A cserkészmozgalom, illetve a keresztény ifjúsági szervezetek működését belülről és kívülről is gyakran határozták meg elitnevelésként. Bár tevékenységüknek ez csupán az egyik lehetséges értelmezési kerete, történetüket érdemes ebből a szempontból is megvizsgálni. Az elitkutatások egyrészt válaszokat adhatnak arra, hogy a különböző közösségek miért kerültek 1945 után a hatalom célkeresztjébe. Másrészt fontos tényezőkre világítanak rá a diktatórikus törekvésekkel szemben megnyilvánuló ellenálló-képesség alakulásával kapcsolatban is.
A vallás háttérbe szorítása, az egyház és a hívők üldözése évtizedekig tartott az 1945 utáni Magyarországon. Ennek sajátos oka a „régi elit” megroppanása 1944–45-ben, és az új, demokratikus elit gyengesége 1945 és 1948 között. Így ezekben az években az egyházak maradtak utolsó mentsvárnak a szovjetizálással szemben. Az elitharc e fázisában a kommunisták a vallásos diákok felsőoktatásból való kiszorítására törekedtek. Kelet-Közép-Európában a második világháború után hatalmi vákuum alakult ki, és ennek elsősorban haszonélvezője, és nem kiváltó oka volt Sztálin – foglalhatjuk össze Schöpflin György (1993) tézisét a régióbeli kommunista hatalomátvételekről. A „régi” eliteket ugyanis a legtöbb helyen még a német nácik, illetve a helyi szélsőjobb- vagy szélsőbaloldal állította félre, mielőtt a Vörös Hadsereg elérte volna ezeket az országokat. Három tényezője volt tehát a kelet-közép-európai – így a magyarországi – szovjetizálásnak: a korábbi helyi elitek meggyengülése, a Vörös Hadsereg katonai győzelme (végül ez lett a döntő) és az angolszász nagyhatalmak érdektelensége térségünk iránt.
Hatalmi vákuum 1945-ben Magyarországon
A hazai elit gyengesége azzal magyarázható, hogy a háború végére hatalmi űr tátongott: a kormányok 1944-ig ugyan többnyire sikerrel akadályozták a háború kiterjedését magyar területre, ám ekkor a németek megszállták az országot, és miután Horthy elhibázta a kiugrást, „lecserélték őt a nyilaskeresztes magyar náci rezsimre” – a Vörös Hadsereg ebben nem játszott szerepet. Az illegitim kormány és a magyar területen zajló háború, Budapest tízhetes ostromának pusztítása és kétszázezer zsidó gettóba zárása, a mészárlások megtörték „az egyik legmagabiztosabb ancien régime morálját” (Schöpflin, 1993). A szovjet hadizsákmányolás is pusztított: gyárak tulajdonosait tette tönkre, így a gazdasági elitet is megrendítette a Vörös Hadsereg.
Az eredmény: a régi elit döntő része elhagyta az országot. A katonai és a politikai vezetés, az arisztokrácia, a birtokosok egy része Nyugatra került – önként vagy fogságban (sokan még a német megszálláskor). Egy részük sosem jött vissza, mások hazatérve-hazaszállítva börtönbe kerültek, vagy halálos ítélet várta őket. Aki itthon szabadlábon maradt, az is veszített befolyásából. A háború alatt, döntően 1944–45-ben a nagypolgárság jelentős része elmenekült, vagy a holokauszt áldozata lett.
Ebbe az élet minden területén jelentkező hatalmi vákuumba nyomult be a megszálló Vörös Hadsereg. A front mögött pedig a Moszkvához lojális, új, balos csoportok készültek a hatalom átvételére. A városi polgárság meggyengült 1945-re, ezért a falvak elitje erősödött. 1945-ben ennek is köszönhető a Független Kisgazdapárt (FKGP) választási győzelme (Izsák, 1983). Ám e vidéki elitet egyes térségekben megroppantotta a németek kitelepítése, a megmaradtakat pedig 1948-tól a kuláküldözés és 1950-től a tanácsrendszer kiépítése zúzta szét. A korábbi elit és a középosztály 1945 után az államosítások, a földosztás (mely az egyházakat megfosztotta fő anyagi bázisuktól), a katonatisztek szelektálása, a közigazgatás B-listázása miatt elvesztette vagyonát, befolyását. (A B-listázáskor főleg jobboldaliakat bocsátottak el a közszférából: az érintettek száma 60–100 ezerre tehető.)
Az FKGP hiába győzött a választásokon, a „szalámitaktikával” fokozatosan darabolták fel. Nagy Ferenc kisgazda kormányfő Rákosiék fenyegetése után 1947-ben külföldön maradt, s ekkorra már a szovjet hatóságok elhurcolták a párt főtitkárát, Kovács Bélát. A megszállók ugyanis gyengítették a jobboldali-polgári erőket. A szovjetek fellépésére 1945-ben kiutasították az országból Angelo Rotta apostoli nunciust. Ezzel a magyar–vatikáni diplomáciai kapcsolatok megszakadásán túl is megnehezült a magyar katolikus egyház összeköttetése a pápával.
Az egyházi vezetés képviselte a régi elit utolsó sértetlen csoportját
A politika, a gazdaság és a közigazgatás helyzetének rövid áttekintése után látható: Tomka Miklós vallásszociológusnak (2008) igaza van abban, hogy a háború után Magyarországon az egyházi vezetés volt a legtovább az ellenzék bázisa a kommunistákkal szemben. A főpapság maradt ugyanis a Horthy-kori elit utolsó sértetlen csoportja. Tomka Ferenc vallástörténész szerint a kommunisták ezért „szánták halálra” az egyházat (Tomka, 2005). Rákosi politikai pártnak tekintette az egyházakat, különösen a katolikust (Gyarmati, 2010). Ám aligha számolt az egyházak nagyfokú (a pártokénál sokkal erősebb) társadalmi beágyazottságával. Így a direkt támadással melléfogott, hisz a katolikus egyház megőrizte intézményi struktúráit. Czapik Gyula egri érsek 1948-as tárgyalásairól így ír Balogh Margit: „Rákosi hol pártként, hol titkos társaságként tekintett az egyházra, de aligha értette meg Czapik magyarázatát Jézus Krisztus misztikus testéről [vagyis az egyházról]” (Balogh, 2010). Más a helyzet a Kádár-korral. Kádár a klérussal – az elit többi részéhez hasonlóan – „egyfajta haszonelvű modus vivendit igyekezett kialakítani, s ennek keretében tette annak tagjait a rendszer működtetésének eszközeivé” (Gyarmati, 2010). Kádár tudta: olyan elitről van szó az egyház élén, amelynek saját érdekei vannak.
Nézzük hát az elitek alakulását 1943 és 1949 között.
Az elitharc állása évente változott: előbb a Horthy-kori vezetőket állították félre a nyilasok, majd az ideiglenes nemzeti kormányban néhány Horthy-kori vezetőn kívül demokratikus és baloldali politikusok jutottak pozícióba. A balra tolódást az 1945-ös választások után a kisgazdák csak rövid ideig tudták ellensúlyozni, mivel folyamatosan „szalámizták le” őket Rákosiék. Így 1949-re kommunista befolyás alá jutott a politikai és a gazdasági élet. (Az egyetemeken és a Magyar Tudományos Akadémián is személycserék kezdődtek, ez az MTA vezetői közül Grősz József kalocsai érseket és Ravasz László református püspököt is érintette.) A táblázatból látható: a két háború közötti elit csoportjai közül csak a két legnagyobb keresztény/keresztyén egyház vezetése tudta tartani pozícióit a háború után, de ők is csak 1948-ig. A katolikus püspökök ezután is a helyükön maradtak, de súlyos büntetések és korlátozások vártak rájuk.
Egyházüldözés és ellenállás
Az egyházak megtámadása több ütemben zajlott: 1946-ban ezerötszáz katolikus egyesületet oszlatott fel Rajk László belügyminiszter, alacsonyabb rangú egyházi személyek (katolikus papok, protestáns lelkészek) ellen pedig 1945 óta indultak eljárások. 1947-ben már a vallásos-jobboldali pártokkal számoltak le. A Magyar Függetlenségi Párt vezetőjét, Pfeiffer Zoltánt például emigrációba kergették, a párt mandátumait megsemmisítették. Végül Rajk fel is oszlatta őket. A szovjetizálás 1947–48-ban gyorsult fel, miután Sztálin létrehozta a kelet-európai kommunista pártok tájékoztató irodáját, a Kominformot, a „népi demokráciák” szorosabb ellenőrzése céljából. Mivel ekkor Rákosi is félhetett a leváltástól, minden addiginál drasztikusabban lépett fel az egyeduralomért (Rainer, 1998).
1950-ben megvonták a szerzetesrendek működési engedélyét, életre hívták a papi békemozgalmat, és az egyházat totálisan alárendelték az államnak (e célra 1951-ben hozták létre az Állami Egyházügyi Hivatalt). Az 1949-es Mindszenty-per után következett az 1951-es Grősz-per, pedig a kalocsai érsek 1950-ben aláírta a Rákosi által régóta erőltetett megegyezést az állammal.
Az ötvenes évek elején több püspököt (Shvoy Lajos, Hamvas Endre, Badalik Bertalan) házi őrizetbe helyeztek. Mindszenty és Grősz letartóztatása után a katolikus egyházon belül Czapik Gyula egri érsek volt a legmagasabb rangú szabadon lévő egyházi vezető. Shvoy Lajos székesfehérvári püspök fontos személyiség volt a búvópatakként tovább élő keresztény szellemiség fenntartásában. Az illegális – például a szentimrevárosi – cserkészszerveződések résztvevői vagy az 1951-ben betiltott Regnum Marianum szellemiségének továbbvivői egyaránt úgy emlegetik, mint aki segítette a „földalatti” mozgalmakat. Támogatta a titkos papszentelési akciót is 1960 táján. Ennek szervezőjét, Tabódy Istvánt súlyos börtönbüntetésre ítélték. Az első „regnumi” perben a Tabódyval kapcsolatban álló Rózsavölgyi Lászlót „elitnevelés”, azaz a szemináriumból kizárt kispapok tanítása miatt ítélték el, tehát Kádár számára az elitharc még ekkor sem ért véget.
A protestáns egyházak vezetőit a katolikusoknál korábban sújtotta az állam erőszakos beavatkozása. A kisgazdákat szétzúzó Magyar Közösség-perbe 1947-ben közvetve a református egyházat is bele akarták keverni. Főpapi szinten 1948-ig még biztosították a folytonosságot, ám ekkor Ravasz László püspöknek Rákosi fenyegetése miatt fel kellett adnia tisztségét. Révész Imre püspököt 1949-ben kényszerítették távozásra. Ebben szerepet játszott Péter János, aki Révész helyére ült püspökként, a Kádár-korban pedig külügyminiszter lett. A Ravasz püspöki helyére kerülő, annak lemondatásában szintén részt vevő, a „békemozgalomban” aktív Bereczky Albert pedig a református zsinat lelkészi elnöke lett (e tisztséget is Ravasz után foglalta el).
Időben elsőként az evangélikusokra csapott le az 1944–45-ben kialakult új politikai rendszer. Ezt az egyházat sújtotta a legerősebben a jelentős részben evangélikus vallású németek kitelepítése, de a csehszlovák–magyar lakosságcsere is csökkentette híveik számát. Az evangélikusok a kitelepítések ellen tiltakozva konfliktusba kerültek az állammal. Aligha véletlen, hogy az első hazai püspökök egyike, akit letartóztattak és börtönbe vetettek, az evangélikus Túróczy Zoltán volt: 1945-ben ítélte el a Népbíróság. 1946-ban szabadon engedték, de 1948-ig nem gyakorolhatta püspöki tisztét (ekkor kapott amnesztiát). 1948-ban lemondott a tiszai püspökségről, de még abban az évben átvehette a dunántúli püspökséget – az ottani főpap, Kapi Béla lemondása után. Túróczyt 1952-ben újra lemondatták, majd 1956-ban püspökké választották, de egy évig sem maradhatott hivatalában.
Ordass Lajos evangélikus püspök is börtönbe került 1948-ban – ekkor ő sokkal keményebben ellenállt a hatalomnak, mint az évek óta vegzált Túróczy. Utóbbi írta alá az állam és az egyház közötti megállapodást is – szembekerülve Ordass irányzatával. Ordass helyére később az a Dezséry László került, aki a leginkább hajlandónak mutatkozott a sztálinista fordulat elfogadására 1948-ban, sőt nyílt levélben követelte az egyház „megújulását”.
Leszámolás a keresztény ifjúsági szerveződésekkel
Ami 1945 és 1948 között a nagypolitikában zajlott, „kicsiben” az egyetemeken is megtörtént. A háború után alakult meg a diákokat országosan tömörítő szervezet, a MEFESZ (Magyar Egyetemi és Főiskolai Egyesületek Szövetsége), mely az 1945. őszi országos és budapesti helyhatósági választások után saját szavazásokat rendezett, s a nagypolitikához hasonlóan a felsőoktatásban is a jobboldal nyert.
Az egyetemeken és főiskolákon a MEFESZ helyi és központi szerveinek megválasztása volt a tét. Listát állított a Katolikus Diákszövetség (KDSZ) is, amely 1945-ben alakult, s a keresztény világnézet képviseletén kívül az volt a célja, hogy „diákbizottságok, segélyegyletek s hasonló diák-érdekvédelmi szervezetek vezetőségében minél több taggal vegyen részt”. A KDSZ Pázmányról nevezte el listáját. „Ezáltal tágabbra nyithatják a kapukat; nem csupán katolikus hallgatók, hanem más vallásúak, illetve céljaikkal más módon szimpatizálók előtt is; de azokat is magukhoz vonzzák, akik nem akarnak pártoktól irányított felsőoktatási ifjúsági szervezetre szavazni.” 1945 novemberében az országban mindenütt többségbe kerültek a KDSZ jelöltjei. A pesti bölcsészkaron abszolút többséget szereztek. Ebben komoly szerepe volt az egyik KDSZ-vezetőnek, Kaas Ervin korábbi cserkészvezetőnek, aki úgy gondolta, hogy „a választásokon a pártpolitikánál egyetemesebb szempontokat kellene érvényesíteni” (Mészáros, 2007), és barátaival, köztük Györgyey F. Aladárral indították el a Pázmány-listát.
1945. novemberi gyűlésükön a MEFESZ-küldöttek többsége Mészáros István történész szerint jobboldali volt, ám a központi vezetőséget nem a diákparlament választotta meg. Az elnök a kommunista Jónás Pál, a főtitkár pedig Zoltánka Viktor (KDSZ) lett. Látva a ’45-ös sikertelenséget, a Magyar Kommunista Párt (MKP) központja kezdeményezésére 1946 márciusában egyetemi-főiskolai Baloldali Blokkot alakult a kommunista, szociáldemokrata és parasztpárti diákok szervezeteként. Az MKP nem bízta a véletlenre a dolgot: Rajk László belügyminiszter 1946 júliusában feloszlatta a katolikus egyesületeket. A KDSZ-re novemberben kerített sort.
A katolikus főiskolai és egyetemi diákcsoportok képviseletét ezután Katolikus Blokk néven működtették, amely továbbra is összefogta őket. „Létrehozták az Actio Catholica ifjúsági titkárságán belül a Főiskolai Bizottságot a katolikus felsőoktatási hallgatók ügyeinek intézésére. Főtitkára Timkó Imre egyetemi lelkész, titkára a bölcsész Kaas Ervin lett” (Mészáros, 2007).
A MEFESZ újabb, 1946. novemberi gyűlésén még így is negyvenhat delegátust küldtek a katolikusok a diákparlamentbe. Ugyanennyi küldöttje volt a Baloldali Blokknak. Az FKGP-t harmincketten képviselték. A gyűlés azonban elfogadta a szociáldemokraták javaslatát, amellyel korlátozták a politikai okokból feloszlatott ifjúsági egyesületek vezetőinek bekerülését a MEFESZ vezetőségébe. Így elnök maradt Jónás Pál. Ebből is látható, hogy 1945 után az elitcsoportok közül a szociáldemokraták Magyarországon (ellentétben a nyugati demokráciákkal) a kommunistákkal működtek együtt.
Ezután újabb váltás következett, és a MEFESZ központi intézőbizottsága puccsszerű személyi változásokat rendelt el. Így a kommunista Szalai Béla lett a csúcsvezető, a keresztény ifjúság képviselőit pedig kiszorították a vezetőségből. Közben a pesti bölcsészkaron is törvénytelen akciók sorozata kezdődött, így onnan kikerültek Kaasék.
1947 decemberében a MEFESZ a negyedik diákparlamentjét tartotta. Ez már a fordulat éve volt: a többség a baloldali hatalmi törekvéseket támogatta. A Katolikus Blokkhoz a küldöttek húsz százaléka tartozott. A katolikus ifjak kiáltványát és tizenkét pontját – amelyet nem sokkal korábban fogalmaztak meg, és gyakorlatilag a polgári jogegyenlőséget kérte számon – a diákparlament lesöpörte az asztalról. 1948-ban számos katolikus diákvezetőt letartóztattak, internáltak, köztük Györgyey F. Aladárt és Kaas Ervint is. Ezzel Mészáros szerint „elrettentő példát akartak statuálni a katolikus egyetemi-főiskolai ifjúság számára”. Györgyey és Kaas 1950 nyarán a kistarcsai internálótáborból a recski munkatáborba kerültek, ahol 1953-ig raboskodtak.