nevelési osztályvezetője lett. 1950 őszén bevonult katonának, és elvégzett egy féléves politikai tisztképző tanfolyamot. 1951-től a Sztálin, majd Petőfi Akadémia történelemtanára volt, közben levelező tagozaton fejezte be a gimnáziumot és szerzett érettségit. 1955-ben megbízták az egyetemes történelem tanszék vezetésével. Mivel az 1956-os forradalomban az akadémia forradalmi katonai bizottsága elnökhelyettesének választották meg, lefokozták, és 1957-ben leszerelt. Nyolc évig ismét esztergált, de sorban szerzett műszaki felsőfokú végzettséget, és 1990-es nyugdíjba vonulásáig különböző hazai vállalatoknál dolgozott vezető beosztásban.
Deák (Diamant) Péter is, akinek az édesapja a Kadima cserkészcsapat vezetője volt a húszas években, csakhamar a kommunista párt ifjúsági szervezeteiben tevékenykedett. Az ELTE-t nem tudta befejezni, 1951-ben politikai okokból eltanácsolták. Nem sokkal később tiszti iskolára jelentkezett, ami katonai és tudományos pályájának kezdetét jelentette. A hadsereg ezredese lett, és akadémiai doktori fokozatot is szerzett. Nyugdíjasként az 1990-es években gyakran szerepelt biztonsági szakértőként a médiában.
Bak M. János történész több helyen is írt a cserkészcsapat múltjáról. 1945-től ő is részt vett a MADISZ és a Diákszövetség munkájában. A forradalom alatt a magyar értelmiség forradalmi bizottságában tevékenykedett, és ott volt a cserkészmozgalom újjászervezésére összehívott gyűlésen is. 1956-tól Németországban, Angliában, majd Kanadában élt. 1959-ben a brüsszeli Nagy Imre Intézet egyik alapítója, 1968 és 1992 között a Vancouveri Egyetem professzora. Az 1990-es évektől ismét Magyarországon él, a CEU professzora.
Számos tudós került még ki az egykori csapat sorai közül, a már említettek mellett a teljesség igénye nélkül felsorolhatjuk Hajnal András matematikust, a halmazelmélet és a kombinatorika világhírű kutatóját, akadémikust, vagy a Széchenyi-díjas Bach Ivánt, a műszaki tudományok kandidátusát, illetve a zenetudomány doktorát, Kárpáti Jánost.
Az itthon maradt egykori csapattagoknak a visszaemlékezések szerint nem volt szégyellni- vagy félnivalójuk, de azért „belügyi szempontból” nem erőltették a találkozókat. A fennmaradt töredékes források szerint időnként mégis sor került ilyen alkalmakra, például 1954-ben a Pomáz környéki Csikóváraljára kirándultak. A ma élők az 1958-as találkozójukra sem emlékeznek, amelyről az állambiztonság két forráson keresztül értesült – talán a szervezés elindítását is ők javasolták. A Partizánszövetség székházában tartott cserkésztalálkozó első hallásra bizarr párosítás, azonban praktikus okokkal könnyen magyarázható. Eörsi („Sárfi”) jelentésében egy leginkább érettségi találkozóra emlékeztető, érdektelen gyűlést ír le, tele a rendszer funkcionáriusaival, akiknek további megfigyelése – ezt már a belügyi tiszt értékeléséből szűrhetjük le – tökéletesen felesleges. 2000-ben jutottak el odáig, hogy újra megszervezzenek egy nagy találkozót, melyet az azóta eltelt tizenhat évben sok másik követett. Szívesen emlékeznek fiatalkorukra, és sokuk számára semmilyen későbbi kapcsolat nem mérhető a köztük kialakult kötelék erejéhez.
A cserkészélet és általában a zsidóság és a magyarság nem jelentett kizárólagos választást a fővárosi asszimilálódott zsidóság számára. Természetes adottság volt, amitől csak körülményesen és részlegesen szabadulhattak „kikeresztelkedéssel”, rejtőzködéssel vagy Izraelbe (Palesztinába) településsel – természetesen mindegyikre számos példát lehetne sorolni köreikben.
A cserkészcsapat felélesztésének gondolata felmerült ugyan a régi tagokban, de végül nem próbálkoztak vele, így most is kevesen tudják, hogy a zsidó cserkészetnek komoly hagyománya volt Magyarországon.