A bencések a magyar államiság ezer éve alatt, imádságuk és munkájuk révén nagy tekintélyre tettek szert hazánkban. A második világháború befejezésekor mind létszámukat tekintve, mind magas színvonalú iskoláik és a kulturális életben játszott szerepük miatt fontos helyet foglaltak el a katolikus egyházban. Tanulmányunkban arra vállalkozunk, hogy bepillantást adjunk a hatalom által 1948-ban betiltott, ám illegálisan tovább működő, végül 1953-ban leleplezett és felszámolt budapesti és győri bencés cserkészcsapatok történetébe.
Keretek
A koalíciós kormányzás, majd a pártállami diktatúra egyházakra vonatkozó intézkedései súlyosan érintették a bencés rendet: az 1945-ös földreformmal elveszítették több mint hatvanezer holdnyi birtokuk döntő hányadát. Ezzel veszélybe került a közösség megélhetése, illetve intézményeik fenntartása. Az önálló gazdasági alapok megszűnése később az államnak való kiszolgáltatottságot vont maga után anyagi téren. Amikor 1948 júniusában államosították az egyházi iskolákat, a bencésektől fő munkaterületüket vették el, hiszen jobbára gimnáziumi oktatóként, illetve nevelőként dolgoztak a rend magyarországi középiskoláiban: Pannonhalmán, Győrött, Sopronban, Kőszegen, Esztergomban, Pápán, Budapesten és Csepelen.
Az állam és az egyház között 1950 augusztusában létrejött megállapodás eredményeként a bencések visszakapták pannonhalmi és győri gimnáziumukat, viszont a közösség 248 pappá szentelt tagjának mindössze a negyede maradhatott meg a rendi kereteken belül. Az utánpótlást jelentő növendékek számát tizennégy főben maximálták, noha akkor hatvanhárom fiatal készült arra, hogy véglegesen elköteleződjön a szerzetesi életre. Mindezek ellenére – ugyan az állam szorításában, korlátok között – folytatódhatott a bencés élet. A politikai rendőrség emberei a rendi kereteken kívül rekedt bencések mellett a pannonhalmi monostor és a győri ház lakóit is számos esetben zaklatták.
1951 augusztusában letartóztatták a Kőszegen élő Sólymos Szilveszter bencés szerzetest, majd a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés kezdeményezésének és vezetésének vádjával életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. Az ellene és négy vádlott-társa ellen folytatott vizsgálattal egy időben, de az ügytől függetlenül, 1951 őszén egyik rendtársát, a Budapesten élő Kováts Arisztidet is letartóztatták, és a következő év elején kémkedés, kémkedés elősegítése, valamint szervezkedés kezdeményezése miatt tizenöt évi szabadságvesztéssel sújtották. Az ellene megfogalmazott vádak kapcsolatban álltak egy szövevényes perrel, melyet bencés diákokkal szemben folytattak le.
1953 júliusában – miután Ausztriából Magyarországra szökött, majd innét ismét Ausztriába próbált visszajutni – a határ közelében elfogták Pázmány Gézát, a bécsi Pázmáneum papnövendékét. Az egykori bencés diák ellen indított vizsgálat során letartóztatták Pálfy Aurél, Csizmadia Gerő és Maros Cirjék bencés szerzeteseket is. A megfogalmazott vádak részben kispapok Nyugatra szöktetésének kísérlete, kémkedés, valamint egy illegális cserkészcsapat szervezése körül forogtak.
Bár a pártállam az 1950-es egyezménnyel az illegalitásba kényszerített rendekhez képest a bencéseket kedvezményezett helyzetbe hozta, a politikai rendőrség fenti intézkedései jól tükrözik a hatalom valódi szándékát, amely a közösség megfélemlítésére és végső soron működésének ellehetetlenítésére irányult.
A budapesti bencés cserkészcsapat 1948 után
Az egyházi iskolák államosítását megelőzően a budapesti Baross utcai bencés gimnáziumban működött a 314. számú Czuczor Gergely cserkészcsapat. Vezetője az iskola történelem–földrajz szakos tanára, Csizmadia Gerő bencés volt. Az egyházi iskolák államosítása ellenére a gimnázium megtartotta évenként szokásos nyári diáktáborait. Ezek során fogalmazódott meg a szerzetes tanárban, hogy a jövőben is fontos lenne kapcsolatban maradni a diákokkal. Később keletkezett kihallgatási jegyzőkönyvében így vallott erről: „[…] a gyermekeket, különösen azokat, akik tanítványaim voltak, szerettem. A szeretet egyrészt a nevelő és diák közötti szeretet volt, másrészt egy lelki apa szeretete. […] úgy éreztem, hogy egy nevelő nem szakadhat el azonnal volt diákjaitól, hanem azokat addig, amíg saját lábukra nem állnak, szükséges irányítani.”
A budapesti bencés gimnázium állami kézbe kerülése után Csizmadia lett a Fazekas Mihály Gimnáziumként tovább működő intézmény hittantanára. Így azokkal a diákokkal, akik tanulmányaikat itt folytatták, könnyen kapcsolatban maradt, ám a másutt tovább tanulókkal sem szakadt meg teljesen a kapcsolata, hiszen közülük sokan meglátogatták. A találkozások egykori tanítványaival alkalmat adtak a bencés szerzetesnek, hogy meghívja őket kirándulni. A korábbi gyakorlatnak megfelelően vasárnaponként túrákat szervezett a budai hegyekbe, már 1948 őszétől. Mivel a diákok maguk is hívták egykori iskolatársaikat, az ilyen alkalmakon kezdetben negyven-ötven fő is részt vett. Csizmadia – részben az iskola igazgatójára való tekintettel, részben pedig azért, mert ekkora létszámnál nagy volt a lemorzsolódás – a későbbiekben tizenöt-húsz fő részvételével szervezte e kirándulásokat. A diákok valamennyien a megszüntetett cserkészcsapatból kerültek ki. Mivel Csizmadia a katolikus ifjúság, illetve a „katolikus férfitípus” nevelésére kiválóan alkalmasnak tartotta a cserkészet hagyományait, illetve alkalmazott nevelési módszereit, azokat továbbra is megtartották. Ennek megfelelően a csoportot őrsökre osztották. Így jött létre a Mókus és a Mackó őrs. Összejöveteleiken cserkészdalokat és -indulókat énekeltek, és sor került a jól ismert cserkészjátékokra is: út- és sípjeltanulásra, különböző labdajátékokra, valamint hadijátékra. A csoport tagjai – szüleikkel együtt – a cserkészhagyományoknak megfelelően Csizmadiát továbbra is „parnok úrnak”, azaz parancsnok úrnak szólították.
A hétvégi kirándulásokon túl Csizmadia minden évben kisebb-nagyobb táborozásokat is szervezett a csoport számára. 1949-ben mintegy tíz napot Bakonybélben töltöttek, ott találkoztak Mécs László premontrei szerzetes pap költővel, aki az ottani bencés monostorban élt ekkor. A csoport ezután minden évben Kisorosziban táborozott néhány napot, egészen 1953-ig. Ilyenkor sátrakban aludtak, és maguk főztek. A felmerülő költségeket részben szüleik támogatásából, részben a nyári szünidő alatt vállalt munkájukért járó fizetésből, valamint Csizmadia miseintenciókból megtakarított pénzéből finanszírozták. A szerzetes arra is gondot fordított, hogy a diákokat meglátogassa otthonaikban, így kapcsolatba került a szüleikkel is. Az összejöveteleket időnként egy-egy fiú családjánál tartották.
A cserkészcsapat létszáma 1949 és 1953 között nagyjából állandó maradt, mintegy tíz-tizenöt fő között mozgott. Csizmadia kihallgatási jegyzőkönyvei szerint a Mókus őrsbe tartozott Dobszay László, Móra László, Varsányi Tamás, Gál András, Schabert József; a Mackó őrsbe pedig Radnóty Zoltán, Medvey Csongor, Puhr László, Naphorcz Jenő, Lénárd János, Szauber Tibor és Kölcsényi Zoltán. A cserkészcsapat tagjai 1953-ra leérettségiztek. Gondolva arra, hogy az eddig megszokott keretek között a továbbiakban nehéz lesz összetartani őket, Csizmadia kisebb diákokat szólított meg, akik aztán barátaikat is elhívták a kirándulásokra. A politikai rendőrség egyik feljegyzésében szerepelnek a cserkészcsapat további tagjainak nevei, köztük a kisebbeké: Vánkai Wolf István, Klebert Géza, Taisz Kálmán, Gál János, Szatmári István. Csizmadia a nagyobbak közül Dobszay Lászlót, Radnóty Zoltánt, Szauer Tibort és Kölcsényi Zoltánt megbízta kisebb társaik vezetésével, akiket a négy idősebb fiú közreműködésével hitoktatásban is részesített. Ahogy számított is rá, a többi nagyobb fiú közül voltak, akik elmaradtak az összejövetelekről. A kisebbekből szerveződött, új csapattal elhagyták a cserkészszokásokat.
Csizmadia Gerőt 1951 tavaszán felmentették hittanári állásából, és a budapesti Szent Szabina-kápolna kisegítő lelkésze, novembertől pedig a győri bencés gimnázium tanára lett. Budapesti cserkészcsapatához fűződő kapcsolata Győrbe helyezése után sem szakadt meg, összetartásuk, illetve megmaradásuk érdekében a későbbiekben is igyekezett mindent megtenni.
Győrött 1953 szeptemberében megkezdte egy újabb cserkészcsapat létrehozását, ám annak kialakítása letartóztatása miatt abbamaradt.
Csizmadia a pártállam által üldözött egyházi kisközösségek szervezésében nemcsak a cserkészet révén vett részt: a bencés lelkiséget megélő, világi hívőkből álló oblátaközösség létrehozását is magára vállalta. A vezetése alatt elinduló csoport négy tagjának beöltözése 1952 nyarán, Pannonhalmán zajlott. A kezdeményezője, Sárai Júlia győri tanárnő lakásán heti rendszerességgel összegyűlő közösség számára Csizmadia előadásokat tartott Szent Benedek regulájáról, az egyház ünnepeiről, valamint a szentségekről.
Az iskolák államosítása után Sárközi Pál pannonhalmi főapát jelezte a szerzetesnek: örömmel látja, hogy továbbra is foglalkozik az ifjúsággal, s ez egybeesik Mindszenty József bíboros elképzelésével is, aki azt szerette volna, hogy az ifjúsággal való munka ne szűnjön meg. 1952-ben viszont Sárközi már óvatosságra intette Csizmadiát, nehogy tevékenységéből baja származzon a bencés rendnek, illetve az állam engedélyével működő szerzetesi iskoláknak.
A Pálfy vezette győri cserkészcsapat 1948 után
Ahogy Budapesten Csizmadia Gerő, úgy Győrött rendtársa, Pálfy Aurél – a bencés gimnázium matematika–fizika tanára – végzett komoly munkát a cserkészet megmaradásáért annak feloszlatása után.
Az egyházi iskolák államosítása előtt Pálfy volt a gimnázium 35. számú Jedlik Ányos cserkészcsapatának a parancsnoka. 1948 szeptemberében összehívott egy már korábban működő ötfős csapatot: Felkay Ervint, Illés Ervint, Balogh Zsigmondot, Tóth Lászlót és Makkos Lászlót, s megbeszélték, hogy a cserkészet hagyományainak megfelelően a jövőben is lesznek összejöveteleik. Hetente őrsgyűléseket tartottak a Duna-parton vagy a bencés rendházban, Pálfy szobájában. Alkalmaikon a szerzetes cserkészkiképzésben részesítette a fiatalokat, akik így tanultak jeladást, tábor- és természetismeretet, valamint térképészetet.
1948 októberében négyen csatlakoztak hozzájuk (szintén korábbi cserkészek): Wacha Imre, Baktay Egon, Pallaghy Csaba és Hámory Jenő. A kilenc főre növekedett közösség Pálfy vezetésével másfél napos kiránduláson vett részt a Bakonyban, Cseszneken. Mivel a négy új fiút alkalmasnak tartotta, bevonta őket a csapat vezetésébe, majd velük közösen kidolgozott egy úgynevezett csapatalkotmányt, amelyet fogadalomtétel keretében, 1949 januárjában a csapat valamennyi tagja aláírt. A később jött fiúk tanulmányaik folytatása miatt még ebben az évben elmaradtak az összejövetelekről, viszont újonnan csatlakozott a közösséghez – korábban az akkor még legálisan működő cserkészcsapatba tartozó – fiatal, Musicz László. Az év nyarán kerékpáros kiránduláson vettek részt Budapesten.
Az ő kiképzésük 1951 áprilisában befejeződött, de továbbra is rendszeresen találkoztak, megtartva a „cserkészszellemet”; Pálfy pedig 1951 szeptemberében újabb három, náluk fiatalabb bencés diákot vont be a cserkészetbe: Csóka Tibort, Waszary Lászlót és Balla Tamást, akiket az 1951/1952-es tanévben cserkész-, illetve őrsvezetői kiképzésben részesített. Azt tervezte, hogy mindegyikükhöz két-három fiatalabb fiút fog kapcsolni, akiket majd a nagyobbak részesítenek cserkészkiképzésben. Ennek megfelelően 1952 őszén Csizmadia Gerő segítségével kiválasztott, illetve meghívott hat fiút: Gergely Miklóst, Doma Árpádot, Szép Miklóst, Wisy Zoltánt, Látó Lászlót és Németh Györgyöt. Egy évvel később ismét hat fiatallal bővült a közösség. Az ő nevük: Gergely Iván, Labancz Iván, Wulcz András, Kozma Tibor, Rudolf Péter és B. Nagy Ottó. Valamennyien az 1950-ben visszaállított győri bencés gimnázium tanulói voltak.
Pálfy 1952 végén három napot töltött a cserkészekkel Pannonhalmán, a következő nyáron pedig kilencnapos kerékpártúrán vettek részt. 1950-ben Pálfy az államosított soproni bencés gimnázium egykori diákjának, Kleininger Ferencnek beszélt a feloszlatás ellenére működő győri cserkészcsapatról. Beszélgetésük hatására Kleininger létrehozott Sopronban egy hét-nyolc fős cserkészcsapatot, amelynek tagjait – részben Pálfy útmutatása alapján – képzésben részesítette. A későbbiekben rendszeresen beszámolt a szerzetesnek a csoport életéről, az pedig szempontokkal segítette további működésüket. A győri és a soproni cserkészek 1951 nyarán közös kiránduláson vettek részt Cseszneken.
Letartóztatások, megtorlás
Az állami tiltás ellenére is működő bencés cserkészcsapatok 1952 őszén, a már említett bécsi papnövendék, Pázmány Géza Magyarországra küldött leveleinek felbontása, illetve ellenőrzése során kerültek a politikai rendőrség látóterébe. Pázmány korábban győri bencés diák s az akkor még legálisan működő cserkészet tagja volt. Érettségi után a veszprémi szeminárium papnövendéke lett, majd 1951-ben Ausztriába disszidált. Teológiai tanulmányait a Pázmáneum növendékeként folytatta. A Győrött illegálisan működő cserkészcsapatnak nem volt tagja (disszidálása előtt sem), de mint egykori bencés diák és cserkész kapcsolatban maradt Pálfy Auréllal, valamint több diáktársával, közöttük olyanokkal is, akik a cserkészcsapatba tartoztak. Néhány barátját régóta arra biztatta, hogy hozzá hasonlóan válasszák a papi hivatást, és tanulmányaikat külföldön folytassák. Ausztriába szökése után is kapcsolatban maradt barátaival, akikkel részben rejtjelezett írásmóddal, részben bélyeg alatt, cigarettapapírra írva közölte üzeneteit. Bátorítására egy győri fiatal, Halmai Tibor 1952 augusztusában szintén disszidált. Az államvédelem ezután már nemcsak Pázmány, hanem Halmai leveleit is ellenőrizte, majd – különféle operatív tervek kidolgozását követően – beszervezte az ügynöki hálózatba a cserkészcsapat egyik tagját, Felkay Ervint, aki a „Nagy István” fedőnevet kapta. Részben az ő jelentéseire alapozva nemcsak Pázmány Géza és barátai, hanem a titokban működő bencés cserkészcsapatok tevékenységét is felderítették.
A nyomozásban újabb és komoly fordulatot idézett elő, amikor 1953. július 17-én Pázmány Géza – a később megfogalmazott vádak szerint – Ausztriából Magyarországra szökött, hogy innét kispapokat juttasson ki Nyugatra, valamint olyan személyeket keressen, akik készek az angol hírszerzés tájékoztatására. Amikor négy nappal később Pázmány megpróbált visszajutni Ausztriába, a határ közelében letartóztatták. A nyomozás során, 1953. december 18-án őrizetbe vették Pálfy Aurélt, majd 1954. január 14-én Csizmadia Gerőt is.
Felkay Ervin az államvédelemmel való együttműködését feltárta Pálfy Aurél előtt. Ez a rendőrnyomozók tudomására jutott, s ennek következményeként 1953. december 21-én őt is letartóztatták. Pázmány Géza és hat társa perében a budapesti katonai bíróság 1954. június 30-án hozott ítéletet, amelynek értelmében Pázmány Géza elsőrendű vádlott tizenöt évi, Pálfy Aurél harmad-, Csizmadia Gerő hetedrendű vádlott pedig tíz-tíz évi börtönbüntetést kapott. Pázmány és Csizmadia 1956-ban, Pálfy 1959-ben szabadult.
Felkay ügyét a budapesti hadbíróság elkülönítve tárgyalta. Az 1954. szeptember 7-én meghozott ítélet értelmében hat év börtönbüntetést kapott. 1956-ban szabadult. A budapesti és a győri cserkészcsapat tagjait – tekintettel bűncselekményük súlyára, illetve fiatal korukra – rendőrhatósági figyelmeztetésben részesítették. Egy 1956. szeptember 14-én keletkezett államvédelmi feljegyzés szerint a tagok az őrizetbevételek után szétszóródtak, éppen katonai szolgálatot teljesítettek, vagy elköltöztek.
Összegzés
A pártállami egyházpolitika fontos részét képezte a közösségben és a társadalom szintjén megélt hit gyakorlásának elsorvasztása. A hatalom mindent igyekezett megtenni annak érdekében, hogy az egyházakat a templomok falai közé szorítsa, a vallásosságot pedig – mint a legbelső magánszféra részét – legfeljebb megtűrte. Az ifjúsággal való foglalkozás – az állam által ellenőrzött hittanórákon és a néhány egyházi gimnázium tevékenységén túl – tiltottnak számított. A bencés cserkészcsapatok felszámolása, illetőleg vezetőik börtönre ítélése és büntetése a korszakban jellemző számos olyan (az egyház elleni) per sorába illeszthető, melyekben az ifjúsággal való foglalkozás vagy egy-egy kisközösséghez tartozás szolgáltatott alapot a pártállami hatalomnak a vezetők, illetve résztvevők elítélésére.