A kommunista egyházüldözés a vallási alapon szerveződő, illetve az egyes felekezetekhez kapcsolódó ifjúsági mozgalmakat, közösségeket sem kímélte. A pártállam módszerei, az eljárások technikái azonban változatosak voltak. A titkosszolgálati iratokban tetten érhető, hogy a politikai megrendelés függvényében kik és mikor kerültek a hatalom célkeresztjébe. A legjelentősebb protestáns ifjúsági szervezetként működő Keresztyén Ifjúsági Egyesület (KIE) elleni eljárások jól érzékeltetik a diktatúra működésének módosuló és állandó elemeit.
Az első KIE-per: 1951
1951. október 14-én rutinmunka folyt az ÁVH vizsgálati osztályán. Szecsődi Róbert államvédelmi hadnagy kihallgatott egy rabot. Tekintettel az ügy fontosságára a kihallgatáson egy szovjet tiszt is jelen volt. A rab nem volt hajlandó terhelő vallomást tenni társára, sőt „kihallgatása során tanúsított szemtelen magatartásáért” sötétzárkába került. „A sötétzárkát nem tartotta rossznak, csak félt a patkányoktól. Első dolga volt végigtapogatni a falat, van-e rajta luk, ahol a patkányok bejöhetnek” – írta utóbb a bizalmába férkőzött zárkaügynök. Úgy tűnt, sikerült megtörni, legalábbis Szecsődi cinizmussal kevert optimizmussal jelentette feletteseinek, hogy a rab „igen megtört benyomását kelti, könnyen sírva fakad, és állandóan arra kért, hogy türelmesen beszéljek vele, mert az jólesik neki. Véleményem szerint idegileg kezd kiborulni.” Két hét múlva azonban a zárkaügynök megint csak arról volt kénytelen beszámolni, hogy négy hónapi fogság után egy válogatott kínzásokat elszenvedett ember miként szedte össze végső lelkierejét, és gúnyolta ki az őt megtörni akaró vizsgálótisztet, amikor a következő kihallgatásán megköszönte neki a sötétzárkát azzal, hogy „jót tett a reumájának”.
Pógyor Istvánt, a legnagyobb, akkor már betiltott protestáns ifjúsági egyesületnek, a KIE-nek az egykori karizmatikus nemzeti titkárát 1951. június 7-én tartóztatta le a politikai rendőrség. November 30-án, az „Európai Unió” magyarországi megvalósításának érdekében végzett illegális szervezkedés vádjával állították bíróság elé. A páneurópai mozgalom eszméinek megvitatása mellett a koncepció másik eleme a bibliakörök tevékenységére épült. Ezt egyszerűen „illegális ifjúsági tevékenységnek” minősítették. Pógyort tizenkét év, gróf Teleki Lászlót (Teleki Pál néhai miniszterelnök rokonát), úgyszintén a KIE volt nemzeti titkárát hét év, Hartyányi Imre kulákká nyilvánított gazdálkodót, volt KIE-tagot pedig öt év börtönbüntetésre ítélte a koncepciós perek hírhedt bírája, dr. Jónás Béla vezette ítélkezőtanács.
Pógyor István a súlyos fizikai bántalmazások és az elemi orvosi ellátás hiánya következtében 1953 novemberében az ÁVH börtönében vesztette életét. Évtizedekig jeltelen sírja a valaha elgazosított rabtemetőben, ma legfontosabb nemzeti gyászparkunkban, a 301-es parcellában, az ’56-os kivégzettek földi maradványai mellett található. A per másodrendű vádlottja, Teleki László, akit a tiszasülyi kitelepítésből hurcoltak el, csak 1956 tavaszán, Pap Lászlónak, a református teológia köztiszteletben álló dékánjának diplomáciai közbenjárására nyerhette vissza szabadságát. Csakúgy, mint a harmadrendű vádlott, Hartyáni Imre.
Noha mindössze hárman kerültek a vádlottak padjára, a KIE-per több szempontból is kiemelt jelentőségűnek bizonyult. A reformátusokkal szemben folytatott sajátos egyházpolitika egyik következménye volt, hogy az Ordass püspök, Mindszenty bíboros vagy Grősz érsek peréhez fogható, az egyház egészét és legjelentősebb személyiségeit érintő, nagyszabású nyilvános koncepciós per nem indult reformátusokkal szemben. Bár 1945-től kezdve nagy számban indítottak ellenük büntetőeljárásokat, ezek egymástól elszigeteltek maradtak. A KIE-per azonban ezen a ponton eltért a többi református pertől.
A történeti kutatásokból ma már jól ismert, hogy az ÁVH ennek az ügynek az előkészítése során dolgozta ki először egy lehetséges nagyobb szabású református kirakatper forgatókönyvét. S bár végül Pógyort és vádlott-társait zárt tárgyaláson ítélték el, a KIE-pert eredetileg – a Grősz József kalocsai érsek ellen indított koncepciós eljárással párhuzamosan – a nagy katolikus összeesküvési perek protestáns párjának szánták.
Nézzük hát meg először, miként indult s hogyan alakult az első KIE-per!
1951 márciusában egy ügynöki jelentés nyomán az ÁVH letartóztatott néhány újpesti munkást. Az volt ellenük a vád, hogy állítólagos egykori kisnyilasokat és volt jobboldali szocdemeket maguk köré gyűjtve illegális, államellenes szervezkedésbe kezdtek. A kényszervallatások során az egyik fiatalemberről kiderült, hogy gyakorló református, 1945 után pedig a KIE helyi szervezetének is tagja volt. Ez a vallomás kapóra jött az ÁVH-nak, hiszen a rendszer elemi érdeke volt a potenciális jobboldali, nemzeti ellenzéknek – benne az egyházaknak – a „fasiszta reakcióval” való összekapcsolása. A vallomás pedig elegendő volt ahhoz, hogy a politikai rendőrség az újpesti munkások ügyét összekapcsolja a „református reakció”-éval. Ettől kezdve az újonnan felvett vallomások már egy egyre szerteágazóbb illegális református egyházi szervezkedésről szóltak, s az ÁVH rövidesen őrizetbe vette Pógyor Istvánt.
Letartóztatásával tovább terebélyesedett és módosult a szervezkedés konstrukciója. Hamarosan megszületett a vád, mely szerint az egyesület egykori vezetői egy nemzetközi irányítású, református jellegű összeesküvés mozgatóiként Magyarországot a leendő Európai Unió szervezetébe akarják kapcsolni. Az Európai Unió megvalósítására szőtt református összeesküvés elképzelése rendelkezett a klasszikus összeesküvési perekből ismert szinte minden kötelező attribútummal: az ÁVH hosszú listákat állított össze az állítólagos szervezkedés tagjairól, „felderítette” a résztvevők illegális nyugati hírszerző kapcsolatait, s leleplezte, hogy milyen összetételű árnyékkormányban gondolkodtak a népi demokrácia megdöntése utáni időkre vonatkozóan.
Pógyor István és a KIE több szempontból is kiválóan megfelelt a ráosztott szerepnek. A KIE 1945 előtt a legjelentősebb protestáns ifjúsági szervezetként működött, amely szerteágazó hitbuzgalmi tevékenysége mellett a két háború között fontos társadalompolitikai funkciót is betöltött. A fiatalok közötti szerepét az is mutatta, hogy a református cserkészet a budapesti KIE keretei között szerveződött meg. Vezetőinek nemzetközi kapcsolatrendszere, illetve a magyar emigráció különböző csoportjaival fenntartott tényleges kapcsolatai pedig a politikai rendőrség koncepciója szerint kézenfekvő módon képezték az illegális szervezkedés nemzetközi hátterét. Miként egy tizenöt évvel későbbi (!), azaz 1966-ban született belügyi összefoglaló jelentés fogalmazott: „A protestáns egyházak keretén belül 1948-ig legálisan működött a Keresztyén Ifjúsági Egyesület (KIE), mely magába tömörítette az egyházhoz tartozó nacionalista, iredenta [sic!] elemeket […]. A vezetés többségében világi személyek kezében összpontosult […]. A magyarországi KIE anyagi támogatása nyugati személyek részére lehetővé tette a szervezet politikai irányítását […]. A fizikai és a politikai helyzetnek megfelelő kiképzést magának tartotta fenn, melyet a cserkészmozgalom keretében hajtottak végre…”
A KIE mint úgymond ellenséges-reakciós ifjúsági szervezet ráadásul már 1945 után a kommunista párt támadásainak kereszttüzébe került. 1945 őszén lemondásra szólították fel régi vezetőit, decemberben pedig Nonn György, Rákosi titkára már név szerint is kiemelte Pógyort és Telekit mint jobboldali reakciós vezetőket: „A cserkészközgyűlésen 60%-os többséget kapott szárny, Teleki gróf vezetésével a klérus befolyása alatt áll, vezetői között ismert antidemokratikus elemek […] szerepelnek. A beállítottságuk megfelel a kisgazdapárt jobbszárnyának […]. A (jobboldali ifjúsági) egységfrontba tartoznak még az egyházi ifjúsági szervezetek: a KIE református, felnőttek vezetése alatt (a főtitkár Pógyor körülbelül ötvenéves)…” Az egyesület több vezetőjét, köztük Pógyort 1946 tavaszán egyszer már internálták, egykori lapjuk szerkesztőjét pedig mondvacsinált indokkal börtönbe zárták. Jól illeszkedett az illegális szervezkedés koncepciójába az a tény is, hogy 1950-ben a legfontosabb református egyesületeket, köztük a KIE-t is felszámolták, így 1951-ben az egykori tagok bármiféle találkozása illegális összejövetelnek minősült.
A diktatúra – csakúgy, mint más koncepciós perek esetében – ennek az eljárásnak a során is részben valós történésekre alapozott, azokat torzította, kriminalizálta, s vegyítette össze a hamis vádakkal. Hiszen a KIE egykori tagjai valóban találkoztak az egyesület felszámolása után is. Továbbra is tartottak házi bibliaórákat. S valószínűleg nem járunk messze az igazságtól, ha feltételezzük, hogy ezeken a bibliaórákon, beszélgetéseken Pógyorék valóban megvitatták, hogy egy reménybeli rendszerváltás után kikkel és milyen politikai berendezkedés keretei között kellene az ország életét újraszervezni. Pógyor a két háború között valóban elmélyülten foglalkozott a páneurópai mozgalommal, s cikkekben, előadásokban népszerűsítette az európai egységesülés eszméjét is. Valóban egy keresztényszociális gyökerű gondolat, a nemzetek egyesült Európájának ideája éltette őket – a Rákosi-korszak szellemi sivárságában.
Az ÁVH azt is jól érzékelte az ötvenes évek elején, hogy a diktatúrának nem sikerült teljességgel felszámolnia a független, autonóm gondolkodás szigeteit. Nem véletlen tehát, hogy az ilyen, demokratikus körülmények között természetesen működő baráti társaságok, kisközösségek találkozásai-beszélgetései a diktatúra boszorkánykonyhájában illegális összeesküvéssé váltak. A KIE hajdani vezetőinek perbe fogása a maradék református egyházi ellenállás letörésének, az ötvenes évek egyházvezetésétől független közösségek felszámolásának fontos állomása volt.
A kényszervallatások során folyamatosan gyarapodtak a terhelő adatok a református egyház legjelentősebb intézményeiről, a megszüntetett egyesületekről, a teológiákról, a nagyobb gyülekezetekről és vezetőikről. A nyomozás során mintegy kétszáz név került az állítólagos illegális szervezkedés résztvevőinek listájára. Az ÁVH emellett igyekezett az egykori középosztály felé is tágítani a potenciális gyanúsítottak körét. Az államügyészségnek átadott nyomozati jelentés szerint a „beszervezettek többnyire reformátusok, a volt horthysta államgépezet emberei, miniszterek, osztálytanácsosok, földbirtokosok, üzemtulajdonosok, református lelkészek, orvosok, mérnökök voltak”. Így kerülhetett az állítólagos összeesküvők ÁVH által gyártott listájára a két világháború közötti politikai és tudományos elit számos tagja is. Ezen a listán a rendszer potenciális református ellenzéke szerepelt. Olyan személyek neve, akikről a diktatúra feltételezte, hogy adott esetben szembefordulnának a fennálló hatalommal. Olyan személyek neve, akikkel szemben bizalmatlan volt. S ez – egy szűk, a pártot feltétlenül kiszolgáló rétegtől eltekintve – a református elit szinte teljes spektrumát érintette. A skála a Rákosi Mátyás pártfőtitkár által elmozdított Ravasz László püspöktől a Rákosi Mátyás pártfőtitkár által a püspöki székbe segített Bereczky Albert püspökig terjedt. Az 1951-es per előkészítése során tehát mindnyájukkal szemben született terhelő adat, amelyet egy esetleges későbbi büntetőeljárás során bármikor fel lehetett használni. Az ÁVH végeredményben e per előkészítése során rendszerezte és illesztette egy képbe a református reakcióról 1945 óta összegyűjtött információkat. Mindazt, amit az állambiztonság a református egyházról, református személyiségekről, kapcsolati hálójukról ügynöki jelentések segítségével vagy egyéb módon felhalmozott, most hasznosította. Ekkor kristályosodott ki hosszú időre a református reakcióról szóló állambiztonsági olvasat.
1951 őszére, a katolikus egyházat ért újabb támadással egy időben a református összeesküvés forgatókönyve is összeállt, s az ÁVH által készített listán a református egyháznak a hivatalos egyházpolitikát potenciálisan ellenző minden jelentős lelkésze és világi személyisége helyet kapott. A forgatókönyvet azonban egyházpolitikai szempontok miatt nem érvényesítették. Ennek ellenére az 1951-es KIE-per koncepciógyártási mechanizmusa a későbbi református egyházi perek szempontjából így is modellként működött. A protestáns összeesküvés itt kikristályosodott koncepciója és a per szerkezete ugyanis 1956 után több állambiztonsági operatív tervben, illetve protestánsok ellen indított eljárások előkészítésében visszaköszönt.
A második KIE-per: 1967
1966. július 20-án rutinmunka folyt a Belügyminisztérium III/1-es vizsgálati osztályán. Dr. Deák József rendőr alezredes, az osztály vezetője és Baranyai György rendőr ezredes, a III-as főcsoportfőnök helyettese, egyben a III/III-asok csoportfőnöke „realizálási javaslatot” terjesztett fel Rácz Sándor állambiztonsági miniszterhelyettesnek és főcsoportfőnöknek. Ezzel megkezdődött a nyílt nyomozás a későbbi második KIE-per leendő vádlottjai, az egyesület egykori tagjai, dr. Batiz Dénes és társai ellen, akiket hosszabb időn át tartó titkos megfigyelést követően összeesküvésre irányuló előkészülettel gyanúsított meg a III/III-as csoportfőnökség belső reakciót elhárító osztályának protestáns egyházakkal megbízott alosztálya. Egy év múlva, 1967 augusztusában sor került Batiz Dénes és négy társa letartóztatására.
A 1967-es ügy azonban önmagában nem értelmezhető. Előtörténete közvetlenül 1961-ig, lényegében pedig 1951-ig, Pógyor István letartóztatásáig nyúlik vissza. 1961-ben a katolikus kisközösségek ellen irányuló nagyszabású állambiztonsági akciósorozat, a „Fekete Hollók” fedőnevű ügy árnyékában ismételten előkerült a kiterjedt protestáns összeesküvés koncepciója. Ez volt az állambiztonság által „Hitvallók” fedőnévre keresztelt ügy, amely tulajdonképpen az 1951-es koncepció korszerűsítésének kísérleteként is értelmezhető. Az 1951-es és az 1961-es ügyet személyi kapcsolatokon keresztül sikerült közvetlenül is összekötni. Az időközben országos méretűvé dagasztott, „minden eddiginél jobban szervezett illegális mozgalom” gyökereit az állambiztonsági fikció hamarosan egyenest Pógyor Istvánig vezette vissza. „A birtokunkban lévő adatok szerint a Pógyor által irányított szervezkedésben részt vettek mindazok a személyek, akik a jelenlegi aknamunkának is részesei. Így többek között dr. Joó Sándor, dr. Pap László és más olyan református egyházi személyek, akik az egyházon belül lévő reakciós erők csoportjához tartoznak” – fogalmazott Baji László rendőr őrnagy 1961. júniusi jelentésében. Tehát tíz évvel Pógyor István letartóztatását követően, 1961 májusára teljes vértezetében elkészült a Rákosi-korszak református koncepciójának aktualizált változata. Ennek ellenére az eredeti javaslat, a bírósági felelősségre vonás lekerült a napirendről: „Figyelembe véve azt a politikai követelményt, hogy intézkedéseink ne tömörítsék, hanem bomlasszák a prot. reakciót. Eljárásainknak olyan megalapozottnak kell lenni, hogy ne zavarják a vallásos tömegek hangulatát” – érvelt az összefoglaló belügyi jelentés. Tekintettel a vallásos tömegek hangulatára a bírósági eljárás helyett úgynevezett differenciált adminisztratív intézkedésekre került sor. Ez a gyakorlatban a szakzsargon által szignalizációnak nevezett kedvelt állambiztonsági intézkedéssort jelentette, azaz a rendőrségi figyelmeztetések mellett a lelkészek felelősségre vonását átruházták az egyházvezetésre, a laikusok anyagát pedig átadták az Állami Egyházügyi Hivatal és a KISZ illetékes szerveinek, valamint javaslatot fogalmaztak meg, hogy az ifjúsági vezetők egy részét távolítsák el az egyetemekről és középiskolákból.
A „Hitvallók” ügyének felemás lezárása más dossziék felfektetését vetítette előre. Az újabb jelentések 1962 áprilisára datálódtak: „adatokkal rendelkezünk volt KIE-vezetők ismételt aktivitására, a katolikus és protestáns, valamint más illegációkkal való kapcsolataikra”. Bakonyi Lajos alezredes 1966 nyarán dolgozta ki a „Táborozók” fedőnevű ügy keretében az első nagyobb szabású intézkedési tervet az egykori KIE-tagok operatív hálózati ellenőrzésére. Az állambiztonsági olvasat szerint a volt KIE-sek fő célja: „széles körű missziói és evangélizációs törekvés, a felnőtt és ifjúsági csoportok antimarxista nevelése”. Ennek érdekében „támadják a lojális egyházvezetést, az egyezményt […] a presbitériumokban aktivizálják a politikailag reakciós embereket…” „Tevékenységüket egyházi keretekkel leplezik, de végső soron politikai céljuk a rendszer gyengítésére irányul […]. Összejöveteleiket hitbuzgalmi tevékenységnek álcázzák.”
A bizalmas nyomozás során az operatív eszközök széles körét vetették be. Az érintettek telefonjait lehallgatták, lakásukon titkos házkutatásokat tartottak, leveleiket felbontották, megfigyelésükkel tizenhárom ügynök foglalkozott. Az ügy operatív aktáit tíz dossziéban gyűjtötték össze. Realizálására 1967 júliusában került sor. A mintegy tízoldalas tervezet szerint a kétnapos akcióban nyolcvannyolcan vettek részt: huszonnégy vizsgálótiszt, negyvennégy operatív tiszt és húsz gépkocsivezető. Protestáns ügyekben nem tudunk hasonlóan nagyszabású állambiztonsági mozgósításról. A KIE újjászervezése, tiltott ifjúsági munka beindítása, engedély nélküli találkozók megszervezése és végső soron összeesküvésre irányuló előkészület vádjával végül is 1967 decemberében öten kerültek a vádlottak padjára. Lelkészek és világiak egyaránt voltak közöttük. A másod- és ötödrendű vádlott, Kovács Bálint és Dobos Károly budapesti lelkészek, Batiz Dénes, Bugárszky Mátyás és Tisza Imre világi egyházi tisztségviselők, presbiterek, illetve diakónusok voltak.
A per előkészítése során a korábban toposszá merevedett konstrukciót, az 1948 óta folyamatos illegális református szervezkedés koncepcióját aktivizálták újra. Az operatív feldolgozó munkát irányító Bakonyi Lajos már 1966. őszi összefoglaló jelentésében kiemelte: „az eltelt idő alatt megállapítottuk, hogy a svájci központi irányításával kibontakozóban van a KIE-mozgalom, mely annyiban tér el az 1950 előttitől, hogy tevékenységének egyházi jelleget ad, terveit burkoltan, az egyház égisze alatt akarja megvalósítani”.
A nagyszabású előkészítés ellenére állambiztonsági szempontból kudarccal végződött a KIE elleni ismételt eljárás, hiszen a Legfelsőbb Bíróság másodfokon – megváltoztatva a tényállás korábbi besorolását – államellenes összeesküvésre való előkészület helyett egyesületi joggal való visszaélésnek minősítette az ügyet. Batiz Dénes büntetését jogerősen hat hónapi, Kovács Bálintét öt hónapi, Tisza Imréét három hónapi szabadságvesztésre mérsékelte, Dobos Károlyt figyelmeztetésben részesítették, Bugárszky Mátyást pedig felmentették.
A BM vizsgálati osztályának munkatársai ötvenhét oldalas jelentésben értékelték a tapasztalatokat. A titkos operatív munka hiányosságait ostorozták: „Mivel magyarázható az operatív feldolgozó munkának ez a hibája? (…) A feldolgozás során sokoldalúan tisztázták a KIE-nek (…) burzsuá, nacionalista, irredenta, soviniszta tartalmát [sic!] (…) Ez a bűnös történelmi háttér olyan túlzott jelentőséget kapott az operatív szerv megítélésében, ami látszólag feleslegessé tette az ellenséges, állam elleni célok kutatását dr. Batiz Dénes és társai tevékenységében. Úgy vélték, ha bizonyítást nyer, hogy az 1950-ben feloszlatott egyesület újjászervezésén munkálkodik, illetve annak hagyományai, módszerei alapján illegális ifjúsági nevelőmunkát folytat (…) szükségtelen más körülmények bizonyítása (…) az ellenséges tevékenység politikai tartalmú vonatkozásaihoz nem jutott el.” A jelentés szerint a vizsgálati osztály számára komoly gondot okozott az illegális tevékenység jogi erejű bizonyítékainak hiánya.
Utoljára tehát 1967-ben, az utolsó református egyházi perként számon tartott második KIE-perben került az állambiztonság asztalára. A nagyszabású előkészítés ellenére állambiztonsági szempontból mégis kudarccal végződött a KIE elleni eljárás.
A kudarc élesen rávilágított a régi vágású, folytonosan büntetőügyeket kreáló állambiztonsági reflexek idejétmúlt voltára s az állambiztonsággal szemben támasztott megváltozott politikai elvárásokra. Az 1960-as évek végétől a különböző egyházi csoportok, vallási közösségek ellen irányuló állambiztonsági munka egyre differenciáltabbá vált. A politikai rendőrség új, kifinomultabb módszereket vetett be az egyházi élet ellenőrzésére, manipulálására. Az egyházpolitika elsődleges célja a nyilvános leszámolás helyett egyre inkább eltolódott a kevésbé látványos, de nem kevésbé hatékony ellenőrzés, a közvetett befolyásolás, az állambiztonsági jelentésekben olvasható kategóriákkal élve a „bomlasztás” és „züllesztés” irányába. Az átállásból fakadó zavar mellett azonban a háttérben ezúttal is kitapintható az aktuális egyházpolitikai érdekek módosulása. Az 1967-es per már a nemzetközi egyházi diplomáciai mozgásterét fokozatosan tágító református egyházvezetést s az erre komolyan számító, toleráns és együttműködő állam képét építő kádári egyházpolitikát egyaránt kényelmetlenül érintette.
A Pógyor Istvánék perében kiformált református összeesküvési koncepció másfél évtizedig állt a református reakció elleni állambiztonsági munka középpontjában, és ez az egyházi ellenzék legszélesebb köreire kiterjedő totális megfigyelési rendszer kiépüléséhez vezetett.