Hivatalos kapcsolat

Hivatalos kapcsolatnak az minősült, aki egy adott területen, vonalon vagy objektumban vezetői munkakörénél fogva kötelezően segítette az állambiztonsági szervek munkáját. E körbe meghatározott beosztásokat, funkciókat betöltő személyek tartoztak: üzemek igazgatói, főmérnökei, személyzeti osztályvezetők, illetve HM–BM együttes utasítás alapján a fegyveres testületek parancsnokai, továbbá a párt- és tömegszervezeti vezetők, illetve „T”-irodák vezetői. Mindez akkor válik érthetővé, ha figyelembe vesszük: a „hivatalos kapcsolat” kategóriába eső személyek kinevezéséhez minden esetben az MSZMP illetékeseinek beleegyezése kellett. A helyi MSZMP-vezetőnek arra is módja volt, hogy informálisan megakadályozza a neki nem tetsző kinevezéseket. Hivatalos kapcsolat státuszba tehát a pártállami rendszerben – elvileg – csak a „Párt”, azaz a BM céljaival teljesen azonosuló személyek kerülhettek.

A kapcsolat szakmai megvalósulását az MNK belügyminiszterének 09/1975. számú parancsa (1975. március 25.) szabályozta, amely kimondta: „az állambiztonsági szervek alakítsanak ki rendszeres munkakapcsolatot a területükhöz tartozó minisztériumok, intézmények vállalatok … vezetőivel”.[1] A hivatalos kapcsolat számára a közös cél érdekében az együttműködés kötelező volt, ugyanakkor a viszony kereteit több kritérium megfogalmazásával próbálták rögzíteni. Az együttműködés alapelvei között szerepelt: 1. az egyenrangúság, 2. a kölcsönös jó viszony, 3. a kölcsönös támogatás és tájékoztatás, 4. a folyamatos (tervszerű) kapcsolat.

Az együttműködés mindkét félnek hivatalos kötelessége és érdeke volt, hiszen a  bűncselekmények megelőzése, felderítése közös államérdeket jelentett. A kooperáció alapvető feltételeként a felek egymás iránti bizalmát, a szilárd elvi alapokon álló elvtársi segítőkészséget és a feladatokhoz igazodó tárgyilagosságot jelölték meg. Az állambiztonsági munkatárs és a hivatalos kapcsolat egyenrangúnak számított, nem lehetett köztük alárendeltségi viszony, egymásnak nem adhattak utasítást.  A kölcsönös jó viszony alapját politikai, rendszerkonzerváló szempontok („a szocializmushoz való hűség”) biztosították. Ugyanakkor a korábbi problémákra utal, hogy a hetvenes években már tanulmányaik során felhívták a leendő operatív tisztek figyelmét, hogy a hivatalos kapcsolatokkal ajánlott a kapcsolatfelvételkor közölni, hogy a belügynek nem célja beleszólni az intézmény életébe. A (kölcsönös) tájékoztatás kritériumából következően a hivatalos kapcsolatot felettes szervei kötelezték arra, hogy tájékoztassa az állambiztonsági szerveket a felmerülő rendellenességekről, gyanús jelenségekről. Ezen túl a hivatalos kapcsolatoknak információt  kellett szolgáltatniuk az adott objektum jellegével összefüggő adatokról, az észlelt ellenséges magatartásokról, az állomány erkölcsi egységéről, munkához való viszonyáról, a bekövetkezett rendkívüli eseményekről, az objektumba érkezett nyugati állampolgárokról, az állam és szolgálati titok betartásáról. Az operatív tisztnek kötelessége a jelzések ellenőrzése, majd ezt követően az információk írásba foglalása volt. (Az információkat személyi vagy objektum dossziékba helyezték el.) Másrészről az operatív tisztnek is tájékoztatni kellett hivatalos kapcsolatát az állambiztonság céljairól, ügyelve arra, hogy operatív érdeket ne sértsen. A konspiráció biztosítására kapcsolatát (miként a hálózati személyeket) fel kellett készítenie az információfelhasználás módjára (miként használhat fel állambiztonsági adatokat az operatív szervekre történő hivatkozás nélkül). A követelmények alapján a hivatalos kapcsolatokkal folyamatos (tervszerű) kapcsolatot kellett tartani. A gyakorlatban ez általában havonta egy találkozót jelentett. A szabályok szerint a hivatalos kapcsolatokat nem lehetett nyilvántartásba venni! Ettől függetlenül azonban minden operatív tiszt naprakész nyilvántartást vezetett hivatalos és társadalmi kapcsolatairól és ezt áthelyezése esetén utódjának adta át.

 

[1] Az állambizotnsági operatív munka alapjai, I. kötet, 70. o.