Az 1956-os forradalom után újjászerveződő politikai rendőrség ott folytatta a munkáját, ahol az októberi napok előtt abbahagyta. A megtorlás időszakában fokozatosan kezdtek el nyomozni az autonóm életet élő keresztény ifjúsági közösségek után. Az egykori kiscserkészvezető pap, Kölley György tevékenységének megfigyeléséről több akta is fennmaradt. Az „Indiánok” fedőnevű nyomozás iratai egy sajátos, torz tükrön keresztül dokumentálták a korabeli kirándulásokat és táborozásokat.
Amikor a budapesti rendőr-főkapitányság 1957 szeptemberében nyomozni kezdett a Dunabogdányban szolgáló káplán tevékenysége után, munkásságáról már részletes adatok álltak a hatalom rendelkezésére. Egy szovjet katonák elleni merénylet hamis vádja miatt 1946-ban elítélt, majd a Szovjetunióba hurcolt Kölleyről már több mint egy évtizede gyűjtöttek adatokat a politikai rendőrségen. Az új megfigyelések alapjául szolgáló konstrukció szerint ifjúsági munkája során „keresztényszocialista szellemben” foglalkozott fiatalokkal, ami veszélyt jelentett a fennálló államrendre (annak önértelmezése szerint: a népi demokráciára). Veszélyességét igazolandó a belügyi dokumentumok gyakran hivatkoztak cserkészmúltjára, kapcsolataira, illetve módszereire.
Az, hogy még éveken át folytathatta tevékenységét, s nem csaptak le rá rögtön, egyrészt annak az új koncepciónak volt köszönhető, amely 1956 után jellemezte a politikai rendőrség munkáját. Az újjászervezett állambiztonság irányelvei szerint – ellentétben a Rákosi-korszakkal – nem kellett azonnal fellépni az „ellenséggel” szemben. Ehelyett hagyni kellett, hogy bizonyos szervezkedések kiforrják magukat, magukhoz vonzva azokat, akik készek az adott „rendszerellenes” tevékenységre. Másrészt az egyházi elhárítás helyzetét alapvetően meghatározta az MSZMP 1958 nyarára kikristályosodó egyházpolitikája, valamint a rendszer konszolidációs törekvései. Az egyházi struktúrákba beépülő hatalom arra törekedett, hogy látszólag ne korlátozza a szabad vallásgyakorlást, ne sértse a hívek „vallásos érzületét”.
Nem sokkal az 1956-os forradalom előtt és után Kölley György – lényegében különösebb nehézségek nélkül – szervezett három táborozást (1956 nyarán a Bükkben, 1957 júliusában a közeli Kismaros melletti erdőben, majd augusztusban a Gerecsében). Mindezekről összességében igen kevés és visszamenőleg szerzett információja volt a titkosszolgálati nyomozást irányító Kerekes József századosnak. Ugyanakkor a jelentések kitérnek arra, hogy a belügy megnövekedett érdeklődését Kölley paptársai is érzékelték. Igaz, a hatalom „üzenetét” a sajtóból is ki lehetett olvasni. A KISZ lapja, a Magyar Ifjúság 1957. szeptemberi számában jelent meg a Jó munkát, kérlekalássan… című cikk. A szerző, Sárdi Mária gunyoros hangvételű, a cserkészek 1956 utáni „illegális szervezkedéseit” leleplező írása felemlegette az évtizedes vádat, hogy Kölley „véletlenül éppen annak a cserkészcsapatnak volt a parancsnoka, amelynek tagjai háztetőkről orvul szovjet katonákra vadásztak az akkori Oktogon tér egyik házpadlásá[n]”.
A dunabogdányi plébánia megfigyelésén és telefonjának lehallgatásán kívül ekkor már az a Holdvilág utcai budapesti lakás is megfigyelés alatt állt, amely heti rendszerességgel köztudottan otthont adott Kölley találkozásainak budapesti ismerőseivel. A kitüntetett figyelmet érzékelve a pap budapesti „fogadóóráinak” székhelyét áthelyezte egy Villányi úti lakásba, és a soron következő téli tábor szervezésére is gondosan ügyelt.
Tulajdonképpen a táborozások esetében volt leginkább megfigyelhető munkájának cserkészjellege. A túrázással és „önfenntartással” járó kikapcsolódás és közösségépítés a természetben szerves része a cserkészmódszernek, s maga Kölley is ezt tartotta a legjobb eszköznek, hogy „cserkészszellemiségben” foglalkozzon a köré gyűlő gyerekekkel. Az elhárítás szemét szúró egyéb tevékenységei (például plébániai vetítések, zenehallgatások, könyvkölcsönzési lehetőség biztosítása) inkább kapcsolhatók a hittanári feladatkör kibővítéséhez, mintsem a „cserkészmunkához”. A kettő között természetesen az ő személyén kívül is volt kapcsolat, már csak azért is, mert mindkét programtípussal nagyjából ugyanazt a kört szólította meg.
A programok egy jelentős részéről ügynöki jelentések is fennmaradtak. A „Mózes” fedőnevet viselő hálózati személy terjedelmes, 1958. február 10-i jelentésében számolt be a Visegrádtól nem messze található Nagy Villám turistaházban eltöltött napokról. Információi abból a szempontból mindenképp hitelesnek tekinthetők, hogy saját szemével látta a leírtakat, hiszen tartótisztje azt a fedőtervet dolgozta ki számára, hogy a tábor idején ő is menjen el a helyszínre, azzal a céllal, hogy egy későbbi saját táborára készülve alaposan megismerkedhessen vele. A turistaházban Kölley György vezetésével 1958. január 7. és 14. között táboroztak főként bogdányi általánosiskolás-korú gyerekek. A tipikusan cserkészesnek mondható külsőségek közül nagyjából csak a szigorú napirend volt tetten érhető, illetve a jelentés tábori misé(ke)t is említ. Azt sajnos nem lehet tudni, pontosan milyen tartalmakat közvetített Kölley György azokon a „világnézeti” előadásokon, amelyek – legalábbis „Mózes” szerint – a túrázás mellett helyet kaptak a tábori programban.
Az állambiztonságot elsősorban az érdekelte, kik segítették Kölley akcióit. „Mellékszereplőként” megjelent a turistaház gondnoka, Harsányi Károly, akit szintén operatív ellenőrzés alá kívántak vonni (a későbbiekben ki is hallgatták), amiért elkülönített hálóhelyet és kedvezményes ellátást biztosított a csoportnak. Felmerült Geszler Ödön neve, aki ekkor még – úgy tűnik – egyetlen aktív segítője volt Kölleynek a táborozás során. A kiadott tartótiszti utasítások fényében az állambiztonság számára az számított a legizgalmasabb kérdésnek, hogy az érintettek mi módon tudnak „falazni” ezeknek a táboroknak, amelyek ugyanis teljesen legális papírokkal, az UVATERV (Út- és Vasúttervező Vállalat) S. C. természetjáró szakosztályának fedése alatt valósulhattak meg. Mi sem volt természetesebb, mint hogy a legalitást garantáló Dóra Tibor márciusra a szakosztályon belüli átszervezések folyományaként már nem egyengethette tovább az alkalmi túrázások és táborozások útját.
1958 tavaszának második felében már megkezdődtek a nyári táborok lázas előkészületei – s persze a megfigyelésük. Egy május 13-i jelentés szerint a Kölley jobbkezének számító Geszler Ödön feladata volt terepszemlét tartani a Vértesben található kiszemelt táborhelyen. A konkrét helyszín kiválasztásánál a következők voltak a legfontosabb szempontok: ne járjon arra senki, ne legyen a környéken se turistalétesítmény, se jelzéssel ellátott út. A helyzetet bonyolította, hogy Kölley nemcsak a dunabogdányi, hanem a régebbről ismert pesti gyerekeket is el akarta vinni; a kisebb feltűnés érdekében több turnusban. Ráadásul a résztvevők köre miatt a lehető legolcsóbban kellett megoldani az étkeztetést, fel kellett építeni a legális színfalakat, és a nyilvánvaló megfigyelés mellett is értesíteni kellett az érintetteket minden fontos részletről. A helyszín és az időpont ugyanis többször változott. A nyár elején biztosnak tűnő vértesbeli táborhelyet például azért vetették el, mert nehéz lett volna áthidalni az ellátási nehézségeket, illetőleg kiderült, hogy a közelben fog táborozni egy úttörőcsapat is, tehát a körülmények mégsem jók. S bár úgy tűnik, Kölley szerette volna elkerülni a túl felkapottnak s ezáltal „veszélyesnek” számító Balaton melletti táborozást, végül a déli parton, Balatonfenyvesen valósult meg a tábor második fele, amelyet egy sukorói tábor előzött meg a Velencei-tó mellett. A jelentéseket olvasva nehéz eldönteni, hogy szándékosan álhírek keringtek-e a táborok helyszíneiről és időpontjairól, vagy számunkra ismeretlen okok kényszerítették a szervezőt viszonylag sok változtatásra. Az előkészületekről egyébként a helyi párttitkár is bizalmas információkkal rendelkezett, hiszen néhány helyi pedagógus gyerekével együtt az övé is elment táborozni „Gyurka bá”-val. A pap és segítői talán ezért igyekeztek körültekintően szervezkedni: a felajánlott természetbeni juttatásokat, azaz a tábor élelmiszerkészletét megalapozó gyűjtést például nem a plébánián, hanem a falubeliek zömének megélhetését biztosító kőbánya kultúrotthonában tartották. Szintén a bányához köthető a Dunabogdányi Kőbánya Természetjáró Szakosztály elnevezésű helyi természetjáró kör létrehozása, az addig bevált, de már veszélyessé váló UVATERV S. C. helyett. Ettől fogva az új egyesület adta ki a táborozók számára a fedezékként szolgáló turistaigazolványt (amely egyéb járulékos haszon mellett kedvezményes utazásra jogosította tulajdonosát).
Mivel a politikai rendőrség újabb lejárató cikkek megjelentetését tervezte, a balatonfenyvesi tábort néhány napos külső megfigyelés alá vonták. Az ennek nyomán készült feljegyzések szerint a táborban 40-45 főnyi 8-14 év körüli gyerek volt, továbbá öt-hat huszonéves és három-négy fiatal felnőtt. A program alapvetően teljesen szabad játékból állt, kiegészülve néhány beosztás szerinti kötelezettséggel, például a konyhatűz táplálásával. Kifejezetten cserkészesnek mondható elemmel a megfigyelők nem találkoztak – leszámítva az egyperces néma imát és a Szózat eléneklését az esti zászlólevonásnál. Fontos megállapítás, hogy Kölleynek egyáltalán nem volt vezető szerepe a táborban, alapvetően a konyhai feladatok ellátására szorítkozott. Sőt óvatosságból arra intette a vele tartókat, hogy ők bizony „nem a tiszivel [tisztelendővel] kirándulnak”, és legjobb, ha az erdőben sem Gyurka atyának, hanem inkább csak Gyurka bának szólítják.
Tehát továbbra sem kerültek elő kézzelfogható bizonyítékok a „rendszerellenességre”, ráadásul időközben a belső elhárítás direktívái is változtak: „Nem a világi papok között kell keresni az ellenséges tevékenységet, hanem a betiltott szerzetesrend[ek] soraiban” – jegyezte fel az ügyet irányító Pető Imre rny. hdgy. Igaz, ezzel az állítással az ügyben szereplő egyik (árulással vádolt) ügynököt is meg akarta téveszteni.
A fennmaradt dosszié szerint a következő hónapokban a nyomozók a következőket kívánták tisztázni: Pontosan kik vettek részt a táborokban? Milyen a plébánia és a helyi sportkör kapcsolata? Kikre támaszkodik Kölley György? Az általa létrehozott közösség önálló, vagy vannak felsőbb kapcsolatai?
A résztvevők névsorát igyekeztek minél hamarabb kideríteni. Augusztus végére az UVATERV S. C. nyilvántartásának köszönhetően már meg is volt azoknak a budai fiúknak a névsora, akik a vállalat természetjáró szakosztályának fedése alatt vettek részt a táborozáson. (Innen látszik, hogy csak a bogdányi táborozók kapták az igazolványukat a helyi Kőbánya S. C. turistaszakosztályától, a budapestiek továbbra is az UVATERV-hez tartoztak.) Eszerint a túlnyomórészt XI. kerületiekből álló csoport túravezetője Geszler Ödön volt, akit hamarosan el is kezdtek figyelni, és megkapta a „Vezető” fedőnevet. A dunabogdányi résztvevőkről is készült összeírás, de rájuk kevesebb figyelem jutott, hiszen az idősebb budapesti gimnazistákról vagy már érettségizett fiatalemberekről feltételezték, hogy tevékenyen részt vettek Kölley szervezkedésében. A bogdányiak esetében inkább az foglalkoztatta a belügyet, hogy kik azok a faluban, akik valami módon segítik a pap szervezőmunkáját.
Kölley György ügye 1959 tavaszán ért fordulóponthoz. A Belügyminisztérium addigi értékelése szerint a pap egyfajta magányos elszigeteltségben végezte „rendszerellenes” munkáját. Ezt követően – ciszterci, illetve szentimrevárosi „kapcsolataira” hivatkozva – a „Fekete Hollók” fedőnevű ügy résztvevőjeként tekintettek rá. A nyomozás során felmerülő neveket alapvetően három csoportba oszthatjuk: Az elsőbe a falubeliek tartoztak, akik leginkább talán személyes szimpátiából segítettek papjuknak, így például Knab Mihály, aki a helyi sportkör létrehozásán fáradozott, hogy az 1958-as nyári táborhoz fedőszervezetet biztosítson. A másik „csoportba” a papnak azokat a régi ismerőseit sorolhatjuk, akik elég ártalmatlannak tűnő, de illegálisnak beállítható segítséget nyújtottak, ahogy a „Piktor” fedőnevet kiérdemlő Benedek Katalin, aki szemléltető anyagokat, képeslapokat festett Kölley hitoktatói munkájához. A harmadik és talán legfontosabb csoportot azok a budai (fiatal) felnőttek alkották, akik vagy ott is voltak a táborokban, és aktívan segítettek, vagy a szervezési háttérfeladatokból vették ki a részüket. Közöttük volt olyan, akit a jelentők Kölley György rokonának tartottak (például „Vezetőt”), és ahhoz a maghoz tartozott, amely „Mózes” szerint „mindent tud és mindenben részt vesz”, vagyis tudatában volt a céloknak (Geszler mellett ilyennek tűnt Paiss [Paizs] Andor vagy Selmeczi Vilmos), míg mások csak alkalomadtán segítettek, s nem voltak napi kapcsolatban Kölleyvel. Ebbe az alcsoportba sorolhatjuk Rozgonyi Györgyöt is, ám a hozzá fűződő kapcsolatról igen sok, időnként egymásnak meglehetősen ellentmondó információ szerepel az ügynöki jelentésekben.
Kölley György karizmáján és személyes képességein túl a sikeres ifjúsági munkára, illetve a belőle kreált ügy kezelésére hatással lehetett a sajátos társadalmi környezet is. Dunabogdány hagyományosan katolikus, sváb település volt. Papjuk megfigyelése idején még csak egy évtized telt el a lakosságot megrázó, az addigi viszonyokat összekuszáló kitelepítések, illetve betelepítések óta. 1947-ben több mint nyolcszáz svábnak kellett elmennie a faluból. Ráadásul e folyamat tisztázatlan okok miatt félbemaradt. Nem minden kitelepítendő lakosnak kellett elhagynia szülőfaluját, s a mentességi kérelmek következetlen és követhetetlen elfogadása, illetve visszautasítása csak fokozta a zűrzavart és elégedetlenséget. Mindezt tetézte annak a nagyjából ötven családnak a betelepítése Bogdányba, akik felvidéki szülőföldjüket voltak kénytelenek odahagyni. Néhány jelentésben találunk utalást a különféle csoportok közötti ellentétre, s ennek részeként a „volt volksbundisták” vagy annak kikiáltott emberek és a többi lakos közötti – tudatosan is gerjesztett – feszültségre.
A szülők vélhetően nem (csak) a szimpatikus és agilis pap kérésének engedve küldték fiaikat ministrálni (60-70-en vettek részt az oltárszolgálatban). A hagyományok, a népi vallásosság is hozzájárult ehhez, ahogy valószínűleg arra sem kellett sokat várnia, hogy összeverődjön egy-egy betlehemescsoport (akik – papjuk leleményességét példázva – „bevételükkel” a nyári táborok költségvetését alapozták meg). Egy 1960-ban készült jelentés számba veszi a hitoktatáson részt vevő gyerekeket, s bár ezek az adatok nem vágnak egybe a másutt talált számokkal, nagyságrendileg helytállónak bizonyulnak: eszerint a helyi általános iskola diákjainak háromnegyede járt hittanra, kilencven százalékuk katolikus órákra. (Ezekre az arányokra Kölley György is büszkén tekint vissza önéletírásában.) Nagyon sok jelentés jelzi, hogy a pap tevékenységének köszönhetően a plébánia szinte egész nap tárva-nyitva állt, s többnyire inkább kötetlen szórakozásoknak volt a színhelye (zenehallgatás, filmezés, olvasás, játék). Nagyobb összejöveteleknek, születésnapi zsúroknak is résztvevője (ügynöki feltételezések szerint szervezője) volt Kölley, aki úgy tűnik, értett a helyiek nyelvén, és – legalábbis nyíltan – nem volt ellenlábasa a mintegy háromezer fős településen.
Számtalan jelentés kiemeli, hogy Kölley elsősorban olyan élvezetes programokkal „csábította” magához a gyerekeket, amelyekre amúgy nem igazán volt lehetőségük (filmvetítés, zenehallgatás, társasági est, kirándulás, mozilátogatás, táborozás). Ráadásul – „Mózesnek” elmondott stratégiája szerint – először csupán a plébániára szerette volna „szoktatni” a kisebbeket, és csak később megkezdeni „elméleti”, „világnézeti” tanításukat. E stratégia kibontakoztatására azonban már nem jutott ideje.
Kölley Györgyöt évekig tartó megfigyelése során több alkalommal is őrizetbe akarták venni. Valószínűleg számíthatott a letartóztatására: az állambiztonságnak az is tudomására jutott, hogy a „regnumi papok” fogságba kerülését követően sok levelét elégette. Az eredeti tervtől eltérően őt nem az 1960. november 22-i hullámban vitték el. A nyomozóknak feletteseik utasítására várniuk kellett addig, míg a ciszterci vezetők ügye már „sínre került”. Így őt is a „Fekete Hollók” éjszakáján, az 1961. február 6-i országos akció keretében vették őrizetbe. A „Havass Géza és társai” per XI. rendű vádlottjaként háromévi börtönbüntetésre ítélték a népi demokratikus államrend ellen irányuló szervezkedés miatt. 1963-ban amnesztiával szabadult. 1967-ben Nyugatra emigrált, majd a Külföldi Magyar Cserkészszövetség I. (európai) kerületének vezetője lett. A rendszerváltást követően itthon is táborba szállhatott cserkészeivel.