A keresztény ifjúsági csoportok helyzete sok szempontból változatlan volt Magyarországon a pártállami időszakban. A diktatórikus rendszerben a megengedett szűk kereteken túl működő (autonóm) közösségekhez tartozás különböző hátrányok vállalását jelentette. A negatív megkülönböztetés formái a megbélyegzéstől, a tanulmányi és munkahelyi előmenetel hátráltatásától a hatósági vegzáláson át a börtönbüntetésig terjedtek. Ugyanakkor a rendszer mindennapi működése fennállásának ideje alatt sok mindenben megváltozott.
A történeti elemzések szerint a szovjet típusú rendszer magyarországi módosulásainak Kádár János megfelelő végrehajtója volt. Hatalomra jutásának és hatalmon maradásának egyik kulcsa az volt, hogy politikáját sikeresen alakította a változó körülményekhez. Az egyházpolitikában a XII. Piusz elleni rágalomhadjárattól eljutott a VI. Pál pápával való találkozásig, az egyházi vezetők elleni küzdelemtől a népfrontos együttműködésig, a „klerikális reakció” elleni harctól a Szent István-napi ünnepségek engedélyezéséig. A rendszerével együtt öregedő kommunista vezetőnek az egyházi ifjúsággal kapcsolatos politikáját saját megnyilatkozásai alapján mutatjuk be.
Kádár János „kereszténysége”
Kádár János személyes életútjáról meglehetősen kevés információval rendelkezünk. Magántitkainak, belső világának védelme – az illegális kommunista pártban éppúgy, mint a sztálini minták alapján működő állampártban – a fizikai és politikai túlélés feltétele volt; egyszerű pártmunkásként ugyanúgy, mint a hatalom csúcsán eltöltött évtizedekben. Nyilvánosságnak szánt gondolatait élete végéig gondosan megszűrte.
Kádárnak az egyházakkal és a vallással való kapcsolatáról csak néhány adat ragadható meg közvetlen források alapján. A hivatalos iratai szerint 1912-ben, Fiuméban, Csermanek János néven napvilágot látott gyermeket reformátusként anyakönyvezték (apja vallása után). Anyja azonban saját vallása szerint katolikusnak kereszteltette meg. A később nevelőszülőkhöz került gyermek – visszaemlékezései szerint – nem pusztán a paraszti életformával kapcsolatban szerzett mély élményeket, hanem a felekezetek közti ellentétekről is sokat tapasztalt. Gyermekévei meghatározó helyszínén, a Somogy megyei Pusztaszemesen ugyanis a katolikus és református közösség összetett viszonyaival szembesült. A hatalma csúcsán álló pártvezető 1967-ben egyik oldottabb önéletrajzi visszaemlékezésében megemlítette anyja szigorú vallásosságát s az ezzel kapcsolatos gyermeki lázadást: felidézte, hogy az esti ima elmondása helyett ő inkább dacosan vállalta a büntetést (a kukoricán térdeplést). Egy másik története szerint 1919-ben, a Tanácsköztársaság napjaiban egy polgári katolikus családnál töltött néhány napot. Ám sem ez, sem egykori hittantanárának tevékenysége nem hatott rá komolyabban. Kádár saját magát, legkésőbb a mozgalomhoz való csatlakozásától, tudatosan ateistának vallotta. Politikai megfontolásból azonban kommunista funkcionáriusként is több alkalommal részt vett egyházi rendezvényeken.
Egyes megjegyzései arra utalnak, hogy mélyen éltek benne gyerekkori emlékei, s ezeket politikai céljai szerint igyekezett is hasznosítani. Felszólalásaiban néha „renegát” katolikusként vagy exkatolikusként azonosította magát. Megnyilvánulásaiban olykor teljesen váratlanul bukkantak elő a kereszténységhez köthető szimbólumok, a vallási cselekményekhez kapcsolódó motívumok. A bibliai hivatkozásoktól a „klerikális” káromkodásokig terjedő megnyilatkozások vajon mennyire voltak ösztönösek és mennyire szándékosak? Ennek megválaszolása további kutatások tárgya lehet. A hatalmi rendszerének mottójaként elterjedt, illetve elterjesztett bibliai mondás: „aki nincs ellenünk, az velünk van” értelmezésére azonban már sokan vállalkoztak.
Mindenesetre a Kádár János „keresztény imázsához” fűződő elemeknek 1945-től, de különösen 1953 után fontos szerep jutott. A fiatal funkcionárius a döntően zsidó származású emigráns kommunista vezetőkkel szemben a közvélemény számára „keresztény” politikusnak számított. Ez moszkvai kiválasztásánál is meghatározó lehetett 1956-ban. Ugyanakkor személyes imázsának építéséhez számos legenda terjesztése is hozzájárult. A pártvezetőről szóló egyes történetek szerint együtt raboskodott Mindszenty Józseffel (azaz együtt voltak a Rákosi-korszak áldozatai). A rendszer pozitív nyugati képét szolgálta annak az állításnak a terjesztése, amely a sikeres és egyedi magyar egyházpolitikai modell megteremtését is az ő személyéhez kötötte. Az ilyen és ehhez hasonló mítoszok akár a mai napig hatnak. Ugyanakkor tény, hogy a pártvezér több egyházi vezetővel állt személyes kapcsolatban. Velük folytatott, részben fennmaradt levelezése érzékelteti, miként igyekezett hol megnyerő, hol távolságtartó, hol megalkuvást nem tűrő arcát mutatva eredményeket elérni a személyes érintkezésekben is.
A kemény kéz politikája
Kádár János 1945-től négy évtizeden át birtokolt különböző hatalmi pozíciókat Magyarországon. Kezdetben a kommunista párt jelentős, bár nem első számú vezetői közé tartozott. A létrejövő pártállami nómenklatúrában megfigyelhető gyors emelkedése után pedig részese volt a totális diktatúra kiépítésének, majd néhány éves börtönbüntetés és az 1956-os forradalom után az MSZMP KB első titkáraként az ország vezetője lett.
Kevésbé köztudott, hogy a kommunista vezető már fiatal funkcionáriusként is kiemelten foglalkozott az egyházakkal és a hozzájuk kapcsolódó ifjúsági mozgalmakkal. Belügyminiszterként felügyelte az egyházi iskolák államosítását kísérő kampányt. Az ÁVH vezetőjének, Péter Gábornak a feletteseként szorgalmazta a kapcsolódó eljárásokat, a papok, diákvezetők ellen konstruált ügyeket. Személyesen jelent meg Pócspetriben, hogy kivizsgálója, jelentéstevője legyen annak az ügynek, amely végső ürügyként szolgált az iskolák államosításához. (Így részese volt annak, hogy a helyi szolgálati balesetben elhunyt rendőr halálára építettek hisztérikus kampányt, gyilkossággal vádolva a „klerikális reakció” helyi képviselőit.) Miniszterként Kádár helyeselte az ÁVH különleges verőcsoportjának munkáját, s feladatát abban jelölte ki, hogy szükség esetén „ellássa a kulákok baját”, s megtörje a falusi ellenállást a hatalmi intézkedésekkel szemben.
Kádár intézte a szovjetek által meggyilkolt Apor Vilmos püspök újratemetésének „zavartalan” lebonyolítását, továbbá ő volt a Mindszenty József elleni kampány egyik irányítója. Belügyminiszterként ő felügyelte a bíboros elleni vádak összeállítását. Az MDP KV titkársága 1950 júniusában a klerikális reakció elleni harcot vezető háromtagú operatív bizottságba is beválasztotta. Mindezek alapján Kádár olyan bőséges tapasztalatokra tett szert, amelyeket hatalomra kerülve az egyházpolitika új alapelveinek lefektetésekor jól érzékelhetően hasznosított. Nem hagyható figyelmen kívül, hogy az ekkor még fiatalnak számító káder olyan autodidakta politikus volt, aki elsajátította és felhasználta az előző korszakok történelmi tapasztalatait is, sőt mély személyes emlékei is voltak a rendvédelmi szervek működéséről. Akár a rendőrség, illetve az állambiztonság szervezéséről, akár egyházpolitikáról volt szó, a Horthy-korszak, az 1945 előtti világ a kommunista pártemberek belső vitáiban mindenkor hivatkozási alapul szolgált.
Közben vezető funkcionáriusként a pártfőiskolán és máshol tartott előadásaival oktatta a megjelenteket az egyházi családlátogatások megfelelő kezelésére is. Elsősorban az egykori szerzetesek, apácák, tanítók tevékenységét elemezte, mivel ők a munkáskerületekben is aktívnak bizonyultak a fiatalok körében: „Csepelen, Kőbányán, Angyalföldön és Diósgyőrben arra oktatják ki a papokat, szerzeteseket, apácákat, ha kommunista közhangulattal találkoznak, a házi agitációt a családon belül kezdjék (…) és amikor beásták magukat vagy a feleség, vagy a fiatal lány, fiatal fiúnál, akkor már otthon vannak.”
Kádár legismertebb egyházellenes kirohanása azonban az MSZMP vonatkozó határozatainak tárgyalásaihoz kötődik. 1958 júniusában a következő direktívát fogalmazta meg: „Meg kell érteni, hogy mi a klerikalizmus ellen tűzzel, vassal, golyószóróval és börtönnel is harcolunk, mert nálunk nem klerikális, tehát papi uralom van, hanem munkás-paraszt uralom. Ők ezt egyébként már tapasztalatból tudják is.”Az „egyházi befolyás”, a „klerikalizmus” vagy éppen a „keresztény Magyarország” későbbi felszólalásaiban is megmaradt ellenségképként. 1964-ben, a Belügyminisztérium országos értekezletén a kétfrontos harc jegyében egyszerre szólított fel az egykori kereszténydemokrata Matheovits Ferenc, valamint a Nagy Sándor neosztálinista költő elleni eljárások lefolytatására.A keménykezű fellépés igénye, egykori belügyminiszteri reflexei még a hetvenes–nyolcvanas évek pártvezetői értekezletein is előtörtek, akár a belső ellenzék kezeléséről, akár az egyházpolitikát veszélyeztető szakadár egyházi csoportokról volt szó.
Konszolidáció és „szövetségi politika”
Az MSZMP egyházpolitikája 1958-ra kristályosodott ki. Az új irányelvek a rendszer ideologikus célját, a kommunizmus felépítésének tervét a távoli jövőbe tolták. Ebből következően az egyházak és a vallásosság felszámolását többgenerációs folyamatként, feladatként írták le. Így a rendszer mindennapi működtetésének útjában álló „reakciós” egyházi személyek kiiktatásán túl az „idealisztikus világnézettel” szemben folytatott küzdelem döntően ifjúságnevelési, illetve ifjúságpolitikai kérdés lett. Kádár megfogalmazása szerint: „Lehet, hogy a klerikalizmus ellen harcolni kell még 5 évig, és a vallásos világnézet ellen még 2 generáción át. Mindenki tudja, nem úgy van, hogy fogom a lőcsöt, és leverem a vallásos világnézetet.”
A pártvezetés direktíváinak megfelelően az ötvenes évek végétől változó intenzitású vallásellenes, illetve a „tudományos” (materialista) világnézetet terjesztő kampányok indultak. Ezek hatásai a könyvkiadásban, a tudományos vagy a kulturális életben is kimutathatók. A mindennapok során azonban leginkább azok a kevésbé megragadható korlátok bizonyultak hatásosnak, amelyek a tanulmányi vagy munkahelyi előmenetelt akadályozták. Bár a korábbi diszkriminatív rendelkezéseket, a származási kategóriák figyelembevételét 1963-tól eltörölték a felsőoktatási eljárásban, a felvételi bizottságoknak továbbra is lehetőségük volt a jelentkezők elutasítására „idealista világnézetük” alapján.
A hivatalos megnyilatkozások eközben a szocialista nemzeti egység kialakulásáról, a párt sikeres „szövetségi politikájáról” szóltak. A társadalmi konszolidáció sikere és egy újabb forradalmi robbanás elkerülése érdekében a hatalom változatos technikákat alkalmazott. Különböző módszerekkel megnyert vagy semlegesített egyházi vezetők, párton kívüli közszereplők, a társadalom különböző csoportjait reprezentáló személyek szerepeltetésével igyekezett legitimálni tevékenységét. Ezzel összefüggésben néhány területen engedményekre is kényszerült. Az állampolgárok magánszférája fokozatosan felszabadult, a szocialista közösségi aktivitás (ideológiai képzések, munkaversenyek, tömegmozgalmak) korábbi kényszere megszűnt.
A konszolidációs törekvésekből, a kétfrontos harcból következően a hatvanas évektől előfordult, hogy Kádár János fogta vissza a régi beidegződések szerint működő politikai rendőrséget. Egyik belügyminisztériumi látogatása során például sajátos szóhasználattal igazította el az éppen keresztény ifjúsági csoportok leleplezésével is foglalkozó állambiztonsági vezetőket. A többek között a Regnum Marianum közösséget érintő megfigyelésekre is utalhatott, amikor kifejtette: „Lehet, hogy úgy van, hogy a Belügyben havonta, mint a málnát, hat szerzetest letartóztatnak. Ha maguknál elcsíp az alosztály előadója egy szerzetest, az már világpolitika. (…) A hitoktatást, a titkos hitoktatást a törvény persze tiltja, de ha (…) az abból áll, hogy inasgyerekeket elvisznek kirándulni, és azt mondják nekik: Ez a Mária hónapja, és mondjatok el hat Üdvözlégy Máriát, attól a rendszer még nem dől össze. Az más jellegű tevékenység, mint ahol a gyutacsokat szedik össze.”
A vallásos rendezvények, ünnepek látogatásának tilalmát a (párt)funkcionáriusok számára mindenesetre külön határozat rögzítette. Ezen túl Kádár leginkább az általános modernizációs folyamatoktól várta a vallásosság, az egyházak befolyásának visszaszorulását. Mindezt elvtársai előtt így fogalmazta meg: „Általában a vallásos szokások elhagyása úgy kezdődik, hogy először rendszeresen jár misére az illető, gyón, áldozik, azután kezdi ezeket elhagyni, de húsvétkor, karácsonykor még eljár a templomba. Azután ezt is elhagyja. A körmenet az már tüntetés, ezt szigorúan kell elítélni.” Az egyházak életét teljes kontroll alatt tartó Állami Egyházügyi Hivatal folyamatosan figyelte a szűk keretek közé szorított hitoktatás alakulását is. Más illetékes szervekkel együtt a vallásgyakorlás alternatív lehetőségeit is szemmel tartották. A folyamatos elvallástalanodásról szóló statisztikák így időnként jelezték, ha például egy búcsújáró helyen növekedett a fiatalok részvételi aránya. Ezenkívül az illetékesek a nyolcvanas évek fordulójától rögzítettek újszerű tendenciákat. Bár a Kádár által irányított apparátus jelentései leszögezték, hogy „vallási reneszánszról” nincs szó, figyelmeztettek, hogy számolni kell a „korábban csak formálisan az egyházakhoz kapcsolódó rétegek vallásosságának intenzifikálódásával, sőt, pl. egyes ifjúsági rétegek új keletű vallásosságával is”.
A nemzetközi helyzet
A kádárizmus működése végső soron csak nemzetközi dimenzióban értelmezhető. A keresztény ifjúsági vezetők elleni ítéletekre, majd a bebörtönzött személyek kiengedésére (amnesztia) is döntően hatott a nemzetközi politika. A kádári hatalom itthoni lépései sajátos üzeneteknek számítottak a diplomáciai tárgyalások folyamán. Ez így volt a Szentszékkel kötött részleges megállapodás tárgyalásai során 1964-ben, valamint az utolsó bebörtönzött pap, Lénárd Ödön szabadon bocsátásakor is, amelyre Kádár János római látogatását követően került sor 1977-ben.
A magyar egyházak és az állam „rendezett viszonyának” alakulásáról szóló tézisek, a propaganda frázisai az ország megítélésén is javítani kívántak. A hidegháborús enyhülés (közvetlenül a helsinki értekezlet) következtében a formális jogaikkal élni kívánó állampolgárokkal, kisközösségekkel szemben már nem lehetett a korábbiakhoz hasonlóan fellépni. Mindez a titkosszolgálati manipulációs eljárások erősítését eredményezte. A célkeresztbe immár azok a közösségek és személyek kerültek, amelyek és akik a fennálló helyzetet támadták, vagy kritizálták az államhatalom törekvéseit kiszolgáló egyházi vezetőket. A Kádár János asztalára kerülő állambiztonsági jelentésekben a Bulányi György által vezetett Bokor-mozgalom létszámát kétezer főre becsülték. (Hatvan „bulányista” papot tartottak nyilván.) A másik nagyobb megfigyelt (kifejezetten) ifjúsági csoport, a Regnum Marianum hatókörét 1500–2000 fősnek gondolták. E szerveződéseken kívül inkább csak egyéni kezdeményezésekkel foglalkoztak. A református lelkészek közül Éliás József és Németh Géza, a metodisták közül Iványi Tibor, valamint az adventista Egervári Oszkár neve merült fel leggyakrabban célszemélyként.
A pártvezetést az egyházak belső „szakadárainak” tevékenységén túl leginkább a kisközösségek nemzetközi kapcsolatai és a veszélyes magatartásformák kezelése foglalkoztatta. Kádár János ezt egy „illegális” zugligeti templomépítés kapcsán így fogalmazta meg: „A protestáns egyházaknál még külön számításba kell venni itt a szakadár mozgalmaknál, hogy ezeknek a forrása és a gyökere; a pénzszekrénye is az USA-ban van (…) onnan pénzelik őket, támogatják, kapcsolatot tartanak velük, ösztönzik, bátorítják őket.”Ugyanakkor az MSZMP illetékesei számára a vallásos fiatalok mint a katonai szolgálat potenciális megtagadói jelentettek országos problémát. A hatalom birtokosai idővel attól is tartottak, hogy ezek a dinamikus, elkötelezett, fiatalokra ható csoportok (a lengyelországi minta alapján) kapcsolatot találnak a rendszer ellenzékével. A meghozott ellenintézkedéseket viszont generációs nézőpontok is befolyásolták.
Generációs küzdelmek
1945-ben, amikor a korábban illegalitásban tevékenykedő kommunisták megjelenhettek a nyilvánosságban, Kádár János fiatal funkcionáriusnak számított. Focistaként még politikusok mérkőzésein is szerepelt. Gyorsan felfelé ívelő karrierje, majd bukása (börtönbüntetése) és moszkvai kiválasztása után 1956-ban középkorú férfiként került a pártállam élére. A változatlanság megtestesítőjeként a róla elnevezett korszakban együtt öregedett meg vezetőtársaival. Nem véletlen, hogy az MSZMP-t kül- és belhoni kritikusai a hetvenes évektől már gerontokratikus jegyei miatt is támadták. Kádár habitusát, világszemléletét, rendpárti nézeteit ebben az időszakban egyre inkább korával is magyarázni lehet.
A párt vezetése számára az egyházakról és a vallásosság helyzetéről készült felmérésekben folyamatosan jelen volt az ifjúsági munka problémája. 1968-ban az illetékesek például részletesen írtak arról, hogy a hagyományos módszerek mellett milyen új formákat alkalmaznak az egyházak a liturgiában és a közösségi munkában. Különösen az értelmiséggel és az ifjúsággal foglalkozó papok tevékenységét elemezték: „Számos korszerű módszert alkalmaznak. Diavetítőt, magnetofont vesznek igénybe a bibliamagyarázatoknál, TV-klubokat és könyvtárakat szerveznek a plébániákon. A bibliai ki mit tud vetélkedők, a természetjárás, kerékpár- és csónaktúrák főleg a fiatal papok körében elterjedt módszerek.”A hivatalos felmérések fő megállapítása szerint a vallásosság mértéke országos szinten csökkent, de újra és újra kialakult egy „szilárd mag”, amely állhatatosan és szívósan hirdette hitbeli meggyőződését. A tájékoztató jelentések még a hetvenes években is kitértek a szerzetesek aktív közösségszervező tevékenységére, a megszabott kereteket feszegető programjaikra, legyen szó kirándulásokról vagy kulturális alkalmakról. Igaz, a jelentések szerint ezek mértékét mederben tudták tartani (azaz nem keletkezett konfliktus az állam és az egyház „jó viszonyában”). A felmerülő problémákat többnyire sikerült az egyházakon belül rendezni (áthelyezéssel, egyházfegyelmi eljárásokkal).
Az idősödő Kádár a nyolcvanas években gyakran beszélt a társadalmi lazulásról és egyre kevésbé értette a fiatalok világát, a modern társadalmi jelenségeket. 1981-ben a pártvezetés körében sajátos módon fejezte ki elégedetlenségét a felsőoktatásban kötelező ideológiai oktatással kapcsolatban: „…van egy tantárgy, a marxizmus–leninizmus, de ez nem elég. Lassan oda jutunk mi – már bocsánat a hasonlatért –, mint valaha a hittan volt a fiataloknál. Unalmas, nem veszélyes tantárgy volt, ha a papot meg nem verte az ember, akkor a jó osztályzat garantálva volt, és kész!” Az egyházpolitikáról tárgyalva 1983-ban pedig a sikeres ifjúsági munkát végző papok tevékenysége kapcsán zsörtölődött. Felszólalása szerint egy korszerű pap „összeszed 15 gyereket, nem szégyelli magát, a falu szélén focizik velük. Azok imádják, tűzbe, vízbe mennek értük, és nekünk ilyenek nincsenek, akik a fiatalok közül erre képesek. Mert itt a fiatalokhoz közel kell lenni, mert 20-22 éves, tud velük együtt menni. Bár volnának ilyen KISZ-aktivistáink, akik ilyesmikkel is foglalkoznának!” Az MSZMP KB agitációs és propagandabizottsága szintén arra figyelmeztetett, hogy bizonyos területeken a papoknak még meghatározó befolyásuk van a családok életére. Igaz, az egyes negatív társadalmi jelenségekkel (válás, abortusz, alkoholizmus, öngyilkosság) kapcsolatos egyházi tanítás nem ütközött élesen a hatalom rendpárti elvárásaival. Az ifjúsági ének- és zenekarok, kirándulások és táborozások szervezését azonban még ekkor is veszélyesnek ítélték.
Az egygenerációnyi időn át fennálló kádári hatalom a rendszeridegen kezdeményezések kezelésére a látványos, direkt fellépések helyett kifinomult módszereket alkalmazott. A művelődés-, kultúr- és egyházpolitikával összehangolt titkosszolgálati eljárások kulcsszava a hatvanas évektől a rendszerváltásig a bomlasztás lett. A korszak eljárásaiban, ügyeiben négy szinten próbálták megtörni a bizalmi kapcsolatokat: 1. az egyházak között; 2. az egyházi vezetés és a hívek között; 3. a különböző csoportok, közösségek (egyházközségek, gyülekezetek, szerzetesrendek stb.) között; illetve 4. a közösségeken belül. Az „oszd meg, és uralkodj” ősi elvének modern alkalmazása végső soron a társadalom atomizálását célozta, de közben személyes törekvések megroppantásával is járt. A korszakkal kapcsolatos visszaemlékezések, a hatalom fennmaradt iratainak feldolgozása alapján úgy tűnik, ez változó sikerrel járt. Mindenesetre ezek a manipulációk, a felhalmozódott sérelmek és a bizalmatlanság a rendszerváltás utáni közéletet, közösségi életet is megmérgezték. Vélhetően ez a keresztény (ifjúsági) közösségek számára is a kádári Magyarország legtovább tartó öröksége.