A kanadai emigrációban, az anyaországtól több ezer kilométerre szakadt magyarok között évtizedek óta működnek aktív cserkészcsapatok. Ezek a közösségek fennmaradásukat nagyrészt azoknak a parancsnokoknak köszönhetik, akik szinte minden hétvégéjüket és szabadidejüket a cserkészkedésnek szentelik, programokat szerveznek, lelkesítik a gyerekeket, illetve sokszor inkább a szülőket. A mozgalom 1989-es magyarországi újjászervezésében is meghatározó szerepet játszó vezetők motivációit, a cserkészet túlélésének hátterét visszaemlékezések, levéltári anyagok, cikkek és állambiztonsági dokumentumok alapján mutatom be az alábbiakban.

A tanulmány megírásában a Kőrösi Csoma Sándor-ösztöndíj, személyesen pedig az életükről szűnni nem akaró lelkesedéssel beszélő Herédi Istvánné Marika,a 37. számú Szent Margit cserkészcsapat parancsnoka (1982–1999) volt segítségemre.

Fogalmi keretek

Általánosan elfogadott szempontok szerint kivándorlóknak a hazájukat gazdasági okok miatt elhagyókat nevezik, akik egy új élet reményében költöznek külföldre, ott telepednek le, alapítanak családot és vállalnak munkát. A kivándorlás mindig önkéntes, szabad döntés eredménye. Az emigránsok ezzel szemben politikai vagy vallási okból üldözött menekültek, kényszerűen kivándorlók. Jellemzően háborúk, forradalmak, rendszerváltások után nagyobb tömegekben hagyják el otthonukat. A tanulmányban szereplő emigránsok, DP-k („dípík”) a második világháborút követően hagyták el az országot: Ausztria, Németország, Svájc és Olaszország menekülttáborain keresztül hajóztak a tengerentúlra. Két nagyobb hullámban érkeztek Nyugatra: 1945-ben, majd 1947–1948 folyamán („határátugrók”). Az 1956–1957-ben emigrálókat a szakirodalom a kivándorlás ötödik hullámaként tartja számon. Ők a „hősök”, de nem feltétlenül voltak a forradalmi események résztvevői. Ekkor emelkedett meg hihetetlen mértékben a határokon kívül élő magyarság létszáma.

Maga a diaszpóra, „egy népnek az óhazán kívül élő része” általában emigránsokból alakul ki. Fejős Zoltán szerint a kollektív emlékezet tartja össze, elősegíti a traumát okozó történelmi események narratíváinak továbbadását, illetve tágabban értelmezve kulturális örökséget jelent. A diaszpóra tagjai élénken őrzik a szétszóródás történeteit, a szülőföld emlékéből mítosz lesz, valamikori hazatérésük állandó vágyként jelenik meg, kötődésük a szülőföld iránt megmarad, s ezt gyakran támogatás formájában tárgyiasítják is. A lelki törés, amit az elvándorlás okozott, erősen meghatározza az egyének etnikai identitásának kialakulását, formálódását (Bába, 2015, 15). Egyértelműen megfigyelhető, hogy a diaszpóra tagjaiban rögzült az a kép, mely akkor élt bennük az óhazáról, amikor elhagyták, ezért a közben bekövetkezett változásokat nehezen, lassabban integrálják szülőföldképükbe, a fiatalabb generáció számára pedig a ténylegesnél nagyobb generációs szakadást okoz, hiszen a szülők, nagyszülők által lefestett világ számukra ódivatú, elavult. A közösségi szemlélet emiatt nagyon lassan formálható át, s az aktív generáció gyakran emiatt eltávolodik e közösségektől.

Montreal

A jelenlegi montreali magyar közösség általam megismert tagjai a Bába Szilvia által leírt negyedik, ötödik és hatodik kivándorlási hullámban érkeztek Kanadába, a második világháborút követő évektől kezdődően 1990-ig (Bába, 2015, 21–41). Ők azok, akik kialakították, felépítették, és munkájukkal jelenleg is támogatják a magyarság szervezeti, közösségi formáit. Az ő gyermekeikből, unokáikból állnak a cserkészcsapatok őrsei, a magyar iskolák csoportjai. A másod- és harmadgeneráció számára ezek azok a helyek, amelyek a testközelből általuk már nem ismert anyaországi magyar élethez kapcsolják őket. Itt van lehetőségük a magyar nyelv használatára, a magyar kultúra szeleteinek megismerésére, ismeretek elsajátítására, arra, hogy gyermekkorukra visszaemlékezve felidézzék azokat a táborokat, hétvégi kirándulásokat, foglalkozásokat, amelyek egyértelműen a magyarsághoz kötötték őket. Ezért kiemelten fontos a magyar kultúra tengerentúli továbbélése számára, hogy e fórumok működjenek, s a tudáson kívül élményt adjanak a gyerekeknek. Ugyanilyen jelentősek azok a személyes kapcsolatok, amelyek a cserkészet berkein belül szövődnek. Barátságok, szerelmek, magyar családok távol a magyar nyelvterülettől.

Saját tapasztalataim alapján nem véletlenül a cserkészetet emelem ki az ifjúságot, a gyermekeket tömörítő három fő intézményből. A hétvégi magyar iskolák csak nagyon ritkán tudják betölteni a hosszú távon összetartó közösség szerepét, erre a cserkészeten kívül sokszor a néptánccsoportok képesek, melyek viszont kevesebb közösségben vannak jelen, illetve nem ritka, hogy a befogadó ország nyelvén működnek, és részben a befogadó ország nemzetisége számára jelentenek rendszeres elfoglaltságot. Így a magyar kultúra megélésének, népszerűsítésének ugyan kiváló terepei, a nyári táborokkal, kurzusokkal, fesztiválokkal kiegészülve valóban életre szóló élményt adnak, de közösségi szempontból talán mégis a cserkészet fűzi legerősebbre a szálakat.

Montreal és a cserkészet

Maday György és Pattantyus Károlyné kezdeményezésére 1953-ban gyűltek össze azok a montreali emigráns szülők és gyermekek, akik úgy érezték, a magyarság fennmaradását, a gyermekek magyarságtudatának és társas kapcsolatainak fejlődését nagyban segítené a cserkészet, ezért támogatták, szorgalmazták a cserkészmunka beindítását. Az alapító gyűlésnek az akkor már huszonöt éve működő Hungaria Social Club biztosított helyszínt, de hosszú távon nem maradtak itt a foglalkozások: kezdetben egy apácazárda alagsorában kaptak termet, majd a hivatalos megalakulást követően sikerült áttelepülni a magyar református templom egyik helyiségébe. A csapat vezetését Pattantyus Károlyné, „Patyi néni” vállalta magára.

A kanadai cserkészmunka szervezőinek a mindennapokban meg kellett küzdeniük a diaszpórára jellemző problémákkal: az asszimiláció, a vezetőhiány gondjaival és a motivációs nehézségekkel (Marosvári, 2004, 257). Toronto, Welland és Hamilton több-kevesebb sikerrel működő csapatai mellett az elsők között indult meg a munka a montreali 37. számú Szent Margit leánycserkészcsapatban. A Szövetség 1954 áprilisában igazolta megalakulásukat, majd három hónappal később, Bocskai István cserkészcsapat néven, Szalay Zoltán vezetésével megkezdődött a mai 23. számú Szent László fiúcsapat működése is. Ebben az évben, a szeptember 26-i első fogadalomtételkor Mattyasovszky-Zsolnay Miklós, a szövetség akkori elnöke tíz cserkészt és négy kiscserkészt avatott (Emlékeink, 1985). Ők rögtön a következő évben, a kanadai francia cserkészszövetség tagegységeként lehetőséget kaptak a megjelenésre a Niagara-on-the-Lake városkában megrendezett dzsemborin. (A részt vevő négy magyar cserkész: Ágoston Ferenc, Győrvári József, Szalay André és Tahy Zsiga volt.) Az emigrációban töltött első tíz év után, 1956-ban rendezték meg Wellingtonban az első jubileumi tábort, amelyen Amerikából és Kanadából tizenhat csapat száznyolcvan cserkésze vett részt. Nyolcan Montrealból érkeztek, és őrsvezetői, illetve segédtiszti képesítéssel tértek haza.

Az 1956-os forradalmat követő néhány év az egész tengerentúli diaszpóra számára nagy számbeli gyarapodást jelentett. Így volt ez a cserkészcsapatok háza táján is. 1958-ra, az első jubileumi csapattábor idejére a fiúcsapat létszáma elérte a hatvan főt, eddigre nemcsak a cserkészek, hanem vezetőik létszáma is kielégítő lett. 1960-ban, Hajdusik József jezsuita szerzetes parancsnoksága alatt jóváhagyták az intézőbizottsághoz beadott kérelmet, így a fiúk megkapták a 23. számú Szent László cserkészcsapat nevet. Ahogy Bodnár Gábor, a Magyar Cserkészszövetség (KMCSSZ) vezetője az 1950-es landshuti közgyűlésen megfogalmazta, a cserkészmunkán túl a cserkészek feladata a magyarságra nevelés, a társadalmi szolgálat, melynek a magyar népi kultúra népszerűsítése, bemutatása, a közösség mozgósítása és életben tartása az egyik legfőbb eszköze (ÁBTL 3. 2. 5. O–8–2001/42 “I”). Ehhez tartották magukat a montreali magyar cserkészek is: azon túl, hogy kötelességüknek érezték a magyar kultúra ápolását, táncalkalmak rendezésével biztosították a működésükhöz szükséges bevételt. Az 1960-as évekre már a katolikus egyházközség vállalta a fenntartó testület szerepét, de a csapatok a pénzügyi alapokat maguknak teremtették meg. A rendezvények közösségi szempontból is építő jellegűek voltak, hiszen „(…) a montreali magyar kolóniának a mi táncestjeink az egyetlen többé-kevésbé rendszeresen visszatérő társadalmi megmozdulásai” (Emlékeink, 1985). A két csapatból 1960 szeptemberében alakult regöscsapat, így már szervezett, hivatalos keretek között is vállalhattak helyi és távolabbi fellépéseket.

A hatvanas évtized első néhány éve mozgalmasan telt az egyházközség és a cserkészek háza táján. Megalakult egy református vegyes csapat, az 58-as Bethlen Gábor; Varga Tamás, Magyarország területén kívül elsőként, életmentőknek járó kitüntetésben részesült; a magyarok és más nemzetek gyermekei számára megrendezték a „Testvériség Tábort”; új katolikus templom épült, így végre saját otthont kaptak; csapatzászlót avattak.

1965-től Pelikán Sándor vette át a parancsnokságot Hajdusik Józseftől, Tarziciusz atyától, akit 1970-ben winnipiegi állomáshelyén papi hivatása teljesítése közben egy zavarodott elmeállapotú egyházközségi tag meggyilkolt. Temetése Montreal mellett volt, így cserkészei is elkísérhették utolsó útjára. 1970 és 1976 között Glaser János, 1976-tól 1982-ig Herédi Istvánés Marika vezették a csapatokat. Eddigre már sikerült számban és minőségben megerősíteni a közösségeket. Nagy hangsúlyt fektettek a vezetőképzésre, rendszeres közös vezetői portyákra, kirándulásokra került sor. 1981-ben Deák Ferenc jezsuita atya kezdeményezésére megkezdődött egy új ifjúsági otthon építése, amely méretét tekintve megfelelőbb épületet jelentett, raktárhelyiséggel a sok tábori kellék számára. Az építkezést 1984-ben sikerült befejezni. 1981 októberében a Magyarok Nagyasszonya egyházközség indítványa alapján érettségivel záruló magyar középiskolában indult képzés. A négy féléves program során magyar irodalmat, történelmet és földrajzot tanultak a diákok. Ekkorra már a csapatok, a közösség tagjainak fiataljai java részt az új hazában születtek, ami új helyzet elé állította a vezetőket. Az esetleges nyelvi, magyarságismereti hiányosságokat ezért magyar iskola indításával, más jellegű cserkészprogramok tervezésével kívánták áthidalni.

Az 1982-es nyári nagytáborban a fiúk közül tizenöt cserkész, huszonegy kiscserkész és kilenc vezető, a lányok közül pedig huszonhatan vettek részt. A számok jól mutatják a montreali csapatok magas létszámát. Ugyanebben az évben huszonegy esztendő után felelevenítették a Testvériség Tábor emlékét, és „Etnik cserkésztalálkozó” néven tábortűzi estét szerveztek francia, angol, észt, litván, lengyel, ukrán, vietnami és természetesen magyar fiúk és lányok részvételével. Közel négyszáz cserkész ült a tűz körül az egyházközség kultúrtermében.

A csapatok fennállásának negyvenedik évfordulóját nagyszabású programmal ünnepelték. A magyarországi rendszerváltás lehetővé tette, hogy anyaországi és a szórványban élő cserkészekkel közösen tiszaörvényi táborozást szervezzenek. Ebben az időben már megvolt az a személyes kapcsolati tőke, ismeretség és lehetőség, amely egy ilyen nagyszabású tábor szervezéséhez szükséges. A kéthetes tábor programja hűen követte a szokásos menetrendet (táborépítés, bemutatkozások, a keretmeséhez kapcsolódó játékok, versenyek), de arra is alkalmat biztosítottak a kanadai fiataloknak, hogy megismerjék Magyarország egy kis szegletét, s elmélyedjenek a magyar népi kultúra egyes ágazataiban. Kirándultak Hortobágyra, Tiszaörvényre, hajóztak a Tiszán, kerítést fontak, kézműves technikákat tanultak népművészektől. A táborban száztízen vettek részt.

Napjainkban rendszeresen megszervezett programjaik más külföldi cserkészközösségek eseményeihez hasonlóan alakulnak (kirándulások lehetőleg havonta, őszi és téli portyák, csapattáborok, vezetőképzők, nagytáborok, akadályverseny, karácsonykor pásztorjáték, betlehemezés családoknál, táncestek, cserkészbálok, vacsorák, vásárok, anyák napi ünnepély, nyilvános tábortűzi estek a család és barátok számára stb.). Egy részük jótékonysági esemény, a csapat működéséhez szükséges anyagiakat teremtik elő ilyen formán. Nemzeti ünnepeinken természetesen egyenruhában jelennek meg, s gyakran ők adják elő a műsort.

Ottawai kitekintés

Tegyünk egy kétszáz kilométeres kitérőt Montrealtól nyugatra, és vessünk egy pillantást az ottawai magyarságra! Az ottani cserkészek szerves kapcsolatokat ápolnak montreali társaikkal. Az 1960-as években volt a városban az első kísérlet magyar csapat indítására, majd több évtizedig váratott magára a következő próbálkozás. Az Országos Széchényi Könyvtárban bukkantam rá az Ottawai Cserkész című lap töredékes anyagára, melyből kiderül, hogy 1981-ben működött Ottawában a Bethlen Gábor fejedelem nevét viselő cserkészcsapat. Kéziratos lapjukról ott-tartózkodásom alatt nem sikerült információkat kapnom, ezért meglepett a dokumentumgyűjtemény.

1992-ben Ács Szandra és Czeglédi Magdolna alapította meg a 28. számú Kölcsey Ferenc csapatot, amihez Montrealból kaptak bátorítást, segítséget. Szandra Montrealban nőtt fel, és testvérével együtt aktív tagja volt a cserkészetnek. Munkahelye miatt a fővárosba költözött, s egy idő után úgy érezte, nemcsak neki, de az egész magyar közösségnek hiányzik a cserkészkedés, a fiataloknak szükségük van egy építő magyar társaságra. A kezdeti anyagi és szellemi segítséget László László katolikus paptól és Zugor Ernő református lelkésztől kapták, s helyszínt is az egyház biztosított számukra. A kis csapat létszáma 35-45 fő között mozog, éves programjuk pedig hasonló más csapatokéhoz. Jelenleg Adayné Balla Jutka parancsnoksága alatt folyik a munka, akit testvére, Balla Ágnes támogat. Montreali cserkésztestvéreikkel még mindig kapcsolatban állnak, gyakran szerveznek közös táborozásokat, programokat.

Titkosszolgálati akták az emigráns magyar cserkészekről

A „Szabadságharcosok” fedőnevű terjedelmes állambiztonsági dosszié (ÁBTL 3. 2. 5. O–8–2001) négy fő egységben őrizte meg a Kádár-korszak hírszerző szervei által összegyűjtött anyagokat. Az akták névadása beszédesen jelzi, mi volt a titkosszolgálati munka elsődleges nézőpontja. Az újjászervezett politikai rendőrség kezdetben a rezsim ellen 1956-ban fegyvert fogó személyek után nyomozott. Későbbi szerepük inkább a nyugati emigráció kezelésének (semlegesítésének) a segítése volt. Így kerülhettek a megfigyelt személyek, illetve közösségek közé cserkészek. A belügy által összegyűjtött adatok, belső dokumentumok más állami intézmények, sőt a propagandaszervek tevékenységét is segíthették. Így a dossziék ugyan töredékes, néhol ad hoc jellegű adatgyűjtés eredményeinek tűnnek, bizonyos pontokon mégis értékes forrásai lehetnek az emigráció törtnetének.

A 42-es számú akta mellékletei például tartalmazzák az Amerikai Magyar Szövetség 1950-es hirdetéseit, az antibolsevista nemzetvédelmi előadások szervezésének anyagait, vagy éppen az Ausztráliába tartó első hajó néhány utasának naplószerű beszámolóját is: „A kilátások jók, az országnak jövője van, a lakosság igen jóindulatú, a klíma kibírható, tehát nem ajánlhatom elég nyomatékosan, hogy aki csak teheti, vessen véget az európai nyomorúságnak, és jöjjön ide. Nem fognak elveszni!” (ÁBTL 3. 2. 5. O–8–2001/42).

A BENE (Bolsevistaellenes Nemzeti Erők) magyar emigrációban betöltött szerepéről öt lapon olvashatunk. Az 1947 és 1949 közötti időszak magyar szervezeti és politikatörténetről ad némi áttekintést az anyag. Megtudhatjuk, hogy az első karitatív szervezet Németországban a Vatikáni Iroda, míg Ausztriában az Innsbruck-i Magyarok Egyesülete (1945) volt. A BENE szintén Innsbruckban alakult meg 1947-ben, emellett az Altöttingi Országgyűlés jelenik meg politikai szerveződésként, amelynek vezetésével ideiglenes államfőként azt a Farkas Ferenc vezérezredest bízták meg, aki a hazai, majd később a németországi cserkészmozgalom és a Magyar Szabadságmozgalom élén állt.

1949. május 3-án a Nemzetközi Iroda DP divíziójának tagjai közé vették fel a Magyar Cserkészszövetséget. Ezzel nemzetközi síkon az első magyar szervezetként teljesen egyenrangú tagként végezhették tovább a munkájukat. Bodnár Gábor értékelését az állambiztonság is rögzítette: „E tényből azt a számunkra kedves párhuzamot vonhatom, hogy a világháború utáni Magyarország első igazságot hirdető, külföldre kijutott csoportjai hasonlóképpen a magyar cserkészcsapatok voltak. Így akkor is a cserkészet volt a trianoni érckaput áttörő Botond, mikor is kiváló teljesítményeivel a világ figyelmét a magyarságra irányította” (ÁBTL 3. 2. 5. O–8–2001/42).

A külföldről megszerzett anyagok révén az államvédelem tisztában volt a mozgalom aktuális méreteivel is, a cserkészek által aprólékosan összeállított dokumentáció a hatalmi szerveknek is jó segítségül szolgált. Az egykori cserkészek személyes adatait a cserkészet kivándorlási osztályának munkatársai gyűjtötték össze a csapatoktól beérkezett kivándorlási ívek összegzésével. A kiérkező DP-cserkészeket regisztrálták, ezeket az aktákat pedig megküldték az egyes felvevő országok szervezeteinek és az illetékes DP-szövetségnek, hogy az újonnan kiérkezett cserkészeket minél hamarabb beállíthassák a cserkészmunkába. A felvevő országban gond nélkül regisztrálhattak cserkészcsapatokat, egyetlen megkötésként az ottani szövetség tagjai közé is be kellett lépniük.

Az emigráció csapatainak örömteli gyarapodása miatt hamarosan átalakították a szervezetet. Megalakult az európai (I.), majd az amerikai (II.) és az ausztráliai (III.) kerület. Hivatalosan tizenöt országos szerv, negyven igazolt csapat, valamint tizenhét alakuló, bejelentett csapat működött, és természetesen dolgoztak a további bővülésen is.

Az egyik legfontosabb irányelvként kikötötték, hogy megfelelő cserkészképzettségű és sziklaszilárd jellemű vezető hiányában nem alakulhat csapat, még akkor sem, ha arra a létszám miatt „égető szükség lenne”. A magyar államvédelem rögzítette, hogy a fő feladatok egyikéül meghirdették a cserkész-világszolgálat gondolatát. „A Magyar Cserkészszövetség legfőbb munkája tehát, a cserkészmunka folytatása mellett, a magyar ifjúság összetartása és a nemzeti gondolat szüntelen hirdetése lesz” (ÁBTL 3. 2. 5. O–8–2001/42).

A beszámoló későbbi részei ismertetik az 1949-es gyakorlati és mozgalmi munkát (például versenyek, táborok, nemzeti ünnepek). Az egyik legfontosabb emigrációs munka az IRO (International Refugee Organization, Nemzetközi Menekültszervezet) központjaiban végzett szolgálat lett. Ennek keretében gondozták, foglalkoztatták, igazolványokkal és hasznos tanácsokkal látták el az oda beérkező cserkészeket. Bagnoliban (Olaszország) tábortűzi esteket rendeztek: ezzel már a táborban összekötötték az Ausztráliába induló cserkészeket, akik nagyrészt ugyanazzal a hajóval utaztak. Így már útközben elindulhatott a munka szervezése. További három táborban végeztek még áldozatos munkát: Amberg, Augsburg (Németország), Asten (Ausztria).

A vezetőképzés során, amellett, hogy a cserkészpedagógia legmagasabb szintű elsajátítását szorgalmazták, célul tűzték ki olyan fiatalok nevelését, képzését, akik a „civil” életben is aktív, kezdeményező szerepet töltenek be az emigrációs magyar társadalomban. Kiemelt fontosságúnak tartották a magyarországi fiataloknak szóló és őket érintő hírek összegyűjtését, elemzését, hogy az otthoni életről mindig aktuális képpel rendelkezzenek, és segítségével azonnal újjáalakíthassák a magyar cserkészetet, amint arra lehetőség adatik. 1949-ben a szövetség munkáját Szántó Lajos amerikai magyar cserkésztestvér, a magyar Caritas, a Magyar Segítőszolgálat, a Bajor Jugendring és IRO-segélyszervezetek támogatták pénzzel vagy élelemmel.

Azokban az években, amikor Magyarországon a totális diktatúra minden civil és keresztény eszmét hirdető megmozdulás felszámolásán dolgozott, s emiatt rejtett csoportokat alkotva próbált túlélni a cserkészmozgalom, a határtól nyugatra élénk, széles körben végzett munka indult be. Az emigrációs élet első ifjúsági szervezeteként a cserkészet jelent meg, és kijelenthetjük, hogy a diaszpórában élők körében máig ők végzik a legjelentősebb munkát az ifjúságnevelés terén.

Az állambiztonsági dossziésorozat 196-os mellékletében a magyar cserkészmozgalom 1946 és 1975 között megszerzett iratai találhatók (éves jelentések, tisztújítás, újságcikkek a cserkészmozgalomról, beszámolók cserkészrendezvényekről, kiadványok, naptárak, újságok). Ezekből is kiderül, hogy éppen a kanadai cserkészszövetség (Scouts Canada) volt az, amely elsőként, 1971-ben egyenjogú társtagjának fogadta el az összes „menekült” (inexile) nemzetiségi szervezetet. Bodnár Gábor, a KMCSSZ ügyvezető elnöke 1973-as jelentésében már megmutatkoznak azok a problémák, amelyekkel ma is szembesülnek a szövetség vezetői. A cserkészek nagy része addigra származási nyelvként beszélte a magyar nyelvet, nem magyar nyelvterületen született, így nem elsődleges nyelve volt a magyar. Az elnök szavaiból kiérezhető az asszimiláció problémája is. „Számunkra mindig a minőség volt fontos. Lemondást, áldozatot vállaló, önkéntesen engedelmeskedni tudó emberekből állt és fog állni a cserkészet. A puhányok feladhatják a magyar nyelvet, eldobhatják erkölcsi normáinkat. Ez nemcsak kényelmes, néha hasznos is lehet. Ám mi tudjuk, hogy lehet a befogadó társadalomban kultúránkra büszkén integrálódni, és hisszük, hogy nincs szebb feladat, mint önmagunk emberségével, magyar kultúránkkal környezetünket gazdagabbá, jobbá tenni. A cserkész közösségi ember. Számára a magyarság és a cserkészet hivatás” (ÁBTL 3. 2. 5. O–8–2001/196).

Bodnár Gábor egy másik, 1977-ből származó éves jelentése szerint a diaszpórában működő kilencven magyar iskolából ötvenet cserkészcsapatok tartottak fenn. Ezek célja a minél nagyobb létszámban teljesített kiegészítő magyar érettségi volt. Ehhez fontos feladatnak jelölték ki a magyar írás és olvasás tanítását, s ennek módszereként hozták létre később az olvasási különpróbát, amely jelvényekkel motiválja a cserkészeket a hatodik életévtől egészen felnőttkorig. Egyre fontosabbnak mutatkozott a magyar népi kultúra ápolása, hiszen a zenét, táncokat, dalokat magyar nyelvtudás nélkül is élvezetesen át lehet adni, azok más nemzetiségek számára is érdekesek, illetve látványosak, és örömmel csatlakoznak hozzájuk. Nem volt ritka a teljesen a befogadó ország tagjaiból álló néptánccsoport sem (erre is példa Montreal).

Chászár Ede külügyi jelentése szerint 1963-ra lezárult a „kalandozások kora”, s befelé fordulás, erősödés jellemezte a cserkészetet. 1973 körül elhagyták a „menekült” (inexile) státust, ezzel külföldön működő erős csapatnak kívántak mutatkozni. A magyar cserkészek minden nemzetközi találkozón tiszteletet vívtak ki maguknak rendezettségükkel, fegyelmezettségükkel, segítőkészségükkel és teljesítményükkel. A KMCSSZ 1984-re a világ legnagyobb emigráns cserkészszervezetévé nőtte ki magát (Ivasivka, 2014). A szövetség New York államban lévő fillmore-i központi cserkészparkja 1977-ben vált saját tulajdonná. Bodnár Gábor, Gerencsér István, James Garvey és Némethy György vásárolta meg a százholdas területet, és önzetlenül a KMCSSZ-nek ajándékozták.

A Magyar Cserkészszövetség a rendszerváltozás során, 1989-ben alakulhatott újjá. Ebben az évben Bodnár Gábor, a KMCSSZ elnöke huszonöt vezetőjelöltet utaztatott a fillmore-i  cserkészparkba, hogy kiképzésüket követően segítsék a magyarországi cserkészmunka újraindítását. Anyagi és kiképzési támogatáson túl informatikai eszközöket és mintegy ötvenezer példányt hozhattak magukkalBodnár Gábor Cserkészkönyvéből. A következő évben már az osztrák–magyar határ mentén fekvő Eibisbergben rendeztek kiképzőtábort, a szórványban élő cserkészek számára is. E táborok 1994-ig folytatódtak Magyarországon (Gödöllőn) és Szlovákiában. A montreali Herédi házaspár Fillmore-ban és Gödöllőn is segítette a kiképzést. 1989-ben Bodnár Gábor a Magyar Cserkészszövetség pecsétjét átadta a magyarországi cserkészeknek, ezzel szimbolikusan is lezárva az emigrációs cserkészek „lángőrző” feladatát. 1990-ben hivatalosan is felvették a Külföldi Magyar Cserkészszövetség nevet.

Montreali iratanyag-töredékek:

Emlékeink Könyve, 1985.

A cserkészet újraindul a Kárpát-medencében (cikk)

Mindszenty Magyarjaihoz, 1975 (körlevél)

Montreali csapatparancsnokok a kezdetektől

37. számú Szent Margit lánycserkéscsapat

Pattantyus Károlyné Magdolna (1953–1961)

Dukayné Romola (1961–1966)

Pelikánné Vermes Anikó (1966–1970)

Glaser-Hille Heidi (1970–1974)

Ruff Katalin (1974–1977)

Dukayné Romola (1977–1978)

Thököly Ildikó (1978–1979)

Ráczné Marika (1979–1982)

Herédiné Marika (1982–1999)

Balla Ágnes (1999–2000)

Pelikán Anikó (2000–2003)

Siketné Kati (2003–2005)

A Pillangó őrs cserkésztisztjei (2005–2006)

Glaser-Hille Ildikó (2006–2009)

Szépné Bernadette (2009–2014)

Kocsisné Csukly Erzsi (2015–)

23. számú Szent László fiúcserkészcsapat

Szalay Zoltán (1953–1960)

Hajdusik József SJ (1960–1965)

Pelikán Sándor (1965–1969)

Glaser János (1970–1975)

Csókay Károly SJ (1976–1982)

Herédi István (1982–1998)

Siket György (1998–2005)

A Pillangó őrs cserkésztisztjei (2005–2006)

Szép József (2006–2007)

Glaser-Hille Imre (2007–2009)

Tőkés István (2009–2011)

Ifj. Edvi István (2012–)

TÉRKÉP (csak képként - vagy interaktív képként)

Az 1950. március 15-i nyilvántartás szerint az aktuális emigrációs (!) taglétszám 3019 volt.

Európa: 1544

 Amerika: 613

Ausztrália: 510

Kivándorlás következtében úton van, illetve hollétéről nem áll rendelkezésre adat: 316

 

Megoszlás országonként:

Németország: 864

Ausztria: 384

Franciaország: 155

Belgium: 39

Olaszország: 28

Svájc: 26

Spanyolország: 6

Anglia: 24

Skandináv országok: 18

 

Algéria és Egyiptom: 14

 

USA: 249

Kanada: 37

 

Costa-Rica: 6

Venezuela: 43

Brazília: 91

Peru: 8

Chile: 12

Uruguay: 8

Argentína: 159

 

Ausztrália: 508

Új-Zéland: 2.