1945 és 1956 között kivégzett vagy börtönben elhunyt cserkésztestvéreink

A „kamaraerdei gyilkosság”

Két bencés diákot, Dietzl Lászlót és Unden Miklóst (a 314. számú Czuczor Gergely cserkészcsapat tagjait), valószínűleg a háború borzalmai elől, a Bakonyban lévő rokonokhoz küldték szüleik. A háború befejezése után visszatértek Budapestre, és folytatták tanulmányaikat. Meggondolatlanságból vagy diákcsínyből összegyűjtötték az utcán heverő pisztolyokat, fegyvereket és robbanóanyagokat, azzal, hogy jók lesznek majd valamire, például halászatra. Ez lett a vesztük. A PRO (Politikai Rendőrségi Osztály, az ÁVH elődje) 1946. június 6-án letartóztatta őket, és 15-én bekerültek a Markó utcai börtönbe, kihallgatásukra azonban részben az Andrássy út 60.-ban került sor. Az volt az ellenük felhozott vád, hogy a Bakonyban egy leventeotthonban katonai kiképzést kaptak, röpcédulákat gyártottak és terjesztettek, valamint szovjet katonák meggyilkolására szervezkedtek. Később pedig egy kamaraerdei kirándulás alkalmával agyonlőttek egy szovjet őrmestert, és a helyszínen elásták a holttestét. A „fasiszta összeesküvésnek” beállított ügyet kapcsolatba hozták egy „Bakonyi Brigád” néven emlegetett szervezettel.

Az ügyben Olofsson Placid bencés, Vág József jezsuita és Kölley (Köhler) György, a Magyar Cserkészszövetség országos kiscserkész-vezetőtisztje szerepelt „felbujtóként”.

A megfelelő fenyegetés, verés és kínzás után a két cserkészfiúval a Kamaraerdőben, az állítólagos helyszínen eljátszatták a gyilkosság véres jelenetét.

A „meggyúrás jól sikerült”, a fiúk „töredelmesen mindent bevallottak”, és ahogy a nyomozók kívánták, be is mutatták a „történetet”. A Képes Figyelő címlapján hozta a megdöbbentő képet, a két fiút pisztollyal a kezükben. Erre a korabeli pártsajtó erőteljes cserkészellenes kampányt indított.

Az állítólagos atrocitások miatt Szviridov altábornagy, a magyarországi Szövetséges Ellenőrző Bizottság szovjet vezetője 1946. június 18-án ultimátumot küldött a magyar miniszterelnöknek, melyben különféle egyesületek (így a cserkészet) feloszlatását követelte. Rajk László belügyminiszter 1946. július 19-én körülbelül ezer társadalmi, egyházi szervezet mellett a Magyar Cserkészszövetséget is feloszlatta. Ez persze nem akadályozta meg, hogy a letartóztatott cserkészfiúk szovjet katonai bíróság elé kerüljenek. Az ügyben a megszállók Conti utcai bírósága 1946. szeptember 9-én olyan személyeket ítélt el együttesen, akik korábban soha sem találkoztak és nem is ismerték egymást. Az ítéletet a szovjet büntetőtörvénykönyv alapján mondták ki. Ezek szerint Dietzl Lászlót és Unden Miklóst, valamint Tasch Ferencet halálbüntetésre, a többieket Szovjetunióban letöltendő kényszermunkára ítélték: Hódi Rezső István hét, Kerényi László tíz, Kölley György nyolc, Olofsson Placid tíz, Pregitzer Ernő hét év büntetést kapott, Vág Józsefet pedig szintén deportálták.

Az ügybe kevert további vádlottakat is szovjetunióbeli kényszermunkára ítélték, és valamennyien 1954. februárban térhettek csak haza: Pregitzer Ferenc és fia, Pregitzer Ernő (314. számú cserkészcsapat), Hódi Rezső, Tittel Oszkár, Kerényi László, Pucher János és Parti György. Többek sorsáról ma sem tudunk semmit. A halálos ítéleteteket Sopronkőhidán hajtották végre. A kivégzettek sírhelye ismeretlen. A Sopronkőhidai Fegyház és Börtön közlése szerint „az 1954 előtti iratok – egy tűzeset miatt – nem találhatók.” (A kutatás tovább folyik.)

Ezzel a perrel párhuzamosan, koholt vádak alapján további halálos ítéleteket hozó perek sorozata indult el korábbi cserkészek és cserkészvezetők ellen. Végül az erős kényszer hatására, 1948. június 27-én a „demokratikus” Magyar Cserkészfiúk Szövetségének közgyűlése, a beépített baloldali káderek segítségével, a Magyar Úttörők Szövetségével való egyesülést, gyakorlatilag a cserkészet megszüntetését határozta el.

Elgondolkoztató, hogy a kiránduló cserkészraj többi tagját nem hallgatták ki, illetve a holttestet nem keresték és soha nem is találták meg, pedig a helyszínt a fiúk „pontosan megmutatták”. Az állítólagos szovjet őrmester a híradásokban hol hadnagyként, hol csak egyszerű katonaként szerepelt. Nem derült ki, nem volt fontos az sem, hogy melyik bakonyi faluban és kitől kaptak az elítéltek katonai kiképzést.

Az ÁVH Pártőrség és a szaléziak pere

1952 július–augusztusában az ÁVH Pártőrségéből kilenc, a szalézi rendből öt főt, illetve két civil személyt, összesen tizenhat főt vettek őrizetbe. A Pártőrség tagjai közül többen a szalézi rend újpesti árvaházában, a Clarisseumban nevelkedtek, és sorozás útján kerültek az ÁVH kötelékébe.

A perben két cserkész is volt, Zana Albert, egy ÁVH-hoz besorozott őrmester és Pokorni János tervezőtechnikus. (Zana Albertet több visszaemlékezésben, tanulmányban szalézi szerzetesnek mondják, de ez tévedés!) A kihallgatások után, 1952. október 28–30-án került sor a szigorúan titkos elsőfokú tárgyalásra a Budapesti Hadbíróságon. A vád a demokratikus államrend megdöntésére irányuló, illetve klerikális szervezkedés, hűtlenség, valamint feljelentési kötelezettség elmulasztása volt. A Kovács Béla hadbíró alezredes vezette bíróság Béres György államvédelmi őrnagy ügyész közreműködésével négy vádlottat – köztük Zana Albert cserkészt – kötél általi halálra ítélt. Később egy fő halálos ítéletét tizenöt év börtönre változtatták. A többi vádlott is hosszú börtönbüntetést kapott, köztük Pokorni János cserkészt tizenkét évre ítélték.

A másodfokú, ugyancsak szigorúan titkos tárgyalásra 1953. március 12-én került sor a Katonai Felsőbíróságon. Itt az államügyész hosszan és szenvedélyesen támadta a per tizenharmadrendű vádlottját, Ádám László szalézi szerzetes tartományfőnököt, és kérte a halálos ítélet kiszabását. Ekkor dr. Ganczaugh Béla kirendelt védőügyvéd rábeszélésére Ádám László visszavonta fellebbezését, s mivel az elsőfokú ítéletet az ügyész már elfogadta, az életbe lépett, ezért Ádám Lászlót elvezették, és így megmenekült a kivégzéstől. A többi elítélt elsőfokú ítéletét jóváhagyták. Zana Albert cserkészt és két nem cserkész társát június 8-án kivégezték. Zana sírját a mai napig nem találták meg. Emléktábláját Budapest XII. kerületében, a Városmajor u. 59/a alatt lévő Kós Károly Általános Iskola udvarán avatták fel 2008. november 21-én.

Két bajai csoport mártírjai

A Koppándy-csoport

1952-ben az ÁVH a bajai Kard és Kereszt Mozgalom mintegy negyven tagját tartóztatta le. A Katonai Bíróság 1953. április 14–16-án hat fő ügyét a szintén bajai Kosztolányi-csoport tagjaival összevonva tárgyalta, míg a Markó utcában tizenhárom vádlott ellen folyt eljárás. Összesen két halálos ítélet született, a többiek 3–15 év börtönbüntetést kaptak.

A kivégzett vitéz Koppándy József (1900–1953) alezredes, a bajai határvadászok parancsnoka és vitéz Gramling László (1909–1953) főhadnagy, aki 1996-ban posztumusz megkapta a Szabad Magyarországért érdemkereszt a nemzeti színű szalagon kitüntetést, mindketten cserkészek voltak.

A „Kosztolányi-csoport”

Az 1952-ben „leleplezett” bajai csoport tagjai a 157. számú Damjanich, illetve az 501. számú Rákóczi Ferenc cserkészcsapat tagjai és/vagy a városi III. Béla király ciszter gimnázium tanulói voltak. Esetükben a népköztársaság megdöntésére irányuló fegyveres összeesküvés volt a koholt vád. A civil személyek kihallgatását Kecskeméten folytatták le az ÁVH hírhedt pribékjei, Németh Győző százados, Pálházi József és Szabó Sándor hadnagyok. A katonákat a Fő utcai börtönben tartották vizsgálati fogságban.

1953 áprilisában a két bajai szervezkedés ügyét egybevonva a Kosztolányi-csoportból kilenc, a Koppándy-csoportból hat fő felett ítélkeztek. Összesen öt halálos ítéletet hoztak (három fő ítéletét másodfokon életfogytiglanra változtatták). A többiek 7–15 év börtönbüntetést kaptak.

A kivégzettek között volt Harczos László(1929 – Budapest, 1954. január 14.) is. Őt a Vitézi Rend 1997. szeptember 20-án posztumusz vitézzé avatta. Földi maradványai a 301-es parcella 7. sorának 6. sírjában nyugszanak. A sír korábbi fedőlapján felül keresztrajzolat és „Harczos László cserkésztiszt Baja 1929. VIII. 6. – 1954. I. 14.” felirat volt (utóbb ezt lecserélték).

Kivégezték a csoport névadóját, Kosztolányi Józsefet (1924. július 18–1953. október 24.) is. Ő fiatalként Budapesten, a piarista gimnáziumban kapcsolódott be a 2. számú BKG cserkészcsapatba, majd Baján előbb a 157. számú Damjanich, ezután pedig az 567. számú Apponyi Albert csapatban működött. A gimnázium után elvégezte a Ludovika Akadémiát. 1941-ben vitézzé avatták. A háború után francia fogságba került. Hazatérése után Baján telepedett le, és a ciszterci gimnázium internátusának prefektusa lett. Itt az 501. számú II. Rákóczi Ferenc cserkészcsapatot szervezte meg, és annak lett parancsnoka. Majd megalapította a Keresztényszocialista Magyar Munkásmozgalom nevű szervezetet. Ezért 1952. november 22-én letartóztatták. A Népbíróság ítélete alapján, 1953. október 24-én a budapesti Gyűjtőfogház udvarán kivégezték. 1996-ban posztumusz megkapta a Szabad Magyarországért emlékérem nemzeti színű szalagon elnevezésű kitüntetést. Földi maradványai a 301-es parcella 7. sorának 5. sírjában nyugszanak.

A bajai III. Béla király gimnázium földszinti előcsarnokában 2001. június 20-án emléktáblát helyeztek el a volt bajai ciszterci gimnázium három mártírhalált halt cserkészének emlékére.

Volt ciszterci diákok

Dr. Melocco János (1909–1951) a budai ciszterci gimnázium tanulója és a 25. számú Szent Imre cserkészcsapat tagja volt. 1947 őszétől az Új Ember című katolikus hetilap újságírójaként dolgozott. Elismert szakember volt a sajtó világának különböző területein, így az MTI-nél, a Magyar Rádiónál és a német nyelvű Pester Lloydnál. 1950. szeptember 10-én koholt vádak alapján letartóztatták, s egy koncepciós perben a Budapesti Katonai Törvényszék halálra ítélte. 1951. február 22-én végezték ki Budán, a Mártírok útján lévő fegyházban. Emléktáblája a pesti ferences templom oldalán található.

Vitéz Kőszeghy László dr. (1921–1952) ugyancsak a budai ciszterci gimnázium és a 25. számú Szent Imre cserkészcsapat tagja volt. 1952-ben Olty Vilmos tanácsa zárt tárgyaláson ítélte halálra, egy Rákosi Mátyás ellen terezett állítólagos merénylet miatt. A 301-es parcella 4. sorának 1. sírjában nyugszik.

Börtönben haltak meg

Pógyor István (1902–1953) sokgyermekes szegény családból származott. A Keresztyén Ifjúsági Egyesület presbitere, valamint 1932-től nemzeti titkára és az 1. számú BKIE cserkésztisztje. Sokat tett a falu felemelkedéséért, a népfőiskolák szervezéséért. A második világháború alatt megszervezte a menekültügyi és mentő-segélyszolgálatot. 1951. június 7-én Teleki Lászlóval együtt letartóztatták. Egyik kihallgatója, Lendvay Pál ÁVH-s őrnagy elektrosokkal fenyegette meg, ha nem írja alá a valótlanságokat tartalmazó jegyzőkönyvet. 1951 novemberében koholt vádak alapján tizenöt évre ítélték. 1952. március 10-én fellebbezését elutasították. 1953. november 7-én a börtönben halt meg, ismeretlen körülmények között. Szülőfaluja református templomának falán emléktábla hirdeti tevékenységét.

Vitéz Somogyváry (Freissberger) Gyula (1895–1953) Somogyváron és Budapesten végezte iskolai tanulmányait. Már tizenhárom évesen feltűnt írói készsége. Újságírónak készült. Az első világháborúban három év frontszolgálat alatt több országban is harcolt. A két világháború közötti időszak kedvelt költője, írója, a népszerű „Gyula diák”. Sorra jelentek meg politikai és esztétikai cikkei, költeményei és prózai írásai, majd színdarabjai, drámái és regényei. 1920-tól az MTI-nél dolgozott, és rövidesen a belpolitikai hírszolgálat vezetője lett.

1928-tól a Magyar Telefonhírmondó és Rádió irodalmi igazgatója volt. 1921-ben vitézzé avatták. 1935-ben kormánypárti országgyűlési képviselő, aki nem szavazta meg a második zsidótörvényt. A felvidéki és a kárpátaljai visszacsatolás alkalmával ismét katona volt. Ő szervezte meg a kassai magyar rádiót. 1940 tavaszától Teleki Pál kérésére titkos rádiószolgálatot látott el. Ezért a Gestapo 1944. március 21-én elhurcolta, de Mauthausenből 1945-ben megmenekült, majd Rákosiék 1950-ben Kistarcsára internálták. 1953. február 12-én, a Gyűjtőfogház rabkórházába szállítása közben vagy a kórházban, ismeretlen körülmények között halt meg. Korábban cserkész volt, majd a mozgalom nagy támogatója. Földi maradványai a 301-es parcella 6. sorának 4. sírjában nyugszanak. Újratemetése 1993. február 13-án volt.

Budapesten, az I. kerület, Ybl Miklós tér 2. szám alatt, egykori lakóháza falán születésének századik évfordulóján emléktáblát helyeztek el, Szigetszentmiklóson pedig szintén emléktábla jelöli egykori alkotóhelyét.

AszombathelyiAntibolsevista Gárda (vagy Antibolsevista Magyar Ellenállási Mozgalom) tagjai a város premontrei gimnáziumába jártak, és nagy részük az 50. számú Hunyadi cserkészcsapat tagja volt. Közülük Gyimesi Szilárd nehezen viselte el az orosz katonák jelenlétét, a kommunista vezetők túlkapásait, pap tanárai meghurcolását, a templomba járás megtiltását, az internálásokat és bebörtönzéseket. Ezért az igazságért harcolva, ifjúi idealizmussal és buzgalommal, barátaival és cserkésztársaival alakította meg az Antibolsevista Gárdát. Röplapokat írtak és terjesztettek, szabotázscselekményeket terveztek, a rendszer megdöntésére szervezkedtek.

1950 őszén behívták katonának, közben társait elfogták és letartóztatták. Őt a katonaságnál tartóztatták le. 1951. április 5-én került sor a Markó utcai bíróságon a csoport ügyének tárgyalására. Gyimesi Szilárd (Csorna, 1929 – Budapest, 1951), Matók Leó (Szombathely, 1928 – Budapest, 1951) és Alföldi László cserkészeket halálra ítélték. Kokas János életfogytiglanit kapott. A többi vádlottra 3–17 évi fegyházbüntetést szabtak ki.

Gyimesi Szilárd és Matók Leó sírja között egy hatalmas kopjafa áll. A szombathelyi Premontrei Rendi Szent Norbert Gimnázium első emeleti folyosóján pedig emléktábla örökíti meg a gimnázium három mártírját. Az 50. számú Hunyadi cserkészcsapat otthona a gimnázium udvarában található. Ennek falán is elhelyeztek egy márvány emléktáblát.

Az 1956-os szabadságharc alatt életüket vesztett vagy utána bebörtönzött, illetve kivégzett cserkésztestvéreink

Czermann Lajos (1926–1959) szállítómunkás a ciszterci gimnáziumban tanult, és a 25. számú Szent Imre cserkészcsapat tagja volt. Ezután beiratkozott a jogi egyetemre, ahonnan 1950-ben politikai okok miatt kizárták. Még ugyanazon év októberében letartóztatták, és a Grősz-per harmadrendű vádlottja lett. Az eljárás során tizenkét évre ítélték. 1956. október 27-én szabadult. Nem kapcsolódott be a fegyveres harcokba. November 3-án találkozott régi rabtársaival, és elhatározták, hogy megalakítják a volt politikai foglyok szövetségét, de a szovjet csapatok visszajövetele miatt már semmit sem tudtak tenni. 1956. november 17-én jelentkezett a Fővárosi Ügyészségen, ahol közölték, hogy egyelőre szabadon maradhat.

1957. július 4-én ismét letartóztatták, és tizenöt évre ítélték. A magyar forradalmat követő megtorlás során, másodfokon a Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiuma 1959. március 25-én halálbüntetésre változtatta az ítéletet, és 1959. március 28-án kivégezték Czermann Lajost. A Rákoskeresztúri új köztemető 301-es parcellájában nyugszik.

Oláh Miklós (1935–1957) miskolci cserkész volt. 1956-ban egy ideig tagja lett a nemzetőrségnek. Munkahelyén beválasztották a forradalmi bizottságba. A forradalom leverése után társaival folytatta a fegyveres ellenállást. Részt vett a Tizeshonvéd utcai laktanya előtti tüntetésen és a tűzharcban is, ahol egy tiszt életét vesztette. Ezzel kapcsolatban gyanúsították, szervezkedésben való részvétel vádjával gyorsított eljárásban halálra ítélték, és 1957. április 12-én kivégezték. A sors kegyetlensége, hogy azon a napon kapott kegyelmet, de már késő volt. Később kiderült, hogy nem ő adta le a halálos lövést. Sírja a miskolc-avasi református (műemlék) temetőben található.

Hegedüs István (1924 –1956) az általános és a középiskolát Nyíregyházán végezte. Ezután a Testnevelési Főiskolán (TF) szerzett diplomát. Fiatalkorában Demecserben volt cserkész. A magyar öttusabajnokságok során 1948-ban egyéni bajnokságot nyert, 1949-ben és 1950-ben második helyezést, 1951-ben és 1952-ben pedig harmadik helyezést ért el. A csapatbajnokságok során 1950-ben az első helyezést, 1951-ben és 1952-ben a második helyezést elért csapat tagja volt. Többszöri lovasbalesete miatt hamar abba kellett hagynia a versenyzést. A TF tanára lett. 1956. október 24-én gyalogosan indult az uszodába. A VI. kerületben, a Szófia utca 7. szám előtt, a kapun kilépve, a Nagykörút felől géppisztolysorozat oltotta ki életét. Gerendás László úszóedző szemtanúként vallotta, hogy egy teherautónyi ávós terítette le. Ő vitte haza a holttestet egy targoncán, és az Izabella utca 50.-ben, ideiglenesen az udvaron temették el. 1957-ben a Kerepesi úti temető 17/3. parcellája 2. sorának 32. sírjában helyezték örök nyugalomra.

Hegedüs István portréja, melyet Füle Mihály grafikusművész alkotott, az 1957-ben kiadott húszforintos papírpénzen látható.

Hegedüs halálának színhelyén ifj. Tóth Béla szobrászművész emléktáblája hirdeti: „Ezen a helyen érte halálos lövés 1956. október 24-én Hegedüs István öttusa magyar bajnokot.” 2003-ban a Magyar Testnevelési Egyetem (TF) udvarán szobrot emeltek emlékére. A TF elesettjeinek emléktábláján is szerepel a neve.

Batka Ferenc (1929–1956) a kecskeméti református tanítóképző gyakorlóiskolájában végezte az elemit, majd gimnáziumba is oda járt, s ott lett cserkész. 1947-ben részt vett a franciaországi Moissonban megrendezett dzsemborin. 1948–49-ben a Budapesti Református Teológiai Akadémia hallgatója, majd 1949–51-ben a sárospataki teológián tanult tovább. Ezután Debrecenbe küldték a hallgatókat, ahonnan titokban visszatértek Sárospatakra. Ezért többüket kizárták, Batka Ferencet pedig félévvesztésre ítélték. Ezután két évig Debrecenben tanult. 1954-től Hatvanban, 1956-tól Külső-Csepelen, 1956. október 1-jétől pedig Monoron volt segédlelkész. A forradalom alatt, 1956. október 25-én a Kossuth tér környékén járt, és a tömegbe sodródott. A több irányból rájuk zúduló sortűzben vesztette életét. Tíz nap múlva a Rákoskeresztúri új köztemetőben, hatszáz névtelen, ácsolt deszkakoporsó egyikében találták meg a holttestét. A család Budán, a Farkasréti sírkertben temette el. 2007 októberétől a Kecskeméti Református Gimnázium falán márványtábla örökíti meg emlékét.

Kormos Zoltán (1933 –1956) 1944-től a Budai Ciszterci Szent Imre Gimnázium (az államosítás után József Attila Gimnázium) tanulója volt. Itt a 25. számú Szent Imre cserkészcsapat Szent György rajának Kócsag őrsében lett cserkész. 1951-ben származása miatt családjával együtt kitelepítették Budapestről. Kétéves késedelemmel Berettyóújfaluban érettségizett. Egyetemre nem vették fel. Két évig honvédségi munkaszolgálatos, majd segédmunkás volt egy vegyi üzemben.

1956. október 23-ától 30-áig, majd november 4. és 7. között a Corvin közben harcolt. Az egyik löveget kezelte a szovjet csapatokkal szemben. „Öcsi” a november 7-i küzdelemben hősi halált halt.

1956. december 8-án helyezték örök nyugalomra a Kerepesi temetőben. A SOTE emléktábláján a hősi halottak között az ő neve is szerepel. 1991-ben a köztársasági elnök posztumusz a Hazáért és Szabadságért emlékérmet adományozta neki. Ugyanekkor dr. Jankó Béla, volt évfolyamtársa létrehozta a Budai Ciszterci Szent Imre Gimnázium Kormos Zoltán Tanulmányi Ösztöndíj Alapítványt.

Vitéz Hargitay Lajos (1928–1956) részt vett a bajai Kosztolányi-féle szervezkedésben. A 157. számú Damjanich cserkészcsapat tagja volt. 1956-ban Salgótarjánba került, ahol a nemzetőrség parancsnokhelyettese lett. A forradalom bukása után decemberben letartóztatták, kegyetlenül megverték, és 1956. december 16-án, bírósági ítélet nélkül, Hugyag határában, az Ipoly partján agyonlőtték. Holtestét a mai napig nem találták meg, elsodorta a víz.

Dr. Brusznyai Árpád (1924–1958) gimnáziumi tanár, cserkészvezető. 1934 és 1942 között Szentesen végezte középiskolai tanulmányait. A Mária-kongregáció prefektusa lett. Zenei képzettsége is kiváló volt, jól zongorázott, zenekart szervezett, és iskolai énekkart vezetett. A 275. számú Pusztaszer cserkészcsapat segédtisztje volt. Az Eötvös József Kollégiumba került, de a baloldal előretörése miatt 1948-ban távoznia kellett. Végül 1949-ben görögből doktorált. Ugyanabban az esztendőben feljelentették, és egy évre a szegedi Csillagbörtönbe zárták.

1952 őszétől Veszprémben tanított. Egy nyilvános előadása alkalmával vitába keveredett egy felszólalóval, Pap Jánossal, aki később a megyei pártbizottság első titkára, majd belügyminiszter és miniszterelnök-helyettes lett. 1956-ban Brusznyait a forradalmi tanács elnökhelyettesének, majd elnökének választották. November 5-én letartóztatták, és Debrecenbe vitték. A kihallgató orosz tiszt hazaengedte. December 12-én ismét elvitték, de megint elengedték.

Ezután gondolva, hogy megszabadul rosszakarójától, a váci gimnáziumba kérte áthelyezését. Innen vitték el 1957. február 6-án, ismét kihallgatták, majd újra hazaengedték. Pap János itt is utánanyúlt. Előbb április 9-én, majd 19-én újfent letartóztatták és elengedték. Végül április 25-én újból elvitték, de többé nem engedték haza. Tárgyalásain hangoztatta, hogy megverték, beteg lábát ütötték, állkapcsát eltörték, de ezt nem vették figyelembe. Koholt vádak alapján és bizonyítékok ellenére életfogytiglani börtönre ítélték. Pap János ismét akcióba lépett, és az 1958. januári fellebbviteli tárgyalásra kieszközölte, hogy halálra ítéljék. A kivégzést 1958. január 9-én hajtották végre. Pap János a 168 óra című hetilap 1989. június 13-i számának interjújában tagadja érintettségét, szerinte „a [megyei] pártértekezlet foglalt állást ebben a kérdésben”.

1992. január 9-én a szentesi Horváth Mihály Gimnázium falán avatták fel az 1934 és 1942 között ott tanult Brusznyai Árpád emléktábláját. Szülőházán is emléktábla hirdeti mártírságát.

Földesi Tibor (1923–1958) villanyszerelő az 585. számú báró Tallián Béla cserkészcsapat őrsvezetője volt. 1934 és 1938 között a szegedi Szent Imre polgári iskola tanulója. 1943-tól a budapesti Gammában dolgozott.

1944-ben a nyilasok bevonultatták, orosz fogságba került, de megszökött. Ezután Szőregen, Győrben, Esztergomban és Szegeden dolgozott. 1956-ban részt vett a szegedi eseményekben. A helyi kisiparosok szövetsége delegálta a munkástanácsba, amely később néptanácsként, végül pedig szegedi forradalmi bizottmányként tevékenykedett. Később a szervezet elnökségi tagja lett. Leszerelte a nyugati rádióadások zavarására telepített berendezéseket, és a bizottmány rendelkezésére bocsátotta őket. Lakásán rejtegette a szegedi börtön parancsnokát, hogy megvédje az inzultusoktól. November 23-án kénytelen volt Ausztriába, majd az NSZK-ba távozni. Decemberben visszajött Magyarországra, de mivel az ávó kereste, újból az NSZK-ba távozott. Majd Magyarországra csalták, de 1957. március 24-én már a határon letartóztatták. 1957. november 2-án a Szegedi Katonai Bíróság, Jáger László alezredes tanácsa elsőfokon tizenöt év fegyházra ítélte. 1958. január 30-án a Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiuma, Szimler János alezredes tanácsa az ítéletet másodfokon halálbüntetésre változtatta, és azt másnap, 1958. január 31-én végre is hajtották. Földi maradványai a 301-es parcella 16. sorának 35. sírjában nyugszanak. Szeged-Szőregen avatták fel emléktábláját 1995-ben.

Kósa Pál (1921–1959) asztalosmester, 1956-ban az újpesti forradalmi bizottság elnöke volt. Újpesten rendet tartott, volt élelmiszer, gyógyszer és biztonság. Kezdeményezte a Felsőpetényben őrzött Mindszenty József bíboros kiszabadítását. 1956. november 12-én szovjet katonák tartóztatták le a tanácsháza épületében. Százkét napi tárgyalás után, 1959. március 15-én született meg az elsőfokú ítélet. Másodfokon hat társával együtt halálra ítélték. Augusztus 5-én a bitófa alatt kezet nyújtott a hóhérnak, és azt mondta „Önre nem haragszom, teljesítse kötelezettségét!” A 301-es parcella 28. sorában lévő sírban nyugszik. Leánya, Szendiné Kósa Katalin Sólyom László köztársasági elnöktől vehette át a Magyar Köztársaság Ezüst Érdemkereszt polgári tagozata kitüntetést. Kósa Pálnak több emléktáblája is található Újpesten.

Csonka Ferenc (1924–1986) esperesplébános, cserkészvezető. A pécsi 217. számú Keresztény Munkás Ifjú cserkészcsapat tagja. 1948-tól a katakombacserkészet egyik vezetője.

1954 októberétől a pécs-belvárosi templom káplánja. 1956. november 2-án részt vett a pécsi cserkészkerület újjászervezésében. Az 1961. február 6-án éjjel végzett nagy országos razzia alkalmával őt is letartóztatta az ÁVH. A pécsi rendőrség föld alatti börtönében vallatták. Az 1961. június 7-étől július 27-éig tartó koncepciós perben a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés és az ifjúsági munka miatt ítélték el. A zárt tárgyaláson hatévi börtönbüntetést kapott. A Markó utcai fellebbviteli tárgyaláson az ítéletet jóváhagyták. Ezután Márianosztrára, a pálos kolostorból átalakított börtönbe került. 1963-ban, amnesztiával szabadult. 1964-ben Lengyelországon át Nyugatra akart szökni. Már a hajón elfogták, és újabb másfél évet töltött lengyel börtönben. 1973-ban tért haza, és több helyen szolgált. Végül 1973-ban Kővágószőlősre helyezték plébánosnak. Sokáig minden mozdulatát figyelték. Máig is vitatott körülmények között halt meg. 1986-ban az Országos Egyházművészeti Tanács ülésére utazott Budapestre. A Rákóczi út sarkán a hivatalos közlés szerint „figyelmetlenül” lépett le a járdáról, de szemtanúk szerint lelökték az úttestre, ahol halálra gázolta egy gépkocsi, amely továbbhajtott.

Működésének helyszínén, a pécsi plébániatemplomon két emléktábla is megörökíti munkásságát. 2006. október 14-én a pécsi cserkészek a Komlóhoz tartozó Kisbattyán környékén forrást neveztek el emlékére. 2014-ben Udvardy György pécsi megyés püspök vette át Csonka Ferenc plébános posztumusz Magyar Örökség- díját.