Az 1948 után bevezetett felsőoktatási rendelkezések származási és világnézeti szempontból is diszkriminálták a vallásos fiatalokat, különösen a keresztény ifjúsági mozgalmak egykori tagjait. A lejárató kampányokkal, direkt üldöztetéssel párosuló adminisztratív intézkedések alapvetően befolyásolták a keresztény értelmiség arculatának, képzettségének átalakulását a 20. század második felében. A kommunista oktatáspolitikának azonban voltak kontraproduktív elemei is: például az egyetemi tanulópárok kialakítása 1956 előkészítésében is szerepet játszott.

Az oktatás frontja

Az egyházak elleni harc egyik döntő lépéseként 1948-ban bekövetkezett iskoláik államosítása. A kommunisták által is megtűrt négy katolikus szerzetesrend két-két gimnáziumot tarthatott meg. De például az evangélikusok egyet sem, még a híres Fasori Gimnáziumot sem. Az államosítás nem csak általános és középiskolákat érintett: csak a katolikusoknál hét tanító- és huszonhat tanítónőképzőre, két tanárképző főiskolára és az egri jogakadémiára is vonatkozott. Nemsokára a tudományegyetemekről is leválasztották a hittudományi karokat, így a pesti egyetemről 1950-ben szorította ki a teológiát az Elnöki Tanács rendelete. Az egyházak utánpótlását is akadályozta a hatalom. 1952-ben az egyházmegyei szemináriumok többségét megszüntették, illetve öt helyre vonták össze.

Közben az egyetemi hallgatóság összetétele is alapvetően átalakult. 1945 után előbb a népi kollégisták, majd a „szakérettségisek” (akik munkás- vagy parasztcsaládból kikerülve, politikai megbízhatóságuk miatt egy-két év alatt szerezhettek érettségit) kezdték megváltoztatni az elitbe bekerülők származási arányait. Főleg a kommunista párt (MKP) és a Nemzeti Parasztpárt (NPP) káderbázisát képezték e fiatalok. A Demokrata Néppárt (Barankovics-párt) kereszténydemokrata irányultságú népfőiskoláit, illetve a létrehozásukra irányuló kezdeményezéseket felszámolták.

A munkás- és parasztfiatalok aránya az egyetemeken és főiskolákon 1947-re már elérte a húsz százalékot. 1948-ra pedig már százötven népi kollégium működött. Országos szövetségük, a NÉKOSZ főtitkára, Kardos László szerint önkormányzaton alapuló önkéntes társulással jöttek létre e diákközösségek. A NÉKOSZ „fénykorát” Illyés Gyula mondatai jellemzik: „A magyar értelmiség cseréje is folyik. De semmi lényeges csere (…) nem fog történni, ha adataik bediktálása közben a belépők nem ejtik ki valamelyikét a két szónak: munkás, paraszt. Ez a legdöntőbb, legnehezebb, legsürgetőbb. Ettől az új szellemi rétegtől függ az új szellemi front sorsa.” Ám hiába voltak baloldaliak a népi kollégiumok, a sztálinista fordulat ezeket is elsöpörte. Egy autonóm, önálló nevelési és oktatási programmal rendelkező intézményrendszer nem fért össze a kizárólagosságra és ideológiai uniformizálásra törekvő sztálinista oktatáspolitikával.

Származási kategóriák

1948-ban alakult meg a Magyar Dolgozók Pártja (MDP), a Rákosi-idők állampártja, amelynek egyik legfőbb társadalomátalakító célkitűzése kimondta: „meg kell szüntetni a vagyonos osztályok műveltségi monopóliumát”. Ekkor vezették be az egységes állami tankönyveket és az egységes tantervű nyolcosztályos általános iskolát. A kommunista pártnak ekkor nagyszámú és megbízható új értelmiségre volt szüksége. Ehhez a „szakérettségisek” előretolásán kívül a származási kategóriák bevezetése tűnt kézenfekvőnek. 1948. július 16-án adták ki a felsőoktatási felvételik új szabályozására vonatkozó rendeletet. A diákok kategorizálása azt szolgálta, hogy hátrányosan különböztessék meg az E („egyéb”), illetve X („osztályidegen”) besorolású tanulókat, amikor például egyetemi felvételire készültek. Az MDP Politikai Bizottsága ezután minden évben döntött arról, hogy mekkora munkás-paraszt arányt tart kívánatosnak a felvett diákok körében. Ez 1950 és 1953 között 60 és 70 százalék között mozgott. Nagy Imre első kormánya 55–60 százalékra vitte le a rátát, amely Rákosi átmeneti megerősödése (1955–56) miatt megint hatvan százalék fölé ugrott. Ám az előírt arányt még Nagy Imre idején sem tudta teljesíteni az oktatási rendszer: a tervezettnél mindig több (mintegy negyvenszázaléknyi) olyan diák került be, aki nem munkás- vagy parasztcsalád sarja volt.

Az „egyéb” és az „osztályellenség” kategóriájába tartozó diákok mindig is hátrányban voltak, hiszen a felvételiknél a világnézeti követelmény nagyrészt abból állt, hogy az illető ne legyen vallásos, a gyakorló keresztényeket pedig a „reakciós”, „klerikális beállítottságú” vagy éppen az „idealista világnézetű” jelzőkkel bélyegezték meg. A bölcsész-, tanári vagy művészeti pályákra általában a legmegbízhatóbbnak tekintett fiatalok kerülhettek be, de még a jól kereső orvosi hivatásra készülőket is megválogatták világnézetileg. Akik e karokon nem számíthattak felvételre, sokszor nem is ide, hanem mérnöknek jelentkeztek. A műegyetemekre pályázókat ugyanis kevésbé válogatták meg ideológiai alapon, egyrészt a pálya világnézetileg semleges volta, másrészt a műszakiak iránti igény miatt. Ezért a műegyetemisták mentalitása más volt, mint a többi hallgatóé (Frivaldszky, 2008)

A Budapesti Orvostudományi Egyetemen az átlagosnál nagyobb arányban maradhattak keresztény szellemiségű diákok. Ez tükröződött abban is, hogy a helyi DISZ (a korabeli kommunista ifjúsági szövetség) rendezvényeit általában passzivitás fogadta. Ám 1953, azaz Nagy Imre kormányra kerülése után az egyetem DISZ-szervezete reformista irányvonalat követett, s „polgári származásuk miatt mellőzött hallgatókat” választottak meg évfolyamtitkároknak. 1955-ben, Nagy Imre bukásakor le is váltották őket. A keresztény diákok jelenlétét mutatja az is, hogy 1953-ban Luka László harmadéves medikust, aki hosszú évekig illegális hitoktató és cserkészvezető volt, elítélték egy koncepciós perben (két orvostanhallgató társával és három frissen végzett orvossal együtt).

Kamarás István a szentimrevárosi volt illegális cserkészmozgalom résztvevői közül ötvenet keresett fel, és bár ennek alapján íródott szociográfiája (1992) nem reprezentatív, az általa megkérdezetteknek csak a második legnagyobb csoportját alkották a mérnökök (nyolcan). Kilencen pedagógusok, öten jogászok, négyen pedig orvosok voltak. Tehát a leendő mérnökök felülreprezentáltak voltak a földalatti katolikus mozgalomban, de az orvosok aránya sem volt elhanyagolható.

Nem véletlen, hogy a Műegyetem az ELTE-nél „jobboldalibbnak” tűnt az 1956-os forradalom idején. Így emlékezett Pozsár István, az ELTE Egyetemi Forradalmi Diákbizottságának vezetője is. Szerinte a budapesti Műegyetem tanári karának „életfelfogása” 1945-ben és 1948-ban sem változott, „a régi erkölcsök, régi szokások és régi baráti kör életstílusa szerint éltek továbbra is” (Pozsár, 2009). Azaz „polgári ideológia” virágzott már 1956. október 23. előtt is. A kortársak úgy érzékelték, hogy műegyetemisták a „szentimrevárosiak” mellett a „regnumiak” illegális mozgalmaiban is részt vettek.

A műegyetemi tanulópárok

Szakértelmiségre minden rendszernek szüksége van, s „ezeket tenyerén hordozza mindenki” – ezt Lukács György kommunista filozófus mondta 1946-ban. De idézhetjük Lenint is, aki a mérnökökről és agronómusokról így vélekedett: „ezek az urak ma a kapitalistáknak engedelmeskedve dolgoznak, még jobban dolgoznak majd holnap, amikor a fegyveres munkásoknak fognak engedelmeskedni” (Lenin, 1966).

Tehát a kommunista ideológusok az értelmiségen belül óriási jelentőséget tulajdonítottak a szakértelmiségnek, minthogy óriási szükségük volt rájuk az iparosításhoz. Az egyébként háttérbe szorított vallásos diákok ezt a lehetőséget használták ki Magyarországon is az ötvenes évek diktatúrája idején. A Műegyetemen azért volt jelentős a „klerikális” diákok aránya, mert az erőltetett iparosítás miatt tizenegyezer új mérnökre volt szükség 1951-ben. Ez több, mint amennyi mérnök összesen volt 1949-ben Magyarországon. Ennek az igénynek az oktatási rendszer pedig csak úgy tudott megfelelni, hogy az eleve műszaki érdeklődésű jelentkezőkön kívül azokat is ide irányították, akik ideológiai okokból, vallásos világnézetük miatt humán pályán nem voltak kívánatosak. Más statisztikák is mutatják: 1955/56-ban a Műegyetem diákjainak „csak” ötvennégy százaléka volt munkás- vagy parasztszármazású; ez az ELTE-énél 15–25%-kal kisebb arány, ha Aczél György 1956. novemberi megjegyzését vesszük alapul.

A szakember-utánpótlás biztosítására a szakérettségisek „bevetése” volt a másik megoldás, ám a műegyetemre került szakérettségisek humán tárgyak nélküli tantervben tanultak. Így sajátos egyveleg került az egyetemre: az ideológiailag megbízhatatlan vallásos világnézetűek, meg azok, akik kimaradtak az ideológiai képzésből – méghozzá éppen munkásszármazásuk miatt. A sztálini ideológiától mentes két csoport talált tehát egymásra a tanulópárok rendszerében: a jól tanulók korrepetálták ugyanis a hiányos tudású szakérettségiseket. „Ilyen feladatra főként a vallásos hallgatók vállalkoztak, egyfelől mentalitásuk alapján, másfelől pedig azért, hogy elfogadtassák magukat a rájuk gyanakodó pártfunkcionáriusokkal” (Frivaldszky, 2008).

A szakérettségisek képzettségük alapvető hiányosságai miatt nehezebben tudtak helytállni a műegyetemeken. Ez a többi egyetem hallgatóihoz képest jobban ráutalta őket a „teljes körű végzettséggel rendelkezőkre”. A szakérettségisek közül még azoknak a tudásszintje sem érte el az egyetemi színvonalat, akik nem egy, hanem két évig tanultak az érettségire. Így a felsőoktatásból 60-70 százalékuk lemorzsolódott. Az is igaz, hogy más egyetemeken (például az ELTE-n) is voltak szakérettségisek, de ott nem mindig volt ennyire nyilvánvaló az előképzettségbeli hiányosságuk.

A Műegyetemen a szakérettségisek és a vallásos diákok között egyre jobban elmélyült a kapcsolat. Az egyik szakérettségis rendszeresen megosztotta pártonkívüli társaival a kommunista pártban szerzett értesüléseit: Rössler János végül a Műegyetem hősi halottja lett. A folyamatot később leíró Frivaldszky János eredetileg vegyésznek felvételizett a természettudományi karra, ám maximális pontszáma ellenére sem vették fel Pestre. Viszont jelezték neki: jelentkezhet Miskolcra gépészmérnöknek. Oda gyakorlatilag vizsga nélkül jutott be, majd átjött Budapestre, az építőmérnöki karra. A forradalom műegyetemi résztvevői közül Danner János és Beke Tibor is ilyen kerülő úton jutott be az egyetemre. Az 1956-os hősi halott Danner „hallatlanul művelt, elkötelezett katolikus volt, kapcsolatban állt a jezsuitákkal, jól tájékozott volt a nyugat-európai vallási szellemi áramlatokban is”. Nem pusztán a templomba járásban látta a kereszténység jelentőségét, s nem is az egyszerű, morális parancsteljesítésben: „az evangéliumnak nála jelen kellett lennie az emberek hétköznapi kapcsolataiban is, laikus kereszténységként, egyfajta »kultúrává« válva” (Frivaldszky, 2008).

A forradalom műegyetemista vezető szereplői között feltűnően nagy számban voltak szakérettségis fiatalok, akik kezdeti idealizmusukból kiábrándultak, illetve vallásosak, akiknek a világnézete egyébként sem illeszkedett a rendszerhez. Utóbbiak nagy része még ráadásul valamely „földalatti” katolikus közösséghez is tartozott. A forradalomban valamiképpen fontos szerepet játszó tizenhét műegyetemista közül tíz vallásos volt, öt pedig szakérettségis. A diákszállók életét a párt nem tudta ellenőrizni, így ott valódi közösség alakult ki, s azok a tanulópárok is ezeken a helyeken alakultak, amelyek a forradalom előkészítésében is kulcsszerepet játszottak.

A kádárizmus gyakorlata

A műegyetemi tanulópárok kiválóan illusztrálják a rákosista felsőoktatási politika kudarcát. A régi értelmiség lényegében teljes „leváltása” irreálisnak bizonyult. Ennek megvalósulása egyébként is beláthatatlan gazdasági következményekkel járt volna. Közben az 1956-os forradalom megmutatta, hogy a „munkáshatalom” ellen a munkások és a rendszer által a felsőoktatásba bejuttatott diákok is fellázadtak. Bár a forradalom után a felvételiknél átmenetileg megint előtérbe került a politikai megbízhatóság, és így a származási kategóriák egy ideig fennmaradtak az egyetemi felvételiknél, a kádári vezetés belátta, hogy változtatni kell az oktatáspolitikán. Az „osztályidegenek” felvételét 1956 után nem tiltották, de miniszteri engedélyhez kötötték. A levelező tagozatokon pedig ekkortól már nem nézték a származást. E hallgatókról ezért nem is lehet tudni, milyen családból érkeztek.

Az idő előrehaladtával az értelmiségiek több mint kétharmada munkás- vagy parasztszármazású lett. Így már a régi és az új értelmiség szembeállításának sem maradt értelme. A pártvezetés ezért nyitott a korábban bizalmatlansággal kezelt értelmiségi rétegek felé. Közben ugyanis Kádárék rájöttek, hogy a gazdaságirányításban a szakértelem és a színvonal emelésére is szükség van, nemcsak a politikai megbízhatóságra. Ez persze még nem jelentett áttörést: 1960-ban az egyetemre felvettek között az értelmiségiek aránya 23,7 százalékos volt, az „egyéb” kategória 6,4 százalékot képviselt, az osztályidegenek hányada viszont minimális, 0,3 százalékos volt. A változás azonban nem volt leállítható. Maga Kádár János 1959-ben a párt titkárságának ülésén felvetette: „nem lehet a társadalom egy részét egyszer s mindenkorra megbélyegezni”. Ezután következett a származási kategóriák alapján történő diszkrimináció eltörlése 1963-ban. Ám ez nem jelentette azt, hogy az állampárt feladta volna a küzdelmet, és nem akarta volna továbbra is inkább előnyben részesíteni a munkás-paraszt származású diákokat. Csak ehhez kevésbé formális eszközöket keresett (Takács, 2008). A hatalom addigra az országosan kiépült KISZ-szervezetektől az állambiztonság (ifjúsági elhárítás) tevékenységéig számos kontrollmechanizmust működtetett. Az adott korlátokkal mégis megkezdődhetett a régi felső és középosztályok társadalmi reintegrálódása.

A származási kategóriák eltörlése mindenesetre nem jelentette azt, hogy a vallásos fiatalok továbbtanulása elől elhárult minden akadály. A felsőoktatásba bekerülők jelentős része ugyanis részben már az új (munkás-paraszt származású) értelmiség leszármazottja volt, így nem feltétlenül a régi elitek gyermekei jutottak be az egyetemekre és a főiskolákra a hetvenes–nyolcvanas években. A valóság is azt mutatta, hogy a vallásos családok gyermekei 1963 után még hosszú ideig nem tanulhattak tovább nagy arányban felsőoktatási intézményekben. Ezt bizonyítja Tomka Miklós statisztikája, mely szerint 1972-ben az állami középiskolások 67 százaléka, az egyházi gimnáziumokban érettségizetteknek viszont csak a 33,5 százaléka jutott be egyetemre vagy főiskolára. Ez azt jelentette, hogy egy állami középiskolásnak éppen kétszer akkora esélye volt a továbbtanulásra, mint egy egyházi gimnazistának. Az egyházi intézményekben végzettek felvételének aránya a nyolcvanas években jelentősen emelkedett, ekkor már több mint a felük bekerült a felsőoktatásba. Az államszocializmus idején 1980 és 1984 között érte el a csúcsot a bekerülési arányuk: ezekben az években az egyházi iskolák végzőseinek akár 80–90, sőt majdnem száz százaléka tanulhatott tovább egyetemen vagy főiskolán (Tomka, 2008).

A szocializmus „eredménye”: az elit vallástalanabb lett az átlagembereknél

A vallásszociológiai kutatások (Tomka, 2008) átfogó megállapításai szerint a vallásos családokból származók diszkriminációja elsősorban a felső rétegeket, tehát leginkább a régi elitet sújtotta – és ez nemcsak a Rákosi-korra volt jellemző, hanem a Kádár-kor döntő részében is. Az egyéni karrierekben is kimutatható, hogy 1948 után a vallásosság egyre inkább hátrányt jelentett a hivatali, szakmai előrejutás szempontjából. A hívők jelentős része arról számolt be, hogy diszkriminálták az 1945 utáni korszakban. A gyermekeik iskolai hittantanítását vállaló szülők évtizedeken át érezhettek kiszolgáltatottságot az államhatalommal, illetve helyi képviselőivel szemben. Bár a hittanellenes kampányok intenzitása (a potenciális hátrányok mértéke) idővel csökkent, e félelmek az alternatív kisközösségek „népszerűségében”, felértékelődésében is szerepet játszottak.

Végső soron a „szocialista modernizáció” nagyban hozzájárult, hogy a 20. század második felében átalakuljon a magyar társadalom. A felső rétegeibe való bekerülést folyamatosan korlátozták (ha vallásos, keresztény vagy a „régi elithez” tartozó családok gyerekeiről volt szó), illetve túlerőltették (ha munkás-paraszt famíliák sarjait kellett segíteni). Így a középfokú és a felsőoktatás informális és formális befolyásolásával a régi elitek gyermekeit folyamatosan diszkriminálták. Tomka (2008) szerint végeredményben olyan felső réteg (ha tetszik, elit) jött létre Magyarországon, amely kevésbé volt vallásos, mint a népesség átlaga. Ez pedig hosszú távon, a rendszerváltás után is hatott a közéletre és a közgondolkodásra.