A Magyarországon is kiépülő szovjet típusú rendszer egyik fő társadalomátalakítási törekvése a fiatalok kommunista emberré formálása lett. Az 1948 után közzétett oktatási, nevelési programok központi elemévé vált a materialista ateizmus, valamint az egyház- és vallásellenesség. A hivatalos dokumentumok önérzetesen hangoztatták, hogy – szakítva a káros múlttal – most már mindegyik oktató-nevelő intézmény a „legmodernebb szocialista társadalom építésének színtere”, mindegyik pedagógus a „szocializmus építésének munkatársa”. Az iskola – először a magyar neveléstörténetben – negyven esztendőre egy politikai párt hatalmi céljainak eszköze lett (Mészáros, 2002, 127). Az erőteljes ideológiai kampányokhoz lejárató és megfélemlítő akciók, konstruált adminisztratív eljárások, perek kapcsolódtak. Végül 1946 nyarán Rajk László belügyminiszter betiltotta a civil és vallásos, valamint ifjúsági egyesületek jó részét, megszüntetve ezzel a civil befolyást az oktatásban, a kultúrában és a társadalompolitikában. Ám az 1956-os forradalom napjaiban lebomló hatalmi struktúrák lehetővé tették a korábban felszámolt ifjúsági közösségek, így a cserkészmozgalom nyilvános megjelenését is.
A cserkészszövetség újjászervezése
A rendelkezésre álló források szerint a cserkészet újjáéledésének gondolata több helyszínen is megfogalmazódott a forradalom során. Az októberi napokban történtekkel kapcsolatos visszaemlékezések értelemszerűen leginkább a budapesti eseményekre fókuszálnak. A politikai rendőrség nyomozóit elsősorban szintén a központi folyamatok érdekelték.
A későbbi állambiztonsági jelentések szerint az egykori vezetők közül elsőként Jánosi Sándor, Hajdu Lajos és Vargai Zoltán jelent meg a Nagy Sándor utcai volt Cserkészházban. Az épületet a Közgazdasági Kiadóvállalat használta. Az intézmény néhány helyiséget és telefonvonalat is biztosított az újonnan érkező cserkészek számára, akik hosszan tanakodtak arról, miként lehetséges a nyilvánosság elé tárni a mozgalom újjászervezésének tervét, és hogyan lehet elérni a régi cserkésztisztek, -vezetők jelentkezését. A felhívás kezdetben röplapok, plakátok útján (és nyilván szóban) terjedt. A kutatás során számos visszaemlékezésben olvashattunk efféle próbálkozásokról. Az akciók igen sikeresnek bizonyultak: „A plakátokat éjszakánként kiragasztottuk, és olyan jól csináltuk, hogy százhúsz fő jött össze a református iskolába, és annak a parancsnoka, Farkas Sanyi bácsi nagy örömmel fogadott minket” – idézte fel Gelencsér László. November 3-án egy rövid MTI-hír is napvilágot látott:
Újra megindult a cserkészmunka
A Magyar Cserkészek Szövetsége a régi Cserkészházban (Budapest V., Nagy Sándor utca. 6. Telefon: 312-327, 311-156) állandó ügyeletet tart. Kérünk mindenkit, hogy bármilyen, a cserkészettel kapcsolatos ügyben ide forduljon.
A két megadott telefonszámon rövid időn belül 100-150 fő jelentkezett. A központban tevékenykedők közül sokan Jánosi Sándor egykori, a Budapesti Keresztyén Ifjúsági Egyesülethez (BKIE) tartozó csapatának tagjai voltak. Róluk a „Farkas” fedőnevű hálózati személy 1958. január 29-én a következőket jelentette: „Ez a csapat nem volt kifejezetten egyházi beállítottságú, sok munkásgyerek volt a tagja, viszont központja volt az ország összes református, illetve protestáns csapatának. Ők képezték a magvát az »Ichys« [sic!]szervezetbe tömörült protestáns csapatoknak.”
A politikai rendőrséget a titkos adatgyűjtések során kiemelten érdekelték azok a belső törésvonalak, amelyeket felhasználva egy közösség vagy szervezet életét manipulálni lehetett. Ennek megfelelően a cserkészetről szóló jelentések készítői is a megosztottság, az eltérő elképzelések nyomait keresték. Egy 1958. április 30-i jelentés szerint például nem sokkal Jánosiék után a katolikus cserkészeket képviselő Kölley György, egykori kiscserkészvezető is megérkezett, és nem volt teljesen elragadtatva a helyzettől: „1956 októberében elkéstünk. Mire beértünk, már ott volt Jánosi” (ÁBTL 3. 1. 5 O–11625). Mindazonáltal kijelenthetjük, hogy a visszaemlékezések szerint azokban a forró napokban a cserkészek nem foglalkoztak ideológiai vitákkal, mindenki a mozgalom újjáélesztésén fáradozott.
Az újrainduláshoz alapvető fontosságú volt a legitimitás biztosítása, a megfelelő politikai támogatás elnyerése. Ezért a vezetők különböző hatalmi központok felé indultak a Cserkészházból, s vélt vagy valóságos befolyással rendelkező személyeket kerestek fel a Parlamentben, a pártközpontban, az új forradalmi szerveknél, valamint bejelentkeztek egyházi vezetőknél is.
A Parlamentbe érkező Jánosi Sándor az épületben kialakított stúdióban rádiónyilatkozatot tett közé. Emellett felvette a kapcsolatot Surányi Lászlóval, az úttörőmozgalom egyik vezetőjével, akivel arról tárgyalt, hogy mit kellene tenni a „reakciós kísérletek” elhárítása végett. A későbbi belügyi jelentések szerint Surányi egyetértett vele abban, hogy a „klerikális restauráció” ellen fel kell lépni, továbbá biztosítani kell az ifjúsági szervezet anyagi javainak védelmét is.
E találkozás utáni nyilatkozatát – Varga Domokos író, újságíró tanúvallomása szerint – magnetofonra mondta fel Jánosi. Ám lejátszására a szerkesztők óvatossága vagy taktikázása miatt nem került sor.
Október utolsó napjaiban Éry Emil volt országos parancsnok is megjelent a Cserkészházban, s Kölley Györggyel együtt nyilatkozott a Szabad Magyar Rádiónak. Az interjú adásba is került. A tervek szerint Kölleynek november 5-én a parlamenti stúdióban beszédet kellett volna intéznie a cserkészekhez, de a november 4-i szovjet támadás ezt is meghiúsította. Az egyházi támogatás elnyerése érdekében november 3-án a katolikus cserkészvezetők bejelentkeztek Mindszenty bíboroshoz, de a találkozásra végül nem került sor, mert a rengetek látogató miatt nem jutottak be hozzá.
A fennmaradt töredékes anyagok szerint a különféle korszakok különböző beállítottságú cserkészvezetői eltérő irányokban keresték a cserkészet támogatóit. Egyes ügynöki jelentések szerint voltak, akik a felbomlott állampárt (MDP) romjain létrejövő MSZMP Nádor utcai központjában is bejelentkeztek. Amennyiben ez megtörtént, akkor Kádár Jánost hiába keresték ott, ugyanis ebben az időben már Moszkvában tartózkodott.
A cserkészmozgalom 1956-os történetét leíró belügyi források a hatalomtechnika, a politikai harc szempontjából láttatják az eseményeket. Innen nézve az bizonyult a legfontosabb kérdésnek, hogy ki birtokolja a szervezetet, illetve ki milyen befolyással rendelkezik irányvonalára. A fontos pozíciók kisajátítása érdekében alapvető fontosságú volt a gyorsaság, a szervezet kézben tartásához pedig csakugyan segítséget nyújthatott a közösségek megosztása is.
Az 1945 és 1948 között mesterségesen szított ellentétek a megtorlás időszakának elbeszéléseiben is hangsúlyos szerepet kaptak. Mindazonáltal, ahogyan fentebb már említettük, az újjászervezés kérdésében egység volt, így a nézetkülönbségek ellenére a Magyar Értelmiségi Forradalmi Tanács közbenjárásával megkezdték az országos közgyűlés megszervezését. Ideiglenes intézőbizottságot választottak tíz taggal, közülük hétnek a nevét ismerjük: Jánosi Sándor, Velősy Béla, Éry Emil, Hajdu Lajos, Vargai Zoltán, Szalay Gábor és Kölley György (ÁBTL 3. 1. 5. O–11530). Működési engedélyt Tildy Zoltán miniszterelnök-helyettes és Kónya Albert oktatási miniszter is adott nekik. Utóbbitól Vargai csak azt a kikötést kapta, hogy ne klerikális és ne militarista szellemben vezessék és irányítsák az új cserkészetet. Az élet beindulásával Hajdu és Vargai naponta bejártak a Cserkészházba, hogy leadják a jelentkezők listáját.
Itt kell szót ejtenünk Novák Ferencről, aki nem csupán a jelentkezők listáit rendszerezte, hanem a Cserkészház fegyveres védelmét is felügyelte. A később világhírűvé vált néptáncművész, koreográfus és környezetének megfigyelése több részletet is feltárt az 1956–57-es eseményekről. Az eljárás hátterében a cserkészettel kapcsolatos adatgyűjtésen túl a néptáncegyüttes 1958-as angliai útjával kapcsolatos intézkedések álltak. A hetvenegy főből álló delegáció (a Bihari János Táncegyüttes és a Kodály-gimnázium kórusa) „operatív biztosítását” huszonegy beszervezett hálózati személy látta el.
A belügyeseknek az utazás előtt tisztázniuk kellett azt a gyanút, mely szerint a forradalom után Novák továbbra is életben tartotta a cserkészszellemet, amely kifejeződött a táborozásokban, illetve a „regös-nacionalista” művészeti nevelésben. (Egyes jelentések megemlítik a közösséget alkotó együttes nagyvázsonyi nyári táborát, amelyben több szempontból is egy cserkésztábor mintáinak továbbélését látták.) Az együttes állambiztonsági ellenőrzése során feltárták, hogy a forradalom során a közösségből ki tevékenykedett cserkészként. Egy jelentés szerint Novák és Boross Géza mellett Györgyfalvy Katalin, Mondel Anna, Lődör Ernő és Bokor László is részt vett a forradalmi cserkészeseményekben. Utóbbiakat egyébként törölték is a küldöttségből.
Cserkészek a forradalomban
A politikai rendőrség nemcsak a központi, hanem helyi cserkészkezdeményezésekkel kapcsolatban is adatgyűjtésbe fogott. A megtorlással kapcsolatos aktákban számos olyan cserkész nevével találkozhatunk, aki egyénileg vett részt a szabadságharcban. Utóbb az ilyen jellegű információkat egy külön aktában összesítették, de kifejezetten a cserkészek ellen nem indítottak eljárást. Az elkövetkező években viszont az ifjúsági csoportok elleni, „Fekete Hollók” fedőnevű titkos adatgyűjtés során számos egykori cserkész is az állambiztonság célkeresztjébe került.
A „volt cserkészmozgalomról” vezetett dosszié fennmaradt anyagai alapján megállapítható, hogy az állambiztonság az egykori közösségek, vezetők kapcsolati hálóit is igyekezett feltárni. Ebben az is szerepet játszhatott, hogy 1957-ben Hollós Ervin került a belső elhárítás élére, aki 1945 után kommunista ifjúsági vezetőként a cserkészet bomlasztásának és felszámolásának kulcsszereplője volt. Tehát az ávós múlttal nem rendelkező parancsnoknak erről az elhárítási területről személyes ismeretei is voltak.
A megtorlás eljárásai során más ügyekben elfogott cserkészeket vádlott-társaikhoz hasonlóan kihallgatták arról, hogy merre jártak 1956. október 23. és november 4. között. A fegyveres ellenállás, forradalmi szervezetekben való részvétel vagy akár röplapozás miatt letartóztatott fiatalok vallomásai különböző tevékenységeket rögzítettek. Az állambiztonság cserkészaktája néhány jellegzetes személy sorsának leírását, illetve történeteit őrizte meg. (Az adatsorok azt is jól érzékeltetik, hogy a belügyeseknek milyen mélységben sikerült behatolniuk a közösségekbe.)
A Regnum Marianum csapat egykori tisztjéről, Alföldi Alajosról annyit derítettek fel, hogy a forradalom első két napjában bejárt az ellenállás egyik központjának számító Műegyetemre, de azt nem tudták, hogy ott mit csinált. Későbbi megfigyelését inkább az indokolta, hogy Teleki Pál miniszterelnöksége idején a nemzetpolitikai szolgálatnál tevékenykedett, és országos öregcserkész-vezető volt.
A forradalom során sok más helyszín mellett a Wekerle-telepen is felmerült a csapatszervezés gondolata. A helyi vezetők a cserkészközpontba is bejelentkeztek. A politikai rendőrség későbbi nyomozásai szerint Szecsődy József és társai elkészítették a Kis Velemjáró című újoncpróbaanyagot, Harmat Artúr indulójának zenéjére pedig csapatindulót írtak. Január közepétől minden pénteken reggel fél héttől fél nyolcig találkoztak. Saját írású újságot is készítettek Kis Harang címmel, amely a cserkésztörvényekről, művészetről, politikai kérdésekről és a gyári problémákról értekezett a nyugati rádiók adása alapján.
Rákoscsabán a140. számú Pro Patria cserkészcsapat szerveződött újjá. 1956. október végén Gelencsér László, Simányi Miklós (volt bencés cserkész) és Domonkos Lajos megbeszélték, hogy felkeresik hajdani cserkészparancsnokukat, Uthy Gyulát. A november 3-ára a volt Rákoscsabai Katolikus Körbe (plakátokkal, meghívókkal) meghirdetett alakuló ülésre körülbelül száz fő gyűlt össze. A helyi iskolában zajló programon éppen a régi élményeket elevenítették fel (énekeltek, tábori filmeket vetítettek), amikor jött a hír: oroszok vonulnak Budapest felé. Az elkövetkező napokban több helyi cserkész fegyveresen is részt vett a harcokban. Kiemelkedik közülük Válóczy István és Kőtelepi Lajos, akiket a forradalom leverése után halálra, majd nemzetközi tiltakozás nyomására életfogytiglani börtönre ítélt a kommunista rezsim.
A forradalom által elhozott szabadság a főváros egyik legerősebb illegális közösségének, a szentimrevárosi csoportoknak is lehetőséget adott, hogy tagjai nyilvánosan, cserkészként tervezhessék jövőjüket. Az erről szóló visszaemlékezések is a munka dinamikus megkezdéséről szólnak: „Mi, cserkészek elég hamar összegyűltünk egy lakáson. Ahogy megbecsültük, az illegális cserkészeten részt vevők létszáma kétszerese volt a legálisnak. Megállapodtunk abban, röpcédulát kell nyomtatnunk, amelyben felhívjuk a tiszteket és parancsnokokat, hogy kezdjenek el újból hivatalosan működni. Én jártam a nyomdában, s tízezer példányban rendeltem meg. Szétszórtuk az utcán, s teherautók vitték le vidékre” (Kamarás, 1992).
A különböző vidéki kezdeményezések közül az egyik legfontosabb országos forradalmi központban Győrben aktivizálódóGalambos Iréneusz bencés szerzetesnek a szovjet intervenciót követően el kellett menekülnie az országból. Vele kapcsolatban a belügyesek már csak azt tudhatták meg, hogy először menekülttábori lelkész lett Traiskirchenben, ahová a forradalom idején nagy számban érkeztek a magyar menekültek. Később, burgenlandi lelkipásztori és hitoktatói feladatai mellett a nyugat-európai cserkészéletben is szerepet vállalt.Egy másik fontos vidéki központban, Miskolcon szintén megkezdődött a mozgalom újjászervezése. Az állambiztonsági összefoglaló szerintBokros Lajos a forradalom alatt elsőként tette ki a cserkészjelvényt, s kezdte meg a cserkészet szervezését Diósgyőrben. A város egykori cserkészvezetői a Szabad Kossuth Rádió helyi adójánál is beolvashatták hirdetményeiket.
Ilyen jellegű mozgolódások az ország számos más pontján is zajlottak. A felszámolt közösségek újjáéledése, a forradalmi változásokra, majd a diktatúra újjáépülésére adott válaszaik további kutatások tárgyai lehetnek. A rendelkezésre álló adatok és visszaemlékezések alapján kijelenthető, hogy a forradalom után az országot elhagyó kétszázezer fős tömegben számos cserkész távozott Nyugatra. Ismereteik, állóképességük, rátermettségük sokakat a határátlépéskor éppúgy segített, mint új otthonukban a beilleszkedés során.
És hogy miként segítette a cserkésztudás a „létező szocializmus” mindennapjait? Válaszul hadd idézzük Szentirmai Józsefné gondolatait: „A »létező szocializmusban« nagy segítség volt a cserkésztartásunk, az, hogy minden körülmények között tesszük, ami a kötelességünk, akkor is, ha »nem érdemes«, hisz tudtuk, akármi is a jelen, a jövőnek élünk, dolgozunk, a cserkészbecsületnek fogadalmunk szerint. Magánéletünkben igyekeztünk a környezetünknek, esetleg ki sem mondva, átadni a cserkészszellemet.”
Az 1956-os forradalom kitörése után a Magyar Cserkészszövetség volt vezetői, tisztjei és az illegalitásban tovább működő csoportok tagjai szinte egy emberként mozdultak meg helyi közösségeik, illetve a mozgalom nyilvános újjászervezéséért. A szabadságharc leverése után ugyan voltak még próbálkozások a cserkészet megmentése érdekében, de nem vezettek sikerre. November 10-én Jánosi Sándor megpróbálta meggyőzni Surányi Lászlót, hogy Magyarországon egyetlen ifjúsági mozgalomnak van létjogosultsága, és az a cserkészet. Mások egy ideig „őrszemcsapatok” szervezésével próbálkoztak. 1957. február 18–19-én azonban újjáalakították a Magyar Úttörők Szövetségét, majd február 26-án döntés született arról, hogy csak a párt által központilag irányított úttörőmozgalom maradhat meg, és ez lesz a kizárólagos ifjúsági rétegmozgalom.