A cserkészek maguk között a „katakombakorszak” kifejezést szokták használni, és egyes történelmi munkák is így írnak azzal az időszakkal kapcsolatban, amikor a magyarországi cserkészet a kommunista állam nyomására illegalitásba kényszerült. 1948 és 1989 között működött a magyar cserkészmozgalom a háttérben, titokban és illegálisan. A fővárosban és számos vidéki városban is folytatták tevékenységüket elkötelezett vezetők. Baranya megyében – Mohács mellett – Pécs volt a katakombacserkészet fő színtere, ami nem meglepő, hiszen korábban pezsgő cserkészélet folyt a városban. Továbbá a szerzetesrendek jelenléte is segítette, hogy a cserkészet tovább éljen a Mecsek lábánál.

A cserkészet pécsi hagyományai

Az 1910-től kibontakozó magyar cserkészmozgalom elsősorban középszintű oktatási intézményekhez kapcsolódott. Pécsett is ilyen jellegű csapatok kezdtek alakulni, mivel több gimnázium is volt itt ebben az időben. Így a 10. P. Á. R. (Pécsi Állami Reáliskola) cserkészcsapat a Széchenyi István-gimnáziumban működött, míg a 47. PCF (Pécsi Ciszterci Főgimnázium) cserkészcsapat a mai Nagy Lajos ciszterci gimnázium támogatásával szerveződött meg. A cserkészélet virágzásának a második világháború vetett véget. A frontra kerülő idősebb cserkészvezetők közül sokan elestek vagy hadifogságba kerültek.

Az 1945 utáni átmenet éveiben még sor kerülhetett az egykori csapatok újjászervezésére, ám működésük lehetőségei 1948-ra véglegesen beszűkültek. Az ország szovjetizálásának folyományaként a cserkészmozgalmat a Magyar Úttörők Szövetségébe olvasztották. Ennek felettes szerve, a DISZ (Dolgozó Ifjúság Szövetsége) hamarosan monopolhelyzetbe került az ifjúsági életben, illetve az ifjúságpolitikában.

Mégis akadtak korábbi cserkészvezetők, akik még nehézségek árán is folytatni kívánták tevékenységüket. A történeti kutatások jelenlegi állása szerint a cserkészet csak ott tudott tovább létezni a kialakult helyzetben, ahol régebbi alapítású csapatok voltak, és vallási támogató közösségek (plébániák, szerzetesrendek) segítették munkájukat. Pécsett a helyi katolikus egyház, illetve a városban működő szerzetesrendek, a ciszterciek, a pálosok és a jezsuiták gyakorlati szinten támogatták a keresztény ifjúsági nevelés folytatását. Ezen elsősorban egy-egy fiatal pap, szerzetes ifjúsági munkáját kell értenünk. Kiemelendő a pálos Bolváry Pál és az egyházmegyés pap Csonka Ferenc tevékenysége, akik részt vettek a cserkészprogramok megszervezésében, illetve lelkigyakorlatokat és hittanórákat tartottak.

1948 után Pécsett a következő négy cserkészcsapat folytatta működését illegalitásban, „búvópatakként”: a 10. P. Á. R. cserkészcsapat a mai Széchenyi-gimnáziumhoz kapcsolódóan, a 47. P. C. F. cserkészcsapat a Nagy Lajos ciszterci gimnáziumhoz köthetően, a 217. Keresztény Munkás Ifjú cserkészcsapat Csonka Ferenc támogatásával és a 673. PIUS cserkészcsapat a Jézus Társasága pécsi gimnáziumához kötődve. (Baranya megyében még – mint szó volt már róla – Mohácson folytatta működését a helyi cserkészcsapat, illetve Kővágószőlősön és Hosszúhetényben volt egy kezdeményezés, melynek keretében korábbi cserkészvezetők ministránsklubot és tábort szerveztek fiataloknak.)

Az úttörőkkel való egyesülés Pécsett nem valósult meg. A visszaemlékezésekben, történelmi munkákban nincs nyoma annak, hogy egy-egy cserkészvezető „átment” volna az úttörőkhöz, hogy „burkoltan” ott fejtsen ki cserkészszellemiségű tevékenységet. Természetesen voltak, akik nem tudták vállalni a cserkésztevékenységet, mert megélhetésüket, jövőjüket, egyetemi képzésüket, családjuk létét stb. veszélyeztették volna ezzel. Továbbá akadtak olyanok is, akik ekkor ugyan folytatták cserkészmunkájukat, de idővel kénytelenek voltak felhagyni vele.

A cserkészvezetők a leggyakrabban átmeneti megoldásokat, védelmi mechanizmusokat kezdtek alkalmazni, hogy folytatni tudják munkájukat, de a külvilág, az államrendőrség elől rejtve maradhassanak. Ennek érdekében kezdett előtérbe kerülni például az indián romantika, melyben el tudták rejteni a cserkészeszméket. Egy másik jellemző megoldás volt az, hogy sportegyesületekbe, természetjáró körökbe kezdtek szerveződni a volt cserkészvezetők.

Sokan úgy tartották, hogy az illegalitás, a szocialista rendszer csak átmeneti időszak. Gyakran viccelődtek azzal a frázissal, hogy „mi ezt guggolva is kibírjuk”. A pécsi cserkészek korabeli hangulatát jól megvilágítja a következő idézet: „A fiatalok úgy vélték, talán nem sok idő elteltével a megszállt országok elhagyására kényszerítik az »oroszokat« [a szovjet csapatokat], s így majd ismét szabadon cserkészkedhetnek. Akkor még nem gondoltak arra, hogy hosszú megszállás vár az országra, és emiatt a »földalatti« cserkésztevékenység járatlan útja lesz a jövőjük” (Ivasivka–Arató, 2006).

Ugyanakkor a fokozódó politikai elnyomás légkörében mind több biztonsági rendszabályt kellett kidolgozniuk a cserkészeknek. Ennek szimbolikus példája a mozgalom eszményét, illetve programját rögzítő tíz törvény szövegének átalakítása. Eleinte a törvények elején szereplő „cserkész” szót egyszerűen „krisztusi magyar ifjú”-ra cserélték, a további részek (többnyire) ugyanazok maradtak, vagy átfogalmazták őket, de a tartalmuk, jelentésük csaknem megegyezett az eredetivel. Jellemző, ahogy a második törvény tartalma megváltozott. Kibővítésével a következő lett a szövege: „A krisztusi magyar ifjú híven teljesíti kötelességeit, melyekkel Istennek, Egyházának, Hazájának és embertársainak tartozik.”Tehát belekerült az egyház tisztelete (amelyet addig külön nem említettek meg), és sorrendben a haza előtt szerepelt. A pécsi cserkészeknek ez a kiállása mindvégig meghatározó maradt az egyházüldözés időszakában.

1950-től azonban a „krisztusi magyar ifjú” jelzős szerkezet használata is egyre veszélyesebbé vált. Ez felerősítette az indián romantika szerepét. A törvények elején ettől fogva már az „indián” szót használták. Azonban attól, hogy első szavaikat lecserélték, a törvények kis hozzáértéssel, logikával felismerhetők voltak. Így aztán létrejöttek alternatív tízpontos iránymutatások is, melyek már tartalmukban sem annyira kötődtek a cserkésztörvényekhez. (A tízpontos iránymutatás igen elterjedt forma volt a 20. századi ifjúságnevelési szervezeteknél. Ekkoriban az úttörőknek és a kisdobosoknak is tízpontos törvényeik voltak, s korábban a leventeintézmény is tíz parancsolatot adott tagságának.) Egy pécsi példa is fennmaradt erre:

1. Az indián első kötelessége az engedelmesség.
2. A harcos legkiválóbb tulajdonsága a bátorság.
3. Szeresd és segítsd testvéreidet (embertársaidat)!
4. Tégy valami jót mindennap!
5. Játszd becsülettel az Élet játékát!
6. A pipa elszívása a megtiszteltetés és a barátság jelképe.
7. Légy az erdők nemes embere!
8. Gyarapítsd a természet szépségét!
9. Szeresd a csöndet, az elmélyedést és az imát!
10. A becsületszó szent.

A földalatti cserkészélet

Kézenfekvő volt, hogy a hajdani cserkészek belépjenek egy-egy sportegyesületbe vagy azok természetjáró szakosztályaiba. Bár az ország más településein is próbálták így álcázni tevékenységüket, Pécsett ez azért volt igen egyértelmű, mert számos cserkész már a második világháború kitörése előtt is részt vett a helyi természetjáró mozgalomban, és igazolt sportolók voltak.

Angyal Tibor (1932–2016)

A pécsi tájékozódási futás és cserkészet kiemelkedő alakja. 1956-ban szerezte meg orvosi diplomáját Pécsett. Számos sportversenyen indult, és országos szintű tájékozódási versenyeket rendezett. A 2000-es évekig aktív résztvevője volt a megyei tájfutó mozgalomnak.

1950 körül már olyanok is akadtak – közülük ki kell emelni Angyal Tibort –, akik vezető szerepet töltöttek be a Pécsi Haladás Sport Egyesületben (ma Pécsi Egyetemi Atlétikai Club, PEAC). A cserkészek többnyire ebbe az egyesületbe léptek be. Itt valódi sporttevékenységet folytattak, és számos országos versenyen vettek részt, amelyeken sikereket értek el. De emellett így könnyen tudtak engedélyt vagy igazolást szerezni túráikhoz, táborozásaikhoz és egyéb programjaikhoz, ami nagy könnyebbséget jelentett nekik.

Ennek olyan előnye is volt, hogy a sportszakosztályi tagsággal rendelkezők kedvezményes utazáshoz jutottak. Így mentek el a pécsi cserkészek az ország más területeire is. Ezek után már érthető, hogy 1952-ben egy kisebb pécsi cserkészcsoport Balatonberénynél táborozott.

Ivasivka Mátyás

1933-ban született Miskolcon, de gyermekkorától Pécsett lakik. A 10. számú P. Á. R. Gróf Széchenyi István cserkészcsapat kiemelkedő vezetője volt a katakombakorszak idején. Elsősorban karnagyi és tanári tevékenységéről ismert. A pécsi illegális cserkészet történetét a Sziklatábor című könyvben tárta fel.

A pécsi cserkészek egy csoportja Ivasivka Mátyás vezetésével igen fontosnak tartotta, hogy írásban is megörökítsék tevékenységüket. Ennek köszönhetően a Mohikán őrs (vagy törzs, ahogy az indián romantika idején hívták magukat) a leginkább megismerhető régi pécsi cserkészcsoport. Törzsi naplói szerencsésen fennmaradtak az 1948 és 1953 közötti időkből. A közösség tagjai számos szamizdat kiadványt készítettek, többnyire az 1948 és 1961 közötti években. Külföldi ifjúsági regényeket, ismeretterjesztő és a kereszténységgel kapcsolatos műveket terjesztettek maguk között úgy, hogy gyakran a cserkészek, illetve vezetőik családtagjai, valamint pálos kispapok másolták le ezeket írógéppel.

Az egyik legkülönlegesebb saját készítésű kiadvány a Napsugár című újság volt, amely 1951 és 1953 között jelent meg, megörökítve a kis csoport emlékeit. Figyelemre méltóaz Ösvény is, mely ugyancsak kézről kézre járt a pécsi cserkészek körében, és szintén túlélte a kommunista korszakot. 1957. decemberi számában olvashatunk arról, hogy a fiatalabbaknak mit is jelenthetett cserkésznek lenni:

„Jubileum. Öt teljes éve áll a Dakota törzs. Öt év alatt táborokban, kirándulásokon, összejöveteleken testvérekké forrtunk össze. Ez az öt esztendő kötelez. Kötelez bennünket arra, hogy azt a lángot, melyet közel öt évtizede gyújtott meg Baden-Powell, továbbadjuk. A jövő a mi vállainkon nyugszik. Felelősek vagyunk azért, hogy ez a láng, melyet elődeinktől, vezetőinktől kaptunk, el ne aludjék, hanem továbbterjedjen” (Ivasivka–Arató, 2006, 206).

A pécsi cserkészek az illegalitásban igen hasonló programokat szerveztek maguknak, mint korábban, azzal a két különbséggel, hogy most már titokban, illetve álcázottan kellett megszervezni a programokat, és előtérbe került a vallásos nevelés. Rendszeresen kértek lelkigyakorlatot a lelkipásztoroktól, sőt saját toborzásuk gyakran összemosódott a ministránsok és a hittanra járók köréével. Egy gyereknek leginkább úgy volt esélye bekerülni a cserkészközösségbe, ha járt hittanra, illetve ismeretségi alapon lehetett még csatlakozni, természetesen fokozott óvatosság mellett.

A pécsi cserkészek szamizdat kiadványai:

Nyikolaj Bergyajev: Az új középkor.

Arató László Botond: Tíz aranyabroncs – elbeszélések a 10 törvényről (1953)

Ivasivka Mátyás: Modern tábori kis tracta – táborozási könyv (1953–54)

Clementis Pereira SJ: Őszinte szó – gondolatok serdülő fiúknak

Dufoyer: Őszinte beszélgetés serdülő és nagylányokkal

Thomas Merton: Senki sem sziget

Wellner Kellner: A Bibliának mégis igaza van

Az őrsök önvédelemből teljesen elkülönültek egymástól. A vezetők arra törekedtek, hogy a kis létszámú csoportok ne tudjanak egymásról, s így egy esetleges lebukás alkalmával minél kevesebb személy kerülhessen szóba egy kihallgatáson. Egy másik jellegzetes önvédelmi módszer az volt, hogy a kiscsoportok tagjai indián álnéven szólították egymást (Villámsugár, Szürke Kócsag, Fehér Szarvas, Szürke Farkas, Öreg Sas, Holdsugár…). Gyakran megesett, hogy egymás eredeti nevét nem is tudták, ezzel garantálva biztonságukat. E nevek olyannyira hozzájuk nőttek, hogy azok a ma is élő cserkészek, akik az ötvenes években voltak fiatalok Pécsett, gyakran még most is indián néven szólítják egymást.

Helyi szokás volt a „böngésző kirándulás”, melyet a Mecsekben található szőlők mentén tartottak szüret vége felé. Ahol már lezajlott a munka, ott elhagyott szőlőfürtöket kerestek túra közben, természetesen a terület gazdáinak engedélyével. Az évek során jó kapcsolat alakult ki a fiatalok és a gazdák között. Érdemes még megemlíteni a karácsonyi teadélutánt is, melyet minden évben megtartottak.

Csonka Ferenc (1924–1986)

A 217. számú Keresztény Munkás Ifjú cserkészcsapat tagja, majd vezetője. 1944-ben jelentkezett a teológiára. 1949-ben szentelték római katolikus pappá. A baranyai katakombacserkészet egyik legsikeresebb szervezője. 1961-ben tevékenysége miatt letartóztatták, és börtönbüntetésre ítélték.

Gyakran előfordult, hogy két törzs egymásra talált, és közösen szerveztek maguknak táborokat nyáron és portyákat egész évben. Magától értetődően közeli területek voltak túráik, portyáik helyszínei. A Mecsek legeldugottabb és legcsodásabb részein vertek tábort, de a Pécshez közeli Ormánságba is gyakorta szerveztek hosszabb táborokat, melyekben nemcsak a sportolás, a közös játékok, a túrázás, a tábortűz és a számháború jelentette a programot, hanem különböző témájú előadásokat is hallgattak egy-egy felnőttől, szakértőtől.

A lelki élet a szerzetes atyák segítségével folyt. A hosszabb programokon, vagyis a portyákon és a táborokban rendszerint istentiszteleteket tartottak a természetben.

A cserkészek próbarendszerét ebben az időszakban is alkalmazták: a különböző korosztályú gyerekeknek egyre mélyülő tudásukról kellett számot adni évről évre. Az indián romantika részeként elhatározásnak hívták a fogadalomtételt, melyet az első próba után tehetett le a jelölt.

A pécsi cserkészek e nehéz helyzetben is fontosnak tartották a vezetőképzést, hiszen a cserkészet egyik alapja az, hogy fiatalok foglalkoznak fiatalokkal. Pécsett 1952 nyarától kezdődött meg a képzés, melynek során a jelölteket felkészítették egy-egy kiscsoport (őrs/törzs) összetartására, irányítására. A vezetőképző táborok általában a Mecsekben zajlottak, s a következő témákról hallhattak előadásokat a résztvevők: térképészet, terepismeret, a vezető önképzése, magyar történelem, hivatás, vezetői hivatás, romantika az őrsben, őrsvezetési ismeretek, távolság- és magasságbecslés, vallási ismeretek.

Az 1956-os forradalom és következményei

Az 1956-os forradalom felszínre hozta, hogy a pécsi cserkészek valóban aktív tevékenységet folytatnak, és hisznek abban, hogy újra legális keretek között működhetnek majd. 1956. november 2-án Budapesten újraalakult a Magyar Cserkészszövetség. Másnap Pécsett összegyűlt a helyi elhivatott vezetők egy csoportja, és megegyeztek abban, hogy csatlakoznak az újjáalakuló szövetséghez. A következő táviratot küldték el a fővárosba: „Másodikán megalakítottuk a pécsi kerület szervezőbizottságát. A 10-es és a 47-es csapatok jogutódjaként létrejött Sziklatábor katolikus csapat előlépett az illegalitásból, és 50 fővel folytatja munkáját. Kérjük a Szövetségbe való felvételét.”

A forradalom bukása után a pécsi cserkészcsapatok folytatták tevékenységüket, de várható volt, hogy előbb-utóbb meglesz a következménye, hogy e távirattal felfedték létezésüket. A keresztény ifjúsági mozgalmat érő retorzió azonban csak „késleltetve”, a forradalom utáni megtorlás utolsó fázisában következett be. Az állambiztonsági szervek éveken át tartó titkos nyomozás után, 1961. február 6-án országos razziát tartottak azoknál az egyházi személyeknél és cserkészvezetőknél, akik keresztény ifjúsági munkát folytattak. Az akciónak a „Fekete Hollók” fedőnevet adták. Számos pécsi érintettje is volt az összehangolt rajtaütésnek, melynek keretében több száz házkutatást tartottak országszerte. Csonka Ferencet és Bolváry Pált is letartóztatták, és koncepciós perekben börtönbüntetésre ítélték őket. Sok világi cserkészvezetőt is meghurcoltak Pécsett. Házkutatást tartottak náluk is, és voltak, akiket börtönbüntetéssel sújtottak. Az akciósorozat az ifjúsági vezetők lefogása mellett a megfélemlítést is szolgálta. Egyértelművé vált, hogy a kisközösségek állandó megfigyelés alatt vannak. Ennek tudata nagyban meghatározta az elkövetkező időszak döntéseit.

Bolváry Pál (1924–2001)

Kalocsán végezte tanulmányait a helyi jezsuita gimnáziumban. 1942-ben belépett a Magyar Pálos Rendbe. 1947-ben szentelték pappá. A búvópatakokként működő pécsi cserkészcsapatok lelkigondozását végezte. 1950-ben tevékenységéért háromévi börtönbüntetést kapott. 1972-ben elmenekült az országból, és az Amerikai Egyesült Államokban telepedett le.

A pécsi cserkészőrsök (törzsek) nagyrészt az ötvenes évek közepéig működtek, de voltak csoportok, melyek a „Fekete Hollók”-ügy kirobbanásáig kitartottak. Ekkor azonban a vezetők arra a belátásra jutottak, hogy jobb, ha egy ideig felhagynak a rejtett cserkésztevékenységgel, mert már annyira megfigyelik őket, hogy nincs mozgásterük. Országos szinten is csak egy-két olyan zárt csoport, közösség maradt együtt, amely cserkészszellemiségben tartotta meg gyűléseit. Ilyen volt például az Új Magyar törzs, amely 1961-től rejtetten, laza baráti, illetve civil szerveződésként élt tovább 1988-ig, a Magyar Cserkészszövetség újraindulásáig.

A megmaradt pécsi baráti társaságok egyéni utakon járva igyekeztek továbbra is megélni cserkészlétüket. Elsősorban túrákat és kirándulásokat szerveztek maguk között, melyek színterei a későbbiekben is a Mecsek és az ormánsági területek voltak. Ezeken az utakon többnyire tüzet gyújtottak, szalonnát sütöttek, gyakorolták a térképészetet, népdalokat énekeltek, és az idősebb résztvevők előadásait hallgatták. Az 1960-as évek végén évente akár három-négy ilyen programot is megrendeztek.

A cserkészszellemiség továbbélésének másik jellemző útját a baráti összejövetelek jelentették egy-egy jeles esemény, névnap vagy születésnap alkalmával. Ilyenkor több tíz fős társaság gyűlt össze egy volt cserkészvezető lakásán, s nosztalgikus beszélgetéseket folytattak arról az időszakról, amikor szabadon lehetett cserkészkedni. De sokan voltak, akik megőrizték magukban a cserkészszellemiséget, és amikor a rendszerváltással párhuzamosan végre lehetett, újra, már legálisan elkezdték szervezni a pécsi cserkészetet is. Nagyrészt ezeknek a bátor embereknek köszönhető, hogy ismét aktív cserkészmunka folyhat a Mecsek tövében.