Az 1948 után búvópatakszerűen tovább élő cserkészközösségekben nem csak a mozgalom régi módszerei, illetve emlékei maradtak fenn. A kommunista terror, majd az 1956 utáni megtorlás történetei is sokáig csak szóbeli hagyományként öröklődtek tovább. Miközben a cserkészek 1945 utáni üldöztetése mélyen élt az egyes helyi kisközösségek emlékezetében, a különböző sorstragédiák a kádári nyilvánosságban 1989-ig tabunak számítottak. A konstruált perekben elítélt, kivégzett vagy internáló- és munkatáborokba hurcolt áldozatok sorsát nyilvánosan elbeszélő emlékezeti munka évtizedekig az emigráns cserkészekre maradt.
A rendszerváltást követően egymás után jelenhettek meg a korszakkal kapcsolatos visszaemlékezések. A cserkészsajtó mellett napilapokban, interjúkötetekben, dokumentumfilmekben nyílt lehetőség a múlt megidézésére. Sok esetben a kommunista diktatúrával kapcsolatos nagy elbeszélésekben, a kortanúk életinterjúiban fontos összetevőként jelentek meg a cserkészemlékek. Mindezek felszínre kerülését elősegítették a jelentős közszerepet játszó egykori cserkészek (Antall József miniszterelnök, Göncz Árpád köztársasági elnök, Sinkovits Imre, a nemzet színésze és sokan mások) megszólalásai is. A „földalatti mozgalom” emlékezetének alakulására a levéltárak megnyitása után folyamatosan gyarapodó tudományos kutatási eredmények szintén hatottak. (A cserkészmozgalom iratainak legfontosabb hazai gyűjteménye jelenleg a Gödöllői Városi Könyvtárban található.)
A cserkészmúlt megidézésének meghatározó színterei is kialakultak: emléktáblák, síremlékek, kopjafák, az egykori vezetőkről elnevezett intézmények vagy éppen földrajzi helyek hirdetik azok emlékét, akik ifjúságnevelő munkájuk miatt kerültek a hatalom célkeresztjébe. A különböző nemzeti emlékhelyeken is szembesülhetünk egykori cserkészsorsokkal. A Rákoskeresztúri új köztemetőben a 301-es parcella sarkán és a 298-as parcella közepén állított márványtáblán a 2000-es években tizenegy egykori cserkész neve szerepelt. A 2002-ben Budapesten megnyílt Terror Háza Múzeum (Andrássy út 60.) épületén lévő kegyeleti falon is jelentős számban találhatunk fényképeket egykori ifjúsági vezetőkről. A megemlékezések egy része az ezredforduló óta a kommunizmus áldozatainak emléknapjához (február 25.) kötődik, de a személyes sorstragédiákhoz kapcsolódva más évfordulók is megszokottá váltak.
Az emlékeket, történeteket a Cserkészkönyvtár vezetője, Bokody József cserkésztiszt (Jóska bá) éveken át gyűjtötte és rendszerezte. Gyűjteményében a nyilas-, illetve a kommunista korszakból, a német, illetve a szovjet megszállás időszakából is összegezte a mozgalmat és annak vezetőit érintő üldöztetést. A személyes interjúk, levelezések révén olyan adatbázist hozott létre, amely a történeti kutatások kiindulópontjaként is szolgálhat. Munkássága részben kapcsolódik Hetényi Varga Károly (a mecseki katakombacserkészet egykori őrsvezetője) tevékenységéhez, aki már a hetvenes évektől gyűjtötte a nyilas (náci) és a kommunista egyházüldözés magyar mártírjainak történeteit.
Az alább bemutatott életutakban találhatunk kifejezetten a cserkésztevékenység miatt üldözötteket, de olvashatunk közéleti szerepvállalásuk miatt elítélt személyekről, akiknek a környezete számon tartotta cserkészmúltjukat. A rövid életrajzok bevezetéseként és Bokody József munkássága előtt tisztelegve közöljük egyik február 25-i megemlékezését is.
Emlékezzünk
cserkésztestvéreinkre, akik életüket adták hitükért, magyarságukért, a szabadságért. A háború zaja ugyan lassan elcsitult, a náci csizmák ütemes kopogása is megszűnt. Rövid időre fellélegezhettünk. De csak rövid időre, mert újabb megszállók érkeztek, elözönlötte az országot a „felszabadítónak” mondott szovjet hadsereg. Pár hét alatt beláttuk, hogy magyarságunk, cserkészetünk veszélyben van. Eddig a baloldalinak mondottakat, most a jobboldalinak kikiáltottakat üldözték, de a középen álló „igaz magyarokat” sem kímélték.
Már 1945 első hónapjaiban több cserkésztestvérünket letartóztatták, bebörtönözték, évekre vagy bizonytalan időre internálták. Sokan a Conti utcai szovjet katonai bíróság ítélete alapján évekre Szovjet-Szibéria valamelyik embertelen Gulag munkatáborába kerültek. A kommunista hatalom szovjet nyomásra különféle kitalált vádakkal sorozatban tartóztatta le fiatal cserkészeinket és cserkészvezetőinket. Voltak olyan cserkészek, akiket vallásosságuk, papi hivatásuk vagy munkahelyi tevékenységük miatt, illetve egy rosszakaró feljelentése alapján vittek el, de sokan voltak olyanok is, akiknek kifejezetten cserkészetük volt a „bűnük”. A kihallgatások általában meztelenre vetkőztetéssel, gumibottal való veréssel, elektromos sokkolással és más kínzásokkal párosultak. Aki nem bírta, összeesett, fellocsolták, és folytatták az embertelen módszereket. A nekik tetsző vallomást nem mindig sikerült kicsikarni. Ezért a kihallgatási jegyzőkönyveket is sok esetben meghamisították, hogy a kitalált vádak „igazak legyenek”. Ezeket tizenhat évesen én is átéltem a kerületi kapitányságon, az Andrássy út 60.-ban, mások a Toloncházban, a Gyűjtőfogházban vagy Kistarcsán, az internálótáborban.
A több száz kitelepített, internált, hazai és orosz kényszermunkatáborban raboskodó vagy bebörtönzött cserkészből sokan – lelkileg meggyötörve, fizikailag tönkretéve – évek múltával kerültek csak haza, ha egyáltalán hazakerültek. Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után pedig a Kádár-féle „puha diktatúrában” csendben tovább folyt a könyörtelen megtorlás. Többen még ma is jeltelen sírban nyugszanak azok közül, akiket a kivégzés után a budapesti Kerepesi, illetve az Új köztemetőben vagy valamely vidéki város temetőjében, illetve a temető árkában névtelenül hantoltak el.
Emlékezzünk mártírhalált halt cserkésztestvéreinkre, s ha sírjaik felé jártok, gyújtsatok gyertyát, hajtsátok meg fejeteket, és tegyetek a sírra egy szál virágot vagy egy árvalányhaj csokrot.