Magyarország második világháború után bekövetkező szovjetizálása a hazai evangélikus egyházat is új helyzet elé állította. 1948 után csak két iskolája maradt meg, a Deák téri leánygimnázium és a fasori fiúgimnázium, melyekre azonban 1952-ben lakat került. Az Evangélikus Teológiai Akadémia képezte az egyház számára a következő lelkészgenerációt. Az itt tanuló és tanító egyháztagokat azonban a politikai rendőrség szigorúan megfigyelte, és nagy igyekezettel szervezte be soraiba.
A gyülekezeti kereteken kívüliegyházi tevékenységek, főleg amelyek az ifjúság nevelésére irányultak, ellehetetlenültek. A Magyar Cserkész Szövetség betiltásával 1948-ban felszámolták az úgynevezett Ichthys-cserkészetet is, amely a mozgalmon belüli katolikus dominancia ellensúlyozására jött létre. Ez a szerveződés korábban a minden évben pünkösdkor kezdődő országos közös táborozással fogta össze a protestáns cserkészcsapatokat. A protestáns szellemi irányzat igényelte a valláserkölcsi alapokon álló cserkészetet. Az eleven, kezdeményező, önálló gondolkodásra építő cserkészmunkát kívánta megvalósítani.
Említésre méltó, hogy az antifasiszta ellenállásban főleg a protestáns, közülük is a regös cserkészek vettek részt. Ez utóbbi irányzat gyökerei az 1920-as évekig nyúlnak vissza. Abban az időben Karácsony Sándor közreműködésével állította össze Kodály Zoltán 101 magyar népdal című gyűjteményét. Ez volta regös mozgalom kiindulásának alapja. A mozgalom lényege a népi kultúra, művészet és hagyományok összegyűjtése és ismertetése volt. A második világháború után ez az irányzat éppen hangoztatott és hangsúlyozott magyarságánál fogva vált nemkívánatossá, így az egykori közösségeket az ÁVH is ellenséges szerveződésként kezelte.
A gyülekezeten kívüli ifjúsági munka, illetve az új generációk hitéletre nevelésének másik fő helyszíne az 1950-ben feloszlatott Keresztyény Ifjúsági Egyesület (KIE) volt. A feloszlatás sok lelkészben nagy visszatetszést keltett, mert úgy érezték, a kormányzat kiveszi az egyház kezéből a szervezett ifjúsági munkát. A KIE és annak evangélikus szárnya, az Evangélikus Keresztyény Ifjúsági Egyesület (EKIE) életében jelentős változást jelentett, mikor Bonnyai Sándor, aki 1945 előtt a KIE országos szervezőtitkára, majd az EKIE titkára volt, ferencvárosi, majd kispesti gyülekezeti lelkészként kapcsolatba került Ágoston Sándor mérnökkel. A nyugállományú honvéd főhadnagy 1930-tól tevékenyen részt vett az evangélikus egyház életében, háborús hős volt, a holokauszt idején mentette az üldözött zsidóságot, amiért a háború után elismerést is kapott. 1945 után lassanként megszervezte a sejtekben működő ifjúságnevelő közösségeket. A politikai rendőrség a „Hittevők” fedőnevű titkos nyomozás során kezdte meg az általa szervezett csoportoknak a megfigyelését. Az Ágoston Sándor által életre hívott és halála után Bonnyai Sándor által vezetett közösségek tagjai rendszeresen bírálták azokat az egyházi vezetőket, akik a pártállami elittel való együttműködés mellett léptek fel. Ezzel az ellenálló szemlélettel az evangélikus egyházon belül létrehoztak egy önálló „lelkiségi mozgalmat”. Ennek írásbeli megnyilvánulása a névtelenül megjelent, de Ágoston Sándor által írt, Állj!Ki vagy? című traktátus. A legerősebb csoportok Békéscsabán, Nyíregyházán és Hódmezővásárhelyen alakultak meg, szoros együttműködésben az EKIE szervezeteivel. Így forrt össze az EKIE az „ágostonizmussal”. A KIE és az EKIE soraiban működő lelkészek és világi személyek fő feladatuknak tekintették az ifjúság szervezetszerű foglalkoztatását. Külön „ágostonos” nyári táborokat terveztek a Balaton partján, a Bükkben, Szilvásváradon, a Cserhátban, Bánkon, a Bakonyban stb. Ezeken csak meghívottak vehettek részt.
A titkosszolgálati dokumentumokból ismert még, hogy az Állj! Ki vagy? mellett - Bogár Imre sárvári ügyvédnek köszönhetően - még két kiadvány jelent meg: az Arany Trombita és a Harci Harsona. Ezekről a jelentés írója fontosnak tartotta megjegyezni, hogy nem terjedtek el a hazai evangélikus egyházban, nem volt fogadó készség rájuk.
Az új egyesületi törvény bevezetésével, az EKIE megszűnése után az egyesületben munkálkodó lelkészek visszatértek más szolgálatba. Az EKIE feloszlatása után az „ágostonos” irányzat mind intenzívebb lett, és továbbra sem határolták el magukat az evangélikus egyház gyülekezeteitől. Külön összejöveteleik mellett részt vettek az egyházi életben, de zárt közösségként jöttek össze, például Békéscsabán Pallag László és Szeverényi György gyülekezeti tagok (foglalkozásuk szerint fodrászok), míg Budapesten Ágoston Sándor vezetésével. Az ifjúsági munka szervezésénél törekedtek arra, hogy azt a fiatalok önállóan végezhessék, tehát a gyülekezeti lelkész lehetőleg ne szóljon bele a munka végzésébe. Ilyen csoportok alakultak azután Budapest-Hegyvidéken, Kelenföldön, a Várban és a Deák téren. Ezek a csoportok úgynevezett szenior bibliaórákat tartottak a gyülekezeteken belül, azonban a legtöbb csoport szemben állt a hivatalos egyházi vezetőséggel, és többször gyakoroltak éles kritikát a fennálló politikai renddel kapcsolatban, így a budapest-hegyvidéki csoportban Koczor Miklós és társai vagy Balogh Péter orvos, a Deák téren pedig Gadó Pál, Kerekes Titusz mérnök és társai.
Heti összejöveteleket magánlakásokon és gyülekezeti keretek között is tartottak. Ezeket rövid imával kezdték, melyben hálát adtak, hogy jelen lehetnek, imádkoztak azokért, akik nem lehettek ott, s kérték Isten támogatását és áldását az alkalomra. Ezután két-három egyházi éneket énekelve készítették elő a lelkész vagy a kijelölt vezető által választott igeszakaszt. Ennek felolvasása után egy rövid gondolatébresztő magyarázat keretében beszélték meg a mondanivalóját és értelmét a mindennapi életre vonatkozóan. Ilyenkor bármely jelenlévő segítséget kérhetett a többiektől problémái, kérdései megoldásához, de sor került életvezetési tanácsadásra, a közösségüket ért kihívások megbeszélésére, vagy elhatározták, hogy közösen imádkoznak egy bajbajutott testvérért. Rövid ima és egyházi énekek után ért véget az egy-két órás összejövetel.
Ágoston Sándor vasárnaponként a lakásán tartott alkalmakat két csoportban: felnőttek részére délelőtt, fiataloknak délután. Ezeken esetenként húszan-harmincan vettek részt. Bonnyai Sándor a ferencvárosi, majd a kispesti gyülekezet lelkészeként fogta össze és szervezte az ifjúsági munkát. Az egyházi vezetés megkövetelte tőle, hogy ez utóbbival hagyjon fel, és minden tekintetben alkalmazkodjon az evangélikus egyház hivatalos álláspontjához. Huzamosan nem tudott változtatni igehirdetési módszerein, és folytatta „gócosító”, kisközösség-formáló tevékenységét. A kispesti gyülekezetben az ő vezetésével minden szerdán délután tartottak összejövetelt, amelyen negyven-ötven személy vett részt.
Az ÁVH azt feltételezte, hogy ezeket az illegális szerveződéseket és a szektás irányú tevékenységet az USA-ból, az „emigrációból” irányítják. Dávid (Fischer) János evangélikus lelkész személyében találta meg az államvédelem azt a személyt, aki e koncepció szerint az USA-ból pénzelt mozgalomnak a megbízottja, képviselője és összekötője volt. 1967. augusztus 7-én hivatalos egyházi küldöttséggel érkezett Budapestre. Magyarországi tartózkodása során több „ágostonista” és volt EKIE-taggal, egyházi és világi személyekkel vette fel a kapcsolatot, többek között Ágoston Sándorral, Bonnyai Sándorral és az ifjúságnevelő munkát Svájcban is tanulmányozó Újhelyi Aladár evangélikus lelkésszel. A III/IV. Csoportfőnökség, azaz a katonai elhárítás Dávid (Fischer) Jánost magyarországi tartózkodása során operatív ellenőrzés alá vonta, az adatgyűjtést azonban nem követte adminisztratív intézkedés. A lelkész hazatérése után az USA-ban megjelentette az Állj! Ki vagy? című kiadványt.
A hazai evangélikus egyházban folyó ifjúságnevelő munka legrészletesebb korabeli forrásai közé tartoznak Keken András ügynöki beszámolói. A Deák téri lelkész, az Evangélikus Élet szerkesztője feltehetőleg 1958-tól írt jelentéseket „Virág” fedőnéven. Jelentéseiben pontos, lényegre törő adatokkal tudósított, ékes példáját adva ezzel objektivitásra törekvésének, amely nem minden beszervezett ügynökre volt jellemző.
„Az evangélikus egyházban három irányban folyik az ifjúsági munka. Az egyik az iskolai hitoktatás. Budapest területén nagyon kevesen jelentkeznek a gyerekek és az ifjak közül hitoktatásra. A Deáktéri lelkészek nem végeznek ilyen munkát, ha vannak, akkor ezeket a fasori lelkészek oktatják a kijelölt iskolákban. Vidéken más a helyzet. Tudomásom szerint ott a gyerekeknek kb. 70-80%-a jelentkezik hitoktatásra. A másik munka, melyet az egyház az ifjúság között végez, a konfirmáció. A hivatalos Káté alapján történik. Leginkább a paróchus lelkészek végzik.”
A hatvanas években a konfirmációra felkészítő oktatás általában három hónapig tartott és a konfirmációi oktatásban részvevő fiatalok száma országosan hatezer fő körül alakult. A pártállami diktatúra enyhülése következtében fokozatosan terjedtek el a három hónapnál tovább tartó képzések. A hazai evangélikus hitoktatásban a nyolcvanas évek végére jelent meg az a lelkészi attitűd, amely sokkal komolyabb lelki és szellemi felkészülést követelt meg az egyházhoz csatlakozni kívánóktól, mint ami korábban volt jellemző. Addigra már tudatos, hitvalló, az egyházat felvállaló és vallásgyakorló magatartást követeltek meg az újonnan belépőktől a lelkészek. A fiatal korosztály gyülekezeti gondozása gyermek- és ifjúsági bibliaórák keretében folyt. A gyermek-bibliaórák anyagát a püspöki hivatal küldte el sokszorosítva, ennek alapján zajlott az igehirdetés, melyet azután a gyermekek a létszámtól függő, általában tíz-tizenkét fős csoportokban megbeszéltek. A csoportokat olykor a lelkész által felkért vezetők irányították, de a legtöbb helyen a lelkész felesége végezte e munkát.
Az ifjúsági bibliaórák anyagát a gyülekezeti lelkészhatározta meg. Ezekre azok jártak, akik már konfirmáltak. Országos hírű és mintaértékű nevelés folyta Deáktéren (Keken András és munkatársai, Hafenscher Károly, Traitler Gábor), a Gorkij fasorban (Koren Emil és Harmati Béla), Zuglóban (Boros Károly és Szabó István) és Rákospalotán (Bolla Árpád).
A Deáktéri közösség volt a leghíresebb. Az ifjúság és a gyermekek létszáma alkalmanként körülbelül nyolcvan fő volt. A lelkészeknek e munkában segített Pós László mérnök, Bizik László és Kertész Géza teológus, illetve esetenként azok, akiket Keken András felkért, hogy egy-egy csoporttal foglalkozzanak, s az anyag megértését kérjék számon az ifjaktól. Az ifjúság kérésére a téli és a nyári szünet idején Pós László vezetésével többnapos kirándulásra mentek. Ezeken lelkész nem vett részt, ilyenkor semmiféle egyházi program nem volt, de ezeket az alkalmakat is támogatták a szülők.
A bibliaórákon nem volt ritka a diavetítés. Általában egy-egy kirándulás fényképeit nézték meg, vagy azokat a fotókat, amelyek jeles összejöveteleken például: a gyermekek karácsonyi ünnepélyén készültek. Az ifjúság néhány tagja évenként egy-egy alkalommal más evangélikus gyülekezet bibliaóráján is részt vett. Budapesten a hatvanas években körülbelül ötszázan jártak ifjúsági bibliaórákra, országos viszonylatban ez a szám harmincezer körül alakult.
A hetvenes években országosan híres volt a Gyenesdiásra szervezett nyári ifjúsági tábor. Az egyház lelkészüdülőjében elhangzottakról az állambiztonság is igyekezett információkat szerezni, például: Mi a táborozók véleménye a pártállam által támogatott úttörő- és KISZ-mozgalommal (a lényegében kötelező belépéssel) kapcsolatban. A lelkészek erre vonatkozó álláspontja igen moderált volt. Szintén „Virág” jelentéséből tudjuk, hogy az evangélikus lelkészek „természetesen senkit nem akarnak megakadályozni abban, hogy ezekben részt vegyen az ifjúság. Ha ilyen kérdés felmerül a lelkészek előtt, mindig azt javasolják, hogy az illető ifjú tegyen saját belátása szerint, és ha megismeri az ott folyó munkát, akkor lelkiismerete szerint dönthet, hová akar tartozni.”
Az autonóm ifjúsági csoportok működése zavarta a hatalom és a Káldy Zoltán püspök által vezetett hazai evangélikus egyház közötti jó viszonyt. Ugyanakkor az egyházi főhatóság türelmet mutatott az „ágostonizmus” külön utas közösségi élete iránt, mivel anyagilag hozzájárultak az egyházközösségek fenntartásához. Az egyházi vezetés mindössze azzal a megszorítással élt, hogy a mozgalom szellemi atyjának gyülekezeti szolgálatát előzetes főhatósági hozzájáruláshoz kötötte. Emellett az egyházvezetés és az illetékes hatalmi szervek– a politikai rendőrségtől az Állami Egyházügyi Hivatalig – különös figyelmet fordítottak azon lelkészek tevékenységére, akik korábban részt vettek a KIE és az EKIE közösségi programjaiban (Bonnyai Sándor, Endrefi Zoltán, Joób Olivér, Újhelyi Aladár, Fabinyi Tibor).
A gyülekezeti nyári táborozások, a havonta vagy hétvégenként tartott csendesnapok alkalmat adtak arra, hogy az „ágostonos” teológiai képzés kisebb helyi alapsejtekben folyjon. Gépelt újságokat és anyagokat terjesztettek. Az állambiztonság minden ifjúsági, népies irányzatú nevelőmunkát a cserkészet rejtett működésének tekintett, és ezeket a „különösen veszélyes” kategóriába sorolta. Így forrott össze szerintük az egyházak keretein belül folyó ifjúsági munka és a búvópatakként tovább élő cserkészet.
A nyolcvanas évek elején bekövetkezett enyhülésnek köszönhetően hatványozott erővel indulhatott meg az ifjúsági munka a Magyarországi Evangélikus Egyházban. Az ifjúságneveléssel foglalkozók szándéka továbbra is az volt, hogy valami módon megszólítsák a fiatalokat. Ha ez sikerült, akkor az ifjak a templomi környezet, a gyülekezeti terem és a gyülekezeti rendezvények segítségével (konfirmáció) váltak részévé a templomi közösségnek. A keresztény hit tudatos vállalására és nem hivalkodó módon történő gyakorlására való nevelés folyt ezekben a közösségekben. A nevelés területén nem voltak irányvonalak, de politizálni nem lehetett. Az állam(hatalom) és az egyház között érvényesült az „élni és élni hagyni” elv. Az egyházi vezetés ellenőrizte, hogy tényleg nem politizálnak ezekben az ifjúsági körökben. Abból a közösségből, amely nem tudta meggyőzően bizonyítani, hogy megtartja ezt az irányelvet, elhelyezték a lelkészt, és különböző módszerekkel feloszlatták a közösséget, például a bibliaórát máshová integrálták, vagy egyszerűen megszüntették az ifjúsági alkalmat. A nyolcvanas években országos hírnévre tett szert, Sztruhár András és társai által már az 1962-ben életre hívott július utolsó hetére eső ifjúsági nyári tábor, illetve említésre méltó a Bence Imre beledi, majd bakonycsernyei lelkész által Beleden létrehozott, Mustármag elnevezésű ifjúsági közösség. 1982-benpedig Pallag Ferenc és Szeverényi György vezetésével Békéscsabán újjáéledt az „ágostonisták” egy csoportja.
A nyolcvanas években a hatalmi szervek inkább már a katonai szolgálatot lelkiismereti okokból megtagadó fiatalok társadalmi veszélyességével foglalkoztak. A külföldi példák nyomán terjedő mozgalom, illetve az egyéni ellenállási formák térnyerése következtében a politikai vezetés kezéből kicsúszni látszott az ifjúságot a legszélesebb körben befolyásoló nevelési eszköz. A kötelező sorkatonaság keretei között ugyanis átfogó ideológiai nevelés folyt. Bár a közvélemény a szolgálatmegtagadók pontos létszámáról 1988-ban hallhatott először, a probléma gyökerei messzire nyúltak. Jehova Tanúi, a Krisztusban Hívő Nazarénusok Gyülekezete és a Hetednapi Adventista Egyházból kivált reform adventista közösség tételesen elítéli az eskütételt és a fegyverfogást. A század eleje óta, a társadalmi, politikai közegtől függetlenül – anélkül, hogy tettükkel visszhangot váltottak volna ki – ők tucatjával vállaltak emiatt különböző súlyú büntetéseket. A hatalmi szervek aggodalmát a nyolcvanas években az váltotta ki, hogy más egyházhoz tartozó fiatalok is mind többen választották az ellenállásnak ezt a módját.
Az ifjúság nevelésével foglalkozó állambiztonsági értékelések az idők során keveset változtak. A Joób Olivér nyíregyházi lelkészről írt jellemzés például rögzítette, hogy az „egyház hivatalos helyiségében hetenként bibliaórákat tart. A bibliaóra korábban »laikus szolgák« képzését szolgálta, programja ma sem változott, a résztvevők ugyan nem szolgálnak a gyülekezetben, a missziót azonban továbbra is hivatásuknak tekintik. A bibliakör állandó témája a vallástól való állandó elidegenedés megakadályozása, az ifjúság megnyerése. Legális lehetőségén túl a nevezett különböző alkalmakat – névnap, születésnap, évforduló – használja fel nézeteinek terjesztésére. Az ifjúság iránt végzett szolgálataival, és azáltal, hogy a bibliakör résztvevőit is erre ösztönzi, a marxista ideológiának az ifjúság körében történő elterjesztését igyekszik akadályozni.”
E sorokból is jól látható, hogy az államhatalom valódi problémája az volt, hogy a jövő generációinak egyházi nevelése nem egyezett az uralkodó szocialista ideológiával. Az bizonyos, hogy az autonóm evangélikus közösségek tagjainak erkölcsi tartása megkérdőjelezhetetlen maradt. Így tevékenységük nemcsak a rendszer felbomlásához, hanem a korábbi értékes kulturális és pedagógiai programok, így a cserkészhagyományok átörökítéséhez is hozzájárult.