„Itt minden azon múlik, elfogadnak-e gentlemannek”
Az alcímben szereplő idézet Henkey-Hönig Károly tollából származik, aki 1950-ben Bodnár Gábornak írott levelében ezzel próbált amellett érvelni, hogy a magyar cserkészek angol csapatokhoz való közvetlen csatlakozása jelentheti a megoldást a London környéki szervezeti élet fennmaradására. A magyar cserkészmunka ugyanis, ha nem is megszakítás nélkül, de mindig újraéledve folyt a „ködös Albionban”.
A kezdetek
A külföldi magyar cserkészmunka persze jóval korábban kezdődött. Ennek megismeréséhez Marosvári Attila munkája (2004) ad támpontot. Ő igen részletesen dolgozza fel az emigrációs magyar cserkészet történetét a kezdetektől 1956-ig.
A második világháború végével tömeges kivándorlási hullám indult meg, amellyel számos cserkész és cserkészvezető is menekülni kényszerült a kommunista diktatúra kiépülése elől. Ők nagyrészt nyugat-európai menekülttáborokba kerültek, majd megkapták az úgynevezett DP (displaced person) státuszt. A magyar menekültek – mivel a volt ellenséges országok polgárai közé tartoztak – megkapták az ex-enemy jelzőt is, amely miatt aztán a hontalanná válók még küzdelmesebb jövőképpel néztek szembe, mint más országok menekültjei. Ez igaz volt a későbbi kivándorlás és társadalmi megbecsülés, de a segélyek kiosztásának tekintetében is. Kisbarnaki Farkas Ferenc szavai tökéletesen érzékeltetik a menekülttáborokba kerültek kilátástalan helyzetét: „Alig akadt magyar család, amely a háború rémségeit érintetlenül megúszta volna. Százezrek menekültek nyugat felé, hogy ott újabb szenvedéseknek és megrázkódtatásoknak legyenek kitéve. Lerongyolódtak, lelkileg és fizikailag letörtek, és százával hullottak el idegen földön és fogságban” (Marosvári, 2004, 14). Azonban a németországi és ausztriai menekülttáborokban sínylődő cserkészek az emberpróbáló körülmények között sem hagyták veszni azokat az értékeket, amelyekre fogadalmat tettek, és mintegy a személyes túlélést jelentő reménysugárként elkezdődtek a cserkészmunkára irányuló első szervezkedések. Az első csapatalapítási kísérletek 1945-re tehetők. 1948–49-ben, a kommunista rendszer megszilárdulását látva a hazatérésben reménykedő menekülteknek is új otthont kellett keresniük, s így megindult vándorlásuk a világ különböző részeire. Az ausztriai és németországi menekülttáborok magyar lakóinak fő célpontjai az első időkben európai országok voltak, például Franciaország és Belgium, majd 1948-tól Dél-Amerika, 1949-től pedig Ausztrália, Kanada és az Egyesült Államok. Eközben a szervezkedés egyre nagyobb méreteket öltött. 1947-ben Kisbarnaki Farkas Ferenc főcserkész létrehozta a Teleki Pál Magyar Cserkész Munkaközösséget, ezzel igyekezve összefogni az elszórtan élő cserkészvezetőket és csapatokat. Az emigrációs magyar cserkészet formális megalakításával a csapatok száma is folyamatos növekedésnek indult. Míg az 1948-as vezetőtiszti beszámoló szerint harmincnégy csapat volt ezerháromszáz cserkésszel, addig 1949-ben már negyven csapat működött több mint kétezer cserkész bevonásával (Marosvári, 1995, 19). Eközben 1948-ban Magyarországon betiltották a cserkészmunkát, így a Magyar Cserkészszövetség kikerült a Nemzetközi Cserkésziroda kötelékéből. Így a Teleki Pál Magyar Cserkész Munkaközösség a jogfolytonosság biztosítására átalakult Magyar Cserkészszövetséggé, s 1951-ben az Amerikai Egyesült Államokba helyezte át központját. A szövetség magyarországi megszüntetésével a bontakozó magyar emigrációs cserkészet ifjúságnevelő és a magyar identitást erősítő szerepe mellé még egy felelősségteljes feladatot kapott: a magyar cserkészet hagyományainak ápolását és átadását a felnövekvő generációk számára. 1949-ben aztán újabb mérföldkőhöz érkezett a szövetség, amikor a „Nemzetközi Iroda igazgatója értesítést küldött, amely szerint a Magyar Cserkészszövetséget a Nemzetközi Iroda DP divíziójának tagjai sorába felvette, amelynek keretén belül a magyar cserkészek mint egyenrangú tagok végezhetik munkájukat”. Ez az emigráció korai időszakában azért volt különösen fontos, mert így a közösségek a felvevő országokban jogosultak lettek önálló cserkészcsapatok alakítására, illetve élvezhették a helyi szövetség anyagi és erkölcsi támogatását (Marosvári, 1995, 30–41).
Magyarok az Egyesült Királyságban a szétszóródás időszaka során
A szétszóródás során az Egyesült Királyság is népszerű célállomássá vált. Borbándi Gyula összefoglalása szerint (1989) a magyarok 1948-tól kezdtek bevándorolni az országba, ami egyéni vagy szervezett munkavállalás útján volt elképzelhető. Nehezítette a magyarság szerveződését, hogy a brit munkaügyi minisztérium rendelete szerint minden bevándorló köteles volt négy éven át olyan munkát végezni, amelyet a minisztérium kiszabott rá. Főként vidéki mezőgazdasági üzemekben, farmokon, háztartásokban, bányákban és gyárakban helyezték el őket, s a szétszórtság a különféle szerveződések, így a cserkészet kialakulásának sem kedvezett. Ebből következik, hogy az új, több ezer fős magyar emigrációs hullámmal érkezettek közül az 1950-es feljegyzések szerint (Marosvári, 1995, 31) mindössze huszonnégy regisztrált cserkészt tudtak számba venni. E nehézségek mellett gondot jelentett, hogy a már korábban letelepedett magyarok és az új magyar emigráció tagjai nehezen találtak utat egymáshoz, aminek egyik fő okaként az egymás iránt mindenhol tapasztalható bizalmatlanság mellett az angol társadalomban betöltött eltérő szerepeket nevezhetjük meg. Az angliai magyar emigrációról jelentő londoni katonai attasé ekképp látta a helyzetet 1966-ban:
„A két háború közt az Angliába kerültek egy része, az értelmiségiek az angol közélet felelős posztjain megtalálhatók. Vannak közöttük neves politikusok, egyetemi professzorok, építészek, írók stb. A legtöbb értelmiségi megtalálta a helyét az angol életben. Egzisztenciát tudott biztosítani magának és családjának. Köztiszteletben álló személyek lettek. […] Az 1945 után Angliába kerültek közül kevesebben töltenek be jelentősebb pozíciót az angol társadalomban. […] Az emigrációban meglévő állandó viták, torzsalkodások, veszekedések miatt egy részük kivált a politikai szervezetekből, és megpróbált beilleszkedni az angol életbe. Családot alapítottak, és nagy részük angol lett” (ÁBTL 3. 2. 5. O–8–002/7/158–159).
Ezek után nem meglepő, hogy az angliai magyar cserkészet nem működött zökkenőmentesen. Hogy pontosan miként jött létre a csapat, és hogyan működött 1956-ig, arról Marosvári Attila (2004) adja a legteljesebb képet.
A magyar cserkészet megszervezése két okból is kiemelten fontos volt. Egyfelől megfogalmazódott, hogy Angliában, a cserkészet szülőhazájában is legyen jelen a Magyar Cserkészszövetség, ahogy ezt a világ számos pontján sikerült elérni. Másfelől a Nemzetközi Cserkésziroda központjában egy helyi csapat eredményesen képviselhette a magyar érdekeket. E kettős feladat teljesítésére 1948-ban Szkalla Lászlót jelölték ki Londonban, majd 1950 elejétől Henkey-Hönig Károly lett a megbízott. Abban az évben úgy tűnt, minden remény megvan a csapatalapításra, ugyanis Szent György napján a magyar cserkészek huszonöt fővel megtartották első londoni összejövetelüket, és számba vették a csapatalapítás lehetőségeit. Henkey-Hönig véleménye alapján arra a döntésre jutottak, hogy akkor lennének a legjobb esélyeik, ha közvetlenül angol csapatokhoz csatlakoznak. Ez az elképzelés szemben állt a szövetség álláspontjával, amely a csapatkeretben való csatlakozást részesítette volna előnyben. Henkey-Hönig azzal érvelt, hogy nincs elég cserkész a csapatalapításhoz: „…a mi vonalunk egészen más itten: nincsen gyerek vagy felnőtt, ezért kell nekünk az angol vezetés. Itt minden azon múlik, elfogadnak-e gentlemannek, akit lehet támogatni az angol életben való érvényesüléshez. […] ha belemennénk az emigrációs gettóba, az élet nehézségei szétvernék embereinket” (Marosvári, 2004, 164–165). Végül az a hat rovercserkész, aki kitartott, a paddingtoni angol csapathoz csatlakozott. A központ azonban nem adta fel csapatalakítási terveit. Próbálkoztak Ladányi Frigyes londoni cserkészvezetőn keresztül is, de a megvalósításig sajnos ez alkalommal sem jutottak el. Ladányi egy cserkészotthon hiányát emelte ki a legfőbb visszatartó tényezőként. A paddingtoni cserkészekhez csatlakozott roverek azonban helyt álltak a folyamatos magyar cserkészmunkában. 1950-től Schmidt Márton vette át vezetésüket. Ebben az időszakban havonta találkoztak, programokat szerveztek, és angol csapatuk munkájában is részt vettek. 1951. március 25-én a zászlószentelésükre is sor került, március 31-én pedig Teleki-ünnepélyt tartottak, amelynek keretében tizenkilenc magyar cserkész tett fogadalmat. Április 29-én a Buckingham-palota és a Westminster-apátság előtt megrendezett Szent György-napi ünnepségen a magyar zászló alatt vonultak fel.
A biztató kezdetnek azonban véget vetett az alakuló csapat túlnyomó részének Kanadába távozása. Az Angliában maradók az angol csapat tagjaiként folytatták cserkésztevékenységüket. Mindezt az is mutatja, hogy míg 1951-ben húsz Magyar Cserkész újságot rendeltek Londonba, addig 1952-ben tíz példányt, 1954-ben pedig már csak négy előfizetője maradt a lapnak. Végül 1953-ban az intézőbizottság az országos képviselet megszüntetése mellett döntött.
Az 1956-os magyar emigráció az Egyesült Királyságban
A következő, az 1956-os forradalom utáni emigrációs hullám Angliát is elérte. Az állambiztonság is kiemelten foglalkozott ezzel az időszakkal, részletesen elemezte a bevándorolt magyarság összetételét, nagy gondot fordítva a „rendszer ellenségeinek” megfigyelésére, valamint a magyar közösségi élet bomlasztására. A jelentések szerint 1957 végére 21 451 magyar érkezett az országba (a második világháború előtt körülbelül ezerhétszáz, 1945 és 1956 között pedig hozzávetőleg kétezer-háromszáz fő). Ez az intenzív bevándorlás azonban nem jelentett ilyen mértékű letelepedést is, hiszen az említett létszámból csak 14 579-en maradtak az országban, a többiek továbbvándoroltak Kanadába, Ausztriába, vagy visszatértek Magyarországra. 1959-ben tizenhétezerre tették az Angliában tartózkodó magyarok számát. A nagyszámú továbbvándorlás nem meglepő annak fényében, hogy az idevonatkozó jelentés szerint a forradalmat követő időszakban az Ausztriába érkező menekült magyarokat sokszor minden tájékoztatás, így a valós úti cél közlése nélkül szállították tovább az Egyesült Királyságba. „Sokan Nyugat-Németországba vagy Franciaországba jelentkeztek, de csak a megérkezésük után tudták meg, hogy nem ott vannak, ahová indultak, vagy ahol lenni szeretnének.” A migrációs hullám során bekövetkező más félreértések is növelték a bevándorlók számát: „…november 25-én jöttünk át Ausztriába, és Eisenstadtban volt a tábor, a menekülttábor, egy volt szovjet laktanyában. Bemondták a hangszóróba, hogy aki akar menni az USA-ba Anglián keresztül, az jelentkezzen. Anyám mondta, hogy akkor menjünk. De miután megérkeztünk Angliába, két héten belül jött egy levél magyarul az őfelsége kormányától, hogy kérem, önöket jóindulatú emberek félrevezették, tovább tőlünk nem mehetnek az USA-ba” (Hegedűs István egykori csapatparancsnok visszaemlékezése).
Később már csak azokat a magyarokat fogadták az angol menekülttáborokban, akik aláírásukkal biztosították, hogy a szigetországban kívánnak véglegesen letelepedni, és munkát akarnak vállalni. Nehezítette a magyarok otthonra találását anyelvismeret hiánya, illetve a sok esetben ebből fakadó elhelyezkedési problémák is: a kiképzett magyar bányászoknak csak a töredéke tudott állást találni az angol bányamunkások szövetségének tiltakozása miatt, a különféle szakembereknek pedig csak nyelvtudással volt lehetőségük a szakmájukban dolgozni, miközben a menekültek nagy része nem beszélt angolul. Éppen ezért legtöbbjük segédmunkát, illetve háztartási munkákat, mosogatást, takarítást kényszerült végezni (ÁBTL 3. 2. 5-8 O–002/4/40).
Annak ellenére, hogy az 1956-ban és utána emigrált magyarokat „a magyar forradalom hőseiként fogadták” az Egyesült Királyságban, nagyon sokan csak nehezen tudtak hozzászokni az új körülményekhez. Talán ez is hozzájárult, hogy a magyar közösségi életben is változás, mozgolódás, fellendülés következett be. Egy jelentés szerint hetenként jöttek létre szervezetek és emigráns lapok, majd megszűntek, és újak léptek a helyükre (ÁBTL 3. 2. 5-8 O–002/4/20). E nagyon aktív időszakban több olyan szervezet is alakult, amely aztán hosszú ideig jelentős szerepet játszott az emigrációban. Már a menekülttáborokban elkezdődtek a szervezési folyamatok: itt alakult meg például a Szabadságharcos Szövetség. E mozgás láthatóan nyugtalanította a magyar állambiztonságot: „Egy tényt le kell szögezni, mégpedig azt, hogy Népköztársaságunk első számú ellenségévé, a legnagyobb veszélyt jelentő erővé az új emigráció lépett [elő]. Az új emigráció tagjainak jelentős hányadánál még nem higgadtak le a kedélyek a folytatott harcot illetően. Az új emigráció tagjait könnyebb mozgósítani egy-egy akcióra, mint a régit” (ÁBTL 3. 2. 5-8. O–002/4/20).
Az 1957. májusi vezetőtiszti beszámoló a cserkészet területén is pozitív változásokra számított: „Különösképpen Aachenben és München környékén remélhető erős fellendülés. De ugyanígy lelkes hangulat mutatkozik Angliában, Franciaországban és Hollandiában is” (Marosvári, 1995, 71). Eszerint az 1954-ben még a fennmaradásáért küzdő angliai magyar cserkészet is éledezni látszott.
1956-tól főként a jelentések, adatközlőnk visszaemlékezései, illetve kisebb mértékben a Magyar Cserkészszövetség korabeli vezetőtiszti beszámolói alapján lehet rekonstruálni az angliai magyar közösségi és cserkészélet történetét, ezekből a darabkákból tudunk összeállítani egy teljesebb képet. Az egyesült királyságbeli magyar emigrációval foglalkozó jelentések 1959-ben említik először a cserkészcsapatot (ÁBTL 3. 2. 5-8 O–002/4/80). Innen kiderül, hogy 1959 elején még Regőczy-Ritzmann Jenő állt a csapat élén. Munkájuk fellendülését jelzi, hogy az intézőbizottság, néhány más európai ország mellett, 1959-ben Angliában is szükségszerűnek látta a Magyar Cserkészszövetség korábban megszüntetett országos szervének újjászervezését (Marosvári, 1995, 73). Az utal arra, hogy Regőczy-Ritzmann ezután átadta a csapat vezetését, hogy míg 1972-ben az angliai magyar cserkészcsapat vezetése miatt tiltójegyzékbe vették személyét (ÁBTL 3. 2. 5-8 O–002/5/593), vagyis még átutaznia sem lehetett Magyarországon, addig 1972-ben törölték nevét a jegyzékből (ÁBTL 3. 2. 5-8 O–002/5/601), arra hivatkozva, hogy ellenséges tevékenységéről 1960 óta nem rendelkeznek információkkal. Így feltételezhető, hogy 1960-tól már nem vállalta az angliai csapatparancsnokságot.
A hatvanasévektől az akkor Deák Ferenc nevét viselő angliai magyar cserkészcsapat talán a legszebb éveit élte Hegedűs István és Cselik Ferenc vezetése alatt. A jelentések alapján annyi biztosan tudható, hogy a csapat előbb csak fiúkból állt, a katolikus Mindszenty Ház keretein belül működött, és hogy „a szervezetet mind a magyar, mind az angol szövetség felvette tagjai sorába” (ÁBTL 3. 2. 5-8 O–002/7/54). 1966-ban a csapat kibővült, és leánycserkészcsapat is alakult.
Az 1950-es évek végétől a magyar cserkészetnek, mint más ifjúsági szervezeteknek is, a Mindszenty Otthon adott helyet. Az otthon 1952-ben épült fel katolikus magyarok adakozásából, s a katolikus magyarság összejöveteleinek színtere lett. Mivel azonban 1952 végétől 1953 végéig mintegy 2800-3000 magyar vándorolt tovább, egy időre visszaesett az ottani magyar közösségek tevékenysége (Borbándi, 1989, 195). Az ’56-os emigráció azonban újra fellendítette az otthon működését. Ennek egyik jele, hogy 1957-ben itt alakították meg az Angliai Római Katolikus Magyarok Egyesületét. A szervezet vezetésében már a kezdetektől részt vett az akkori cserkészparancsnok, Regőczy-Ritzmann Jenő, illetve utóda, Hegedűs István is, valamint Némethy Zsolt, aki szintén végzett magyar cserkészmunkát.
Hegedűs István 1956-ban érkezett családjával az Egyesült Királyságba, és hamar bekapcsolódott a magyar közösségi életbe. Az általa vezetett cserkészcsapatban körülbelül húszan lehettek. Pedagógusként nagyon fontosnak tartotta a magyar ifjúság nevelését. Az angliai magyar cserkészek előtt nagyszerű példák álltak: a csapatnak tagja volt Akantisz Rezső is, aki ekkor már öregcserkészként tevékenykedett, s 1913-ban részt vett az első országos magyar cserkésztáborozáson, a vági tutajúton is. Ifjabb Hegedűs István visszaemlékezése szerint édesapja többször táboroztatta cserkészeit a kontinensen, Burg Castle mellett, a helyi magyar cserkészekkel együtt. Ebben az időszakban rendszeresen voltak őrsgyűléseik, s közös programokon, kirándulásokon vettek részt. 1964-ben Némethy Zsolt festő és képrestaurátor, londoni magyar cserkész egy gróf Teleki Pált ábrázoló festménnyel ajándékozta meg a csapatot. A képet egy ünnepség során helyezték el, amelyen Teleki Londonban élő lánya, Márffy Mantuano Tamásné is részt vett (ÁBTL 3. 2. 5-8 O–002/7/128).
Az angliai magyar cserkészek a vezetőképző táborokban is jelen voltak. Az 1966-os évfolyamról talált értesítő tanúsága szerint két londoni magyar cserkészfiú is őrsvezetői képesítést szerzett a St. Märgen-i táborban. De nem csupán a vezetőképzőkben tartották a kapcsolatot más országbeli magyar cserkészekkel. A Magyar Cserkészszövetség az 1960-as évek közepén olyan akciót indított el, amelynek keretén belül a különböző országok magyar cserkészetének képviselőit hívták meg a központba. Ennek célja főként az volt, hogy a magyar cserkészmunkát az egész világon egységesítsék, de lehetőség nyílott a tapasztalatcserére és a cserkészkapcsolatok élővé tételére is. A tanulmányúton az angliai magyar csapat képviselője is részt vett (Marosvári, 1995, 137), így egészen bizonyos, hogy a csapat a szövetséggel is ápolta a kapcsolatot. A Deák Ferenc cserkészcsapat életéhez továbbá hozzátartozott, hogy rendszeres olvasói voltak a Magyar Cserkésznek: 1966-ban, 1967-ben (huszonöt példányra) és még 1968-ban is előfizetői voltak a lapnak.
Az eddigiek alapján úgy tűnik, minden: a helyszín, az utánpótlás, a vezetők is biztosítva voltak a londoni magyar cserkészcsapat további működéséhez. A csapatparancsnok azonban 1970-ben Kanadába távozott,s ez a helyi cserkészmozgalom lassú végét jelenthette erre az időszakra, ugyanis az általam vizsgált forrásokban legközelebb csak 1972-ből találtam a csapatra vonatkozó adatot: az Európai Magyar Cserkészélet című lap híradását, mely szerint 1972. december 23-án a londoni Mindszenty Ház igazgatója, Selmeczi István a londoni magyar cserkészet újjászervezéséről tárgyalt. A tárgyalások eredményéről már nem írt az újság, sőt innentől egészen 1994-ig nincs információ a cserkészcsapatról, amikor aztán Kossuth Lajos nevét felvéve ismét újjáalakult.
Láthattuk, az angliai magyar cserkészcsapat minden nehézség ellenére létezett. A letelepedett cserkészvezetőknek köszönhetően 1950-től Angliában is képviselték Isten, a haza és az embertárs szolgálatának hármas egységét, amelyet igyekeztek megőrizni, és továbbadni a következő generációnak. Ez küzdelmes munkának bizonyult, mert kevesen voltak, a távolságok pedig hatalmasak, s a szórványcserkészetet igen nehéz volt központosítani. Mégis megérte, és éppen ez az, ami számunka olyan sokat elárul az emigrációs magyar cserkészet értékéről.