„Parochiája területén erős ifjúsági munka folyik.” Így zárul a Joó Sándor budapest-pasaréti református lelkipásztorról szóló jellemzés 1967. augusztus 23-án. Turai István, a Fővárosi Tanács egyházügyi főtanácsosa összefoglaló jelentésében – a korábbi évekhez hasonlóan – az „ellenséges” és „reakciós” lelkészek közé sorolta Joót. Ennek egyik oka az volt, hogy sok fiatal járt a Torockó téri gyülekezetbe, ami a Kádár-rendszer számára eleve „ellenséges” tevékenységnek számított.

A hatalom birtokosai az ifjúságot rendkívül fontos tényezőnek tartották, ezért az egyházak fiatalsággal foglalkozását párthatározat keretében erősen korlátozták, és ifjúsági egyesületként kizárólag a Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) működését engedélyezték. Az eltérő „világnézet” miatt tevékenységüket támadásként, hovatovább időnként direkt politikai támadásként értelmezték. A hatalom ezért „világnézeti harcot” hirdetett meg az egyházakkal szemben, de azok szervezeti alapegységükben, az egyházközségekben nem szerveztek politikai ellenállást. Céljuk és programjuk, így a pasaréti gyülekezetben is, mindig ugyanaz volt és maradt mind a mai napig – politikai rendszerektől függetlenül: a fiatalok keresztyén nevelése, Jézus Krisztushoz vezetése.

A kezdetek

Az 1873-as városegyesítést követően Budapest nagyvárossá vált, ahova az ország minden reformátusok lakta vidékéről érkeztek bevándorlók. A 20. század elejére már a lakosság egytizede református vallású volt, 1920-ra számuk elérte a százezret, majd ez folyamatosan emelkedett. Ennek eredményeként az 1920-as évek végén a fővárosban intenzív gyülekezetszervezési és templomépítési munkák kezdődtek meg, fiatal és nagyon tehetséges lelkipásztorok vezetésével. Ekkor állt például szolgálatba a Fasorban Szabó Imre, a budapesti egyházmegye későbbi esperese, a Pozsonyi úti egyházközség elődjénél, Bereczky Albert, későbbi dunamelléki püspök és a korábbi Kálvin téri, majd kecskeméti segédlelkész, teológiai magántanár Joó Sándor is. Joó csupán huszonhét éves volt, amikor az intenzív gyülekezetszervezés idején, 1937-ben létrejött a pasaréti missziói egyházközség. A Pasaréten és környékén lakó reformátusok addig a Szilágyi Dezső térre jártak istentiszteletre. A gyülekezeti tagok többségét a református szellemi elithez tartozók adták, például az alapító gondnok, dr. Keresztes Ede ügyvéd volt, de találunk köztük tanárokat, írókat, szerkesztőket, főorvosokat, nyugalmazott katonatiszteket, mérnököket, bankigazgatókat, sőt még volt miniszterelnököt is: az 1942-es egyházi adót fizetők listáján gróf Bethlen István is szerepelt. A gyülekezet másik részét tisztviselők, a közeli beszkártos lakótelepen élő villamoskalauzok, cselédlányok, illetve mesteremberek (pl. cipész, szabó) alkották. Joó Sándor „egyszerűen, de őszinte meggyőződéssel és meggyőző erővel prédikált” – tudjuk meg Bolyki János professzor emlékezéséből, aki korábban részt vett a gyülekezet gyermekmissziós munkájában. Joó Sándor lelkészi szolgálatának alapigéjét Pál apostoltól vette: „Mert nem végeztem, hogy egyébről tudjak tiköztetek, mint a Jézus Krisztusról, mégpedig mint megfeszítettről” (1Kor 2,2).

Az egyházi élet dinamikus megszervezésének további eredménye volt az ifjúsági egyesületek virágzása. A legnagyobb taglétszámú, református fiatalokat is tömörítő egyesület a Keresztyén Ifjúsági Egyesület (KIE) és a Magyar Református Diákok Soli Deo Gloria Szövetsége (SDG) volt, amelyek életében mind a hitbuzgalmi, mind a társadalmi és közéleti kérdésekkel való foglalkozás fontos szerepet játszott. A pasaréti gyülekezet fontosságát jelzi, hogy a KIE 1940-ben és 1943-ban ott rendezte körzeti konferenciáját, egyszer pedig Soos Géza az SDG elnöke –, aki az 1943-as híres szárszói konferencia egyik megszervezője, illetve a Kiugrási Iroda munkatársa is volt – tartott előadást. A gyülekezetben a fiúk körében végzett munka a KIE helyi csoportja keretein belül zajlott. A lányok közötti munka egyesületen kívül folyt, bibliaóra keretében, de szerveztek nekik gyermeknevelési és háztartási tanfolyamot is. Sok pasaréti lány járt a közeli Baár–Madas Református Leánynevelőintézetbe, amely ekkor Budapest egyetlen református középfokú lányiskolája volt. Joó Sándornak és feleségének gondja volt a vidékről a pasaréti villákba került fiatal vidéki református cselédlányokra is. Valószínűsíthető, hogy a lelkész a Kálvin téren látott példa alapján szervezte meg számukra a Márta kört. A diakóniára egész életében különös hangsúlyt fektetett, doktori értekezését is ebből a témából írta.

A háború utáni évek

Noha a második világháború utáni években kialakuló politikai rendszer demokratikusnak tűnt, a Magyar Kommunista Párt (MKP) hatalomátvételének előkészítése egyre erőszakosabban folyt. Az MKP kezdeti egyházpolitikájának kiemelt célpontjai voltak az egyházak ifjúsági szervezetei, a református egyház esetében többek között a KIE vezetősége. 1946. július 4-én Rajk László kommunista belügyminiszter rendeleti úton feloszlatott mintegy másfél ezer egyházi és civil egyesületet.A protestáns egyesületeket nem érintette az intézkedés, de működésüket erősen korlátozták. Rajk rendeletét megelőzte a KIE vezetőségének, Pógyor Istvánnak és Kiss Jánosnak 1946. április 13-án történt internálása. A tizennégy legfontosabb református egyesület, köztük a KIE felszámolására végül 1950-ben került sor, amikor kimondták a szervezet „önkéntes feloszlását”. A háború kataklizmája után, az összeomlás-újrakezdés idejét élve különösen aktív hitélet bontakozott ki mind a katolikus, mind a protestáns felekezetekben. A háborút követő években tömegesen vettek részt a személyes megtérésre, hitbeli újjászületésre hívó evangélizációkon, amelyek hatására – a protestáns egyházi szóhasználat szerint – lelki ébredések történtek szerte az országban, így Pasaréten is. Az 1947–1949 közötti egyházközségi jelentések szerint évente több evangélizációs hetet rendeztek minden korosztály (felnőttek, ifjúság, konfirmandusok) számára. Ezen alkalmakkor az ébredési mozgalom jelentős képviselőit is vendégül látta a gyülekezet, így 1948 tavaszán Ecsedy Aladár tahitótfalui református lelkész tartotta a hetet, 1948 júniusában pedig az ifjúságnak Szikszai Béni, a Bethánia Egylet főtitkára evangélizált. Az 1947–1948. évi pasaréti jelentés beszámol a heti rendszerességgel – fiúknak és lányoknak közösen – megtartott ifjúsági bibliaórákról, amelyeket igyekeztek „komoly evangélizációs alkalmakká tenni, de nem nagy sikerrel. Sokkal több sikere volt egy-egy ifjúsági színdarab rendezésének.” A gyülekezet vezetése, hogy ezen változtasson, 1948 nyarán megszüntette az ifjúsági egyesületet – bizonyára a KIE helyi csoportját –, a fiúk és a lányok számára pedig külön-külön „nagyon komolyan előkészített” heti bibliaórát szervezett, elhatározva, hogy „ifjúsági közösségünkben nem akarunk tudni egyébrül, csak a Jézus Krisztusról.” Joó következő évi beszámolója szerint az 1949. februári ifjúsági evangélizáció és a nyári tahi táborok már sokat jelentettek a fiataloknak. Évközben a külön-külön megtartott bibliaórákon kívül, havonta egyszer közösen gyűltek össze fiúk és lányok. „Komoly ébredés jelei mutatkoznak az ifjúság körében.” – állapította meg Joó 1948–1949. évi jelentésében.

A tíz-tizenhárom éves fiúk számára 1948 körül alakult meg a serdülőkör. Joó a kör vezetésével Adorján Imrét bízta meg, aki később református teológus lett. Adorján számára meghatározó volt az addigra betiltott cserkészet, ezért tudatosan annak mintájára szervezte meg a serdülőkört, s így sokat kirándult a fiúkkal. A kör vezetését néhány év múlva Szabó Mihály teológus vette át.

A hasonló korú lányokkal  a gyülekezet alapításától kezdve, így ebben az időben is, Csanády Györgyné Irma néni foglalkozott. A tizennégy éveseknek a konfirmációt előkészítő órákat Joó Sándor tartotta. Konfirmációjukat követően csatlakozhattak a gyülekezet ifjúsági köréhez, amely a Rákosi-diktatúra legkeményebb éveiben is aktív volt. Ebben már egy csoportot alkottak fiúk és lányok, vezetői az 1950-es évek elejétől Szesztay András (becenevén Szandrás), Csanády András (becenevén Csandrás) és Gegus Ernő (becenevén Enyó) voltak. 1953 elejétől mindhárman a gyülekezet pótpresbiterei lettek, mivel Joó a fiatalokat is igyekezett bevonni a presbiteri szolgálatba. Az ifjúsági kör tagjai a vasárnapi bibliaórákon, énekkaron, kulturális programokon és kirándulásokon vettek részt – írja Gegus, aki 1951 őszén kapcsolódhatott vissza a gyülekezetbe, miután hazatért az orosz hadifogságból, és megszüntették rendőrhatósági felügyeletét. 1955 és 1956 fordulóján a fiatalabbak Pálhegyi Ferenc és Uray Géza vezetésével létrehoztak egy külön fiúimakört.

Ennek egyik tagja volt Viczián István, akit 1954-es konfirmációja után megkért a serdülőkör akkori vezetője, Szabó Mihály teológus, hogy segítse szolgálatát. Viczián ezzel egy időben a XII. kerületi úttörőház turistaszakkörében is segédvezető lett. Az úttörőket vezető tanár utólag elmondta neki, hogy úttörőivel a cserkészet modelljét kívánta megvalósítani, mivel korábban cserkészvezető volt. „Mi csináltuk a táborozásokat majdnem úgy, mintha cserkészek lennénk. Csak ideológiailag nem lehetett semmi olyasmit mondani” – tudjuk meg Viczián István emlékezéséből. 1956 nyarán tanáruk nélkül táboroztak Hollókőn, körülbelül tízen, vezetőjük pedig a másodikos gimnazista Viczián volt. Gyalog- és kerékpártúrákra mentek, illetve a közeli strandra jártak fürödni. Vasárnap Viczián elvitte az úttörőket – köztük egy párttitkár fiát is – a hollókői templomba, de oda már nem fértek be, mert annyian voltak a misén. A kommunista apa a vezető tanár kíséretében ekkor éppen úton volt a tábor felé, így a templom előtt megpillantották az úttörőket. A párttitkár méltatlankodott, hogy ők mit keresnek a misén. Tanáruk ezt ügyesen azzal magyarázta ki, hogy a gyerekek csupán a párját ritkító hollókői népviseletet mentek el megnézni a templomba.

1956

1956-ban több pasaréti fiatal is a forradalom és szabadságharc tevékeny résztvevőjévé vált. Egymástól függetlenül Szentkirályi Klári, a gyermekmisszió munkatársa, védőnőképzős hallgató, illetve Adorján Imre – akkor református segédlelkész – is önkéntes vöröskeresztes szolgálatot vállaltak, végül pedig egy egészségügyi csapatba kerültek. A tizennégy éves ifj. Kiss Lajos – a pasaréti segédlelkész, Kiss Lajos fia – élelmet vitt a Széna téren harcoló forradalmároknak, egyszer pedig a fegyveres járőrszolgálatban is részt vett. Karátson Gábor jogászhallgatóként az egyetemi forradalmi bizottság tagja lett, illegális folyóiratokat terjesztett, és forradalmi verseket írt. Az ifjúsági kör egyik vezetője és pótpresbiter Szesztay András 1956. október 31-én részt vett a Keresztény Ifjúsági Szövetség megalakításában, és a rádióban is nyilatkozott. Szentkirályi Klári 1956. november 4-én elsősegélynyújtás közben, mindössze húszévesen hősi halált halt.

A forradalmat követő megtorlás a pasaréti ifjúságot sem kerülte el. Uray Gézát 1957 elején kokárda viselése és egy nála talált röplap miatt letartóztatták. Rajta kívül Adorján Imre, Gegus Ernő, Karátson Gábor és ifj. Kiss Lajos kerültek börtönbe hosszabb-rövidebb időre. 1957 tavaszán a gyülekezet lelkipásztorát, hét lelkésztársával együtt őrizetbe vették, majd hamarosan kiszabadultak. Joó ugyanis tevékeny szerepet vállalt a Református Megújulási Mozgalomban (1956–1957), amelyet ő maga „reformációnak” tartott – tudjuk meg „Kende György” fedőnevű ügynök egyik jelentéséből, szemben a református egyház hivatalos álláspontjával, amely azt „ellenforradalmi akciónak” bélyegezte. Lelkészi és világi csoportok körében hosszú évek óta érlelődött a református egyház belső megújulására való szándék, látva a hatalmat kiszolgáló egyházvezetés tevékenységét. Teológiai állásfoglalásaikkal és antidemokratikus hatalomgyakorlásukkal szemben 1955-ben budapesti teológiai hallgatók és lelkészek megfogalmazták, a nyugatra is kikerült Hitvalló Nyilatkozatot, melynek végleges szövegét Gyökössy Endre újpest-újvárosi és Békési Panyik Andor ócsai lelkészekkel együtt Joó Sándor is átnézett és egyetértettek az abban foglaltakkal. Az 1956-os forradalom idején, 1956. november 1-jén a Ráday Kollégiumban a négy egyházkerület képviselőiből megalakult a református egyház Országos Intézőbizottsága. Ebből nőtte ki magát a Református Megújulási Mozgalom, amely Ravasz László nyugalmazott püspök és Pap László a Budapesti Református Teológiai Akadémia dékánja, a dunamelléki egyházkerület főjegyzője köré szerveződött, Céljuk az egyház teológiai, szervezeti és személyi megújítása volt.

A forradalmat követően minden gyökeresen megváltozott a pasaréti ifjúsági kör életében. Viczián István szerint, aki 1957-ben tizenhét éves volt, „lényegében lenullázódott a társaság, senki nem jött”. Ennek hátterében egyrészt az állt, hogy többeket letartóztattak, másrészt volt, aki disszidált, sokan pedig nem mertek visszamenni a gyülekezetbe a forradalom után. A kör újjászervezését Joó Sándor a fiúimakör vezetőire – egyben legidősebb tagjaira –, az akkor huszonkét éves Pálhegyi Ferencre és a tizenkilenc éves Uray Gézára bízta. Pálhegyi gyógypedagógiát tanult, Uray pedig 1957 őszén kezdte el teológiai tanulmányait. A serdülőkörben 1956 után nem történt változás, tagjaiból nőtt fel egy új generáció, az új ifjúsági kör.

Nyári táborok

Az első tábort 1958-ban szervezte meg a fiúk serdülőkörének akkori vezetője, Mikesi Károly teológus és Viczián István. Balatonszárszón, a part mellett táboroztak augusztus 23 és 27 között. A szülőknek hazaküldött egyik képeslap tanúsága szerint erre tanácsi engedélyük is volt. Hogy ezt hogyan kapták meg, az már az emlékezet homályába vész, de bizonyára nem egy egyházi csoport táboraként. Bár a forradalmat követő megtorlás idején lehetett volna okuk a félelemre, Viczián nyílt levelezőlapon még azt is megírta szüleinek, hogy Bibliát olvastak a Máté evangéliuma 5. fejezetétől. Ebből nem származott bajuk. Rá egy évre, 1959 nyarán Káptalanfüredre vitték táborozni a serdülőkört. A helyszínjavaslat hátterében az állt, hogy 1957-ben pasaréti fiúk – köztük Uray Géza, Pálhegyi Ferenc, Viczián István – részt vettek a Schmidt Ernő mérnök által ott szervezett nyári hitmélyítő konferenciákon.

Ezeknek két fő témája volt: a személyes bűnvallás Isten és egy hívő testvér előtt, és így megtisztultan a betegekért való gyógyító imádság a Jakab-levél 5,16 alapján. („Valljátok meg azért egymásnak bűneiteket, és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok. Nagy az ereje az igaz ember buzgó könyörgésének.”) Ez mindannyiuk számára fontos lelki élményt jelentett, ősszel pedig Joó Sándor is ellátogatott oda. Vele egyetértésben 1959 nyarán Káptalanfüreden rendezték meg a serdülő fiúk táborát, a Schmidt által biztosított megfelelő lelki háttér érdekében. A Schmidtével szomszédos telken találtak sátorhelyet, melynek tulajdonosa, Szabó Imre sárbogárdi lelkész fiatal igehirdetőként vált népszerűvé. A korszakban megbélyegzett családban élt, hiszen néhai apósa a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében található Buj községbe száműzött Szabó Imre fasori lelkipásztor, a Budapesti Református Egyházmegye első esperese volt. A sárbogárdi lelkésztől Joó Sándor hivatalos engedélyt is kapott, miszerint tudtával és engedélyével táboroznak ott „Viczián István és barátai”.

A terület egy elhagyatott részen volt, s az engedélyre végül nem volt szükség, nem ellenőrizték őket. Viczián visszaemlékezése szerint az 1956 utáni években nem volt bennük nagy félelem, de tudták, hogy óvatosnak kell lenniük. Joó Sándor megbeszélte velük, a vezetőkkel a tábor programját, a feldolgozandó igeszakasszal együtt. A lelkipásztor Pál apostol korinthusiakhoz írt második leveléből javasolta az 5. fejezetet, amelynek első verse így szól: „Tudjuk pedig, hogy ha földi sátorunk összeomlik, van Istentől készített hajlékunk, nem kézzel csinált, hanem örökkévaló mennyei házunk.” A káptalanfüredi táborban körülbelül tíz fiú vett részt. Délelőttönként a fenti igeszakaszról beszélgettek a sátrak előtt, délutánonként pedig lejártak a strandra. Esténként átmentek Schmidt Ernőékhez, és közösen imádkoztak. Viczián Istvánék missziós elhivatottságból vitték táborozni a tizenéveseket: „…úgy éreztük, hogy ahogy a kommunizmus ezt elnyomja, nekünk ezt a szellemet, ezt a lángot fenn kell tartani”.Schmidtéknél velük párhuzamosan mások is voltak.

A Káptalanfüreden rendezett konferenciák az állambiztonság látókörébe kerültek. Az 1956 előtti állambiztonsági forrásaink nagyon hiányosak, az első erről szóló forrás, talán ezért is csak 1963-ból, egy belügyminisztériumi összefoglaló jelentésben áll rendelkezésünkre: „Schmidt Ernő peremartoni mérnök vezetésével rendszeresen megszervezik a Balaton környékén – nyári időszakokban – protestáns jellegű illegális ifjúsági csoportok részére a nyári táborozásokat. Egy ilyen nyári idény alatt az ország különböző területeiről 150-200 fiatal folyamatos konferenciázását szervezi meg, ahol elhangzanak ellenséges tartalmú előadások.”

Miért tekintette a Kádár-rendszer illegálisnak ezeket a nyári táborokat? A választ az állam és az egyházak közötti viszonyra vonatkozó 1958. június 10-i párthatározat adja meg: „Az egyházak az ifjúsággal kizárólag az iskolai hitoktatás keretében, a vonatkozó MT-határozatban [MT: minisztertanács] előírtaknak megfelelően, valamint elsőáldozás, bérmálás és konfirmáció keretében foglalkozhatnak. Az ifjúsággal való minden más (sport, vetítés, énekkar, iskolán kívüli hittan stb.) foglalkozás megengedhetetlen.” A hatalom birtokosai tehát illegálissá tették mindazt, amit a résztvevők nem illegális tevékenységként éltek meg. A pasarétiek nyári táborozásainak példája is rámutat arra, hogy a legális és illegális közötti határok képlékenyek voltak, ezt tapasztalták Viczián Istvánék is: „Az ember feszegette a határokat, és ugye amíg nem ütöttek az orrára, addig próbált újabb és újabb dolgokat… Mi nem éreztük, hogy minket annyira üldöznek. Nem történt semmi.”  1960–1962 között minden évben Balatonszemesen táboroztak a fiúk. E táborok alkalmat adtak a misszióra is, mert a résztvevők között akadtak olyanok, akik nem jártak a gyülekezetbe, s valamelyik serdülő barátjaként mentek el a nyári hétre.

Viczián István öccse, Miklós így emlékszik ezekre a nyarakra: „Akkor még a Balaton-part nem volt kiépítve. A füzesek közt meghúzódtak sátraink, a Balatonban mostuk el főzés után a bográcsot meg a csajkákat, a fákról gyűjtöttük a tüzelőt, és a homokos, sekély tóparton töltöttük az egész napot. Reggel-este áhítatot tartottunk.” A rendőrök rendszerint ellenőrizték a Balaton-parton illegálisan sátorozókat, és ha azok nem rendelkeztek megfelelő engedéllyel, elzavarták őket. A serdülőkör egyik tábora is így végződött. Arra nem derült fény, hogy református fiatalokról van szó. Mivel a csoport nem akart hazamenni, egy turistaházban töltötték az utolsó néhány éjszakát.      Először 1964-ben, majd 1965-ben rendezték meg az ifjúsági kör első táborait az akkori Csehszlovákiában, az Alacsony- és a Magas-Tátrában. Ezeken fiúk és lányok már együtt vettek részt. A következő évben, 1966-ban a Mecsekben, Zobák-puszta felett táboroztak. Viczián Miklós így idézi fel ezt a nyári hetet: „...a legközelebbi forrás is több száz méterre volt, de ezt a lányoknak »adtuk«, így a fiúknak mosdani majd egy kilométerre lévő forráshoz kellett járniuk. A faluból hoztuk fel gyalog, hátunkon, illetve kerékpárra téve toltuk fel a mintegy 30 ifjú ellátásához szükséges minden élelmet. Igazi közösségkovácsoló esemény lett ez az első ifitábor. Areggeli és esti áhítatok közt a napot kirándulással töltöttük. Mindennap egy-egy naposcsapat maradt otthon, akik vigyáztak a táborra, és elkészítették a meleg vacsorát a bográcsban.”Ezután minden évben volt nyári táboruk. Ezek előkészítése a következőképpen folyt: „A térképen kiválasztott táborhely környékét tavasszal bejárták a rendezők, a táborozás kezdete előtt pár nappal pedig egy táborverő előőrs ment előre. Ők felvertek több sátrat, egy nagy katonai sátrat a konyha részére, melybe fából még asztalt is ácsoltunk. Figyeltünk arra is, hogy a konyha hűvösebb helyre, nagy fa árnyékába kerüljön. Kiástunk két bográcsnak való tűzhelyet, melyet még kővel is kiraktunk. Egymástól távol, a tábor két ellentétes oldalán még latrinát is ástunk, faágakból ülőkét is készítettünk rá, külön a lányoknak és külön a fiúknak” – tudjuk meg az ifjúsági kör egyik tagjától, Ajtony Artúrtól.

A közösség belföldi, erdei táborozásaihoz szükséges hivatalos papírt a Magyar Optikai Művek (MOM) természetbarát szakosztályától szerezték meg. Pasarétről Viczián Miklós már tagja volt a szakosztálynak, de többeket még beléptettek. A szakosztály vezetője „egy nagyon rendes, megértő srác volt, lehet, hogy hívő is, azt nem tudom. Ő mindig adott Miklósnak egy igazolást, hogy a MOM szervez egy tábort, szóval mi hivatalosan úgy szerepeltünk, mint a MOM tábora” – mondja Viczián István. Ezeket a táborokat a szakosztály faliújságján vagy más fórumokon nem hirdették meg. A táborozáshoz szükséges hivatalos papírt az erdészetnél be kellett mutatni, hogy megkapják a megfelelő engedélyt a sátorveréshez.

„Az a tiszta testvéri légkör, ami mindenkivel szemben megnyilvánult – fiúk és lányok egymás közt –, valahogy ez érte a legtöbbet, én úgy érzem. A mai napig is, ha mi összejövünk, akik akkor ott voltunk, mi eleve más alapról indulunk” – foglalja össze Viczián István hajdani emlékeit. Az ifjúsági kör egyik alapigéjét Máté evangéliumából vette: „…mert egy a ti mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok” (Mt 23,8).