A korábbi „csekista” megoldások helyett tehát a létrejövő III/III. Csoportfőnökség munkatársai számára 1963-tól már rendelkezésre állt az új típusú megoldások átfogó rendszere. E szerint bomlasztásos technikákat négy esetben alkalmaztak:
1. szűk körű, laza csoportosulások esetén, amennyiben a háttérben nem fedeztek fel mélyebb ellenséges tevékenységet (pl.: baráti, vagy évfolyam-találkozók, kártyapartik, vidéki pincetalálkozók),
2. súlyosabb bűncselekmény megelőzése[1] érdekében,
3. szélesebb körű ellenséges tevékenység esetén a megtévedtek leválasztása érdekében
4. ha lehetőség volt egy személy kiemelésével az egész tevékenység megszakítására.
Az akciók megindítása előtt mérlegelni kellett, hogy az ellenséges csoport tevékenysége megfelelően felderített, ellenőrzött, dokumentált-e (konspirált fotó, jegyzőkönyv, lehallgatás). Gondoskodni kellett a fő hangadók további szemmel tartásáról (főleg 3/a, K-ellenőrzés és külső figyelés). Az intézkedéseket kizárólag a bel- és külpolitikai helyzet megfelelő mérlegelése után lehetett meghozni.
A bomlasztásos eljárásoknak változatos típusait használták. Ezek felsorolása egyszersmind az állambiztonság számára bevethető lehetőségek körét is jelzi. A közvetlen módszerek közé számították 1. a nyílt rendőri intézkedéseket, 2. a fedett intézkedéseket, 3. az ügynökségi úton végrehajtott akciókat. Nyílt rendőri intézkedések esetén sor kerülhetett erőszakos nyílt operatív intézkedések végrehajtására. (rendőri igazoltatás, erőszakos külső figyelés). Ezen túl a célszemélyeket hatósági figyelmeztetésben is részesíthették, vagy kezdeményezhették munkahelyi áthelyezésüket. Mindhárom esetben a rendőri szervek demonstratív fellépésével kívántak elrettentő hatást elérni. A fedett vagy leplezett intézkedések körébe tartozott névtelen levelek küldése, telefonos fenyegetés vagy figyelmeztetés, a célszemélyekről valamilyen, a többiek számára ismeretlen, kompromittáló adat kijátszása. Lényegében tehát a rágalmazás (vagy saját terminológiájuk szerint a rémhírterjesztés) is bevett eszköznek számított a politikai rendőrségen. A hálózat kiépülése után továbbá lehetőség nyílt az ügynöki úton történő bomlasztásos intézkedések végrehajtására. Ebben az esetben az akciók kitervelőinek az adatok legalizálására kellett kiemelten ügyelniük.[1] Olyan csoportoknál, ahol az állambiztonság több hálózati személlyel rendelkezett, az akciókat differenciált szereposztással készítették elő.[2] Továbbá az ellenséges körök megosztása és szétverése érdekében felhasználták a társadalmi kapcsolatok intézményrendszerét is.[3]
[1] Azaz gondoskodni kellett arról, hogy egy bomlasztásra szánt csoportban tevékenykedő ügynök társai előtt ne váljon gyanússá.
[2] Ebben az esetben például célul tűzték ki, hogy az egyik hálózati személy váljon egy adott csoport „hangadójává”, központi szereplőjévé (pl. volt politikusok vagy katonatisztek körében), majd a találkozásokat fokozatosan elzüllesztették, illetve a pártállam számára kedvező irányban befolyásolták.
[3] Ebben az esetben egy bomlasztásra ítélt csoport tagját munkahelyén kötelezték, hogy számoljon be az adott társaság tevékenységéről. Az állambiztonsági tapasztalat szerint: „Ilyenkor társadalmi kapcsolatunk az, aki bomlasztja a csoportot, hogy ne kelljen róluk jelenteni a belügyi szerveknek. E módszer alkalmazása igen rövid idő alatt igen hatásosnak szokott mutatkozni.”
[1] Ezzel kapcsolatban figyelemre méltó Agócs magabiztos megjegyzése: „Attól nem szabad félni, hogy a bomlasztás által esetleg felhívjuk egy-két kvalifikáltabb ellenséges személy figyelmét arra, hogy szemünk előtt vannak és a környezetükben ügynök van. Lehet, hogy óvatosabbá válnak és még konspiráltabban fogják végezni tevékenységüket, de a róluk leválasztott minden egyes személy nagyobb nyereségnek számít.”