Kérem, meséljen egy kicsit magáról!

Édesapám banktisztviselő volt, édesanyám tanítónő. Apai nagyapám államtitkár a Statisztikai Hivatalban, felesége háztartásbeli. Anyai nagyapám Székesfehérváron főtisztviselő a Megyeházán, felsége háztartásbeli.

Egy bátyám és egy öcsém van, ők is cserkészek voltak.

Édesapám Székesfehérváron volt a hadiárva cserkészcsapat tisztje, és a Gödöllői Jamboreen altábori sajtós.

Hogyan vált Cilu néniből cserkész?

Lényegében belenőttem bátyám és édesapám révén, mindig is része volt az életünknek. Fogadalmat pedig Szentendrén tettem 1988.11.26-án a 100/Ö Cserkészcsapatban, aminek a mai napig tagja vagyok.

Cilu néni, tudna nekünk mesélni arról az időszakról, mikor a cserkészet illegalitásban működött?

Senki el nem tudja képzelni, milyen az, amikor állandóan készenlétben kell állnod, hogy ne csinálj, ne lépj olyat, amit nem szabad. A rendszerváltás pillanatában csapódott le bennem, hogy mekkora stresszt okoz ez az ember életében, hogy örökké vigyázni kell, mit mondunk, hogyan mondjuk. Ez egy lélekölő dolog, de így, az idők távolából azt kell mondanom, hogy fegyelemre, és önfegyelemre nevelte az embert, mert megtanultuk kontrollálni önmagunkat.

Hadd kérdezzem meg, hogy ez a „parázs a hamu alatt” időszak hogy nézett ki cserkészszemmel?

 Nagyon fájt, hogy az ember nem lehetett cserkész, még a szót kimondani sem lehetett. De ennek ellenére a cserkészet számunkra egy élő valóság volt, hiszen egymás közt élményeinkről azért rengeteget beszélgettünk, így nem volt nehéz a parazsat tartani a hamu alatt. Később saját baráti körből kialakult egy úgynevezett turistaszakosztály 10-12 fővel, olyan emberekből, akikben megbízhattunk, és amikor mi együtt voltunk, akkor tudtuk, hogy egymás között vagyunk. Minden hétvégén túráztunk, sőt évente 3-5x több napos túrán is részt vettünk, ahol minden alkalommal volt tábortűz. Olyan eldugott helyeken jártunk, hogy még talán cserkészdalokat is mertünk énekelni. Ez volt a nagy túlélés a mi életünkben, hiszen a szívünk-lelkünk vágyát ebben a környezetben meg tudtuk élni. Ennek ellenére másokról is tudtuk, hogy egymás között összejönnek, de nyilván ezt sem szabadott nagyon megbeszélni, nyilvánossá tenni, úgyhogy inkább egyénileg éltük meg a cserkészetet.

És hadd kérdezzem meg, hogy hogyan élték meg a 48-as beszüntetést?

Egyik napról a másikra történt. Mivel az egész egybe volt kötve az iskolák államosításával, a piaristák és az apácák is megszűntek, velük együtt a cserkészet is. Nem is nagyon tudtuk különválasztani a dolgokat, mert miden a feje tetejére állt. De azt tudtuk, hogy ilyen társaságban, ilyen környezetben a cserkészetet folytatni nem lehet/nem szabad, úgyhogy ezt akkor szépen bezártuk, Jóskám (Szentirmai József, férj szerk.) cserkésznaplójában van is egy utolsó fejezet erről…Úgy fejezi be, hogy: ”Rakd meg, rakd meg cserkészpajtás ezt a tüzet, Isten tudja, mikor látunk megint ilyet.”

A továbbra is folyó cserkészmunka miatti meghurcolásokról tudna valamilyen emléket felidézni?

Tekintettel arra, hogy akkor már nem voltunk aktív cserkészkorban, és Jóskám csapata is akkor már megszűnt, ilyen szempontból szerencsés eset volt. Viszont a laborvezetőmhöz majdnem csak cserkészalapon kerültem a MÁVAG laborjába, szóval azért tudtunk egymásról, így egy-egy megjegyzés, beszélgetés szépen csendben előfordulhatott. Őt tulajdonképpen cserkészmúltja miatt ugyan nem rúgták ki (magas cserkésztisztséget viselt a valamikori időkben), hanem csak a laborvezetéstől tiltották el, de ottmaradhatott dolgozónak. Helyette viszont kaptunk egy párttitkár főnököt, akinél persze ezt a témát véletlenül sem szabadott említeni, sőt, még nekünk kettőnknek arra is vigyázni kellett, hogy ne töltsünk együtt túl sok időt.

És Cilu néni, az 56-os eseményekről tudna nekünk egy kicsit mesélni?

Mi, mint MÁVAG-os KISZ-esek ki voltunk vezényelve a Kossuth téri tüntetésre a munkaidőnk kertén belül, szóval nagyon meglepődhetett az a párttitkár egy nappal később, aki odaküldött minket, hogy ebből a dologból mi sült ki, hiszen ott valami egészen mássá vált a dolog: ott alakult ilyenné. Mikor a Bem térről megérkezett az egyetemista különítmény, egészen másféle szavak is elkezdtek röpködni. Tulajdonképpen a születése időpontjában voltam ott, de mivel egy nagyon óvatos embernek tartom magam, mikor elhangzott, hogy „emberek, gyerünk a rádióhoz, mert ott már nagy balhé van”, akkor fogtam magam és hazarohantam a Margit hídon keresztül. Aztán másnap mikor elindultam dolgozóba, akkor kiderült, hogy nem igazán működik a tömegközlekedés, de muszáj volt bejutni a munkába. Ott aztán kaptuk a különböző „adagokat”, már akkor is vigyáztam a kollegákkal, hogy ki hogy reagál.

Viszont már csak a hírek miatt is érdemes volt bemenni, hiszen mindenről értesültünk, sőt ennivalót is kaptunk. Viszont rossz emlék, hogy volt egy kolléganőm, akinek a férje katona volt, mindig hozta a naprakész híreket, meg persze hogy éppen hová vezényelték, aztán persze azt a hírt is, hogy lelőtték.

A munkába vezető utat minden nap megtenni gyalog nem volt passzió, de muszáj volt bemenni, elképzelhetetlen volt az igazolatlan hiányzás. Időközben felkéretőztünk egy-egy közlekedési járműre, teherautóra, akik 1-2 sarkot el tudtak minket vinni, már az is hatalmas könnyebbség volt számunkra.

És mi történt november negyedikén?

Ott minden valahogy zűrzavarossá vált, de reggel hatkor akkor is elindultam munkába, és el is jutottam egészen a Zivatar utca tetejéig, ahol egyszer csak hallottam, hogy lőnek. Na, akkor hazafelé vettem az irányt és jó ideig itthon is voltunk, szerencsére a Rózsadombra nem is igen ért el semmi, komolyabb dolog nem történt. Viszont egyszer volt egy szörnyű élményünk: halotti csend ült a városon, és egyszer csak irgalmatlan dübörgés hallatszott: a szemközti utcába jött egy tank felénk fordított ágyúval. Megbeszéltük a családdal, hogy mindenki a hátsó szobába meneküljön és ott hasaljon le. A tank meg egyszer csak fogta magát és lement, mert kiderült, hogy csak eltévedt. De ha abban a pillanatban a házban véletlen valaki megmozdul, félelmében is agyonlőhetett volna minket.

Mi volt utána?

Mikor elmúltak a nagy zajok, természetesen vissza kellett menni dolgozni, jött a párttitkár és kikérdeztek mindenkit, hogy mi volt,hogy volt. Az, hogy bejártunk a munkahelyre megvédett minket, nem kerültünk bele semmibe, tettük a dolgunkat, nem voltunk sehol sem reflektorfényben. Nem is lett semmi baj szerencsére.

Hozzátartozott az is, hogy mentek az emberek nyugatra. Nekünk is a barátunk mondta, hogy ott a teherautó, hogy jöjjünk mi is. Eszünkbe se jutott, mivel itt volt a családunk, de reális dolog lett volna, a körülmények adottak voltak. Magamban azt fogalmaztam meg, hogy azért nem tudok kimenni, mert ha meghallom a Himnuszt vagy a Bartók Concertóját, akkor is hazajövök, ha megölnek. Ha akkor valaki azt mondta volna, hogy megérjük, hogy vége lesz, kinevettük volna, hiszen gondolni sem mertünk rá.

Miként segítette cserkésztudása (cserkésztestvérei) a „létező szocializmus” mindennapjaiban: munkája, karrierje során vagy magánéletében?

A "létező szocializmusban" nagy segítség volt a cserkész-tartásunk, az, hogy minden körülmények között tesszük, ami a kötelességünk, akkor is, ha "nem érdemes", hisz tudtuk, akármi is a jelen, a jövőnek élünk, dolgozunk, a cserkészbecsületnek, fogadalmunk szerint. Magánéletünkben igyekeztünk környezetünknek, esetleg ki sem mondva, átadni a cserkész-szellemet.

Cilu néni szerint minek köszönhető, hogy a cserkészet túlélte az illegalitás időszakát?

A cserkészet vitathatatlanul úgy élte, élhette túl az illegalitást, hogy tagjai, ki-ki a saját körében, saját módján őrizte a lángot bízva, hogy "...a víz szalad, de kő marad!" Később, amikor már kapcsolatba lehetett lépni külföldi ismerősökkel, barátokkal, a külföldre szakadt cserkésztestvéreinkkel volt kapcsolatunk, turistaútjainkon már találkozni is tudtunk velük, így benne lehettünk a nagy cserkész- vérkeringésben.

Milyen érzést keltett önben hogy újra felcsendülhetett a cserkészinduló?

Nem lehet leírni. Olyan érzés volt, hogy reméltem, de sosem tudtam. Hogy egyszer nem az erdő mélyén, hanem a felhúzott zászló mellett cserkészindulót énekelhetünk. Mindent megéltünk: újjá lehet alakítani a cserkészetet és emelt fővel lehet templomba menni. Egy fantasztikus dolog volt.

És hogy történt az újjáalakulás? Cilu néni milyen szerepet játszott benne?

Rögtön előkerültek a régi cserkészek, de a Jóskám nem, mert csak oda ment ahová hívták, hisz nagyon szerény ember volt. Egy ideig az újjáalakult Magyar Cserkészszövetség pénzügyese volt, én pedig nekiálltam „titkárnősködni”, úgyhogy végignéztük a kavalkádot, benne voltunk a közepében. Alakultak a csapatok, mi is jártunk segíteni, még a táboroztatásban is, ráadásul előkerültek a régi cserkésztisztek is, akik kulcsszerepet játszottak benne.

Óriási élmény volt, továbbá az is, hogy elő szabad venni a csapatnaplót, ami a szennyes ruhák alá volt dugva. Ez egy újjászületés volt olyan embereknek, akiknek az életéhez tartozott. Egy eufórikus csoda.

A dr. Bakay Kornél (régész) által szervezett kőszegi Cserkészkiállításra segítettünk mi is összeszedni a cserkészrelikviákat, mindent, amit tudtunk. Szállt a dal és a Sinkovits Imre is szavalt, és még azt is hallottuk, ahogy egy külföldi adó közvetíti, hihetetlen élmény volt, hogy nyíltan lehet cserkésznek lenni. És tulajdonképpen ez az eufórikus állapot nagyon sokáig megvolt. Szép világ volt. De a legnagyobb boldogság az, hogy ma is itt vagyunk, és így vagyunk itt, ahogy vagyunk.

Nagyon szépen köszönöm Cilu néninek, hogy megosztotta az élményeit velünk, és a továbbiakban Jó munkát, és jó egészséget kívánunk.

Köszönöm szépen, munka az van bőven, az egészséget meg majd valahogy összeszedjük.

Márkus Richárd, 2016 decembere