Tudna nekünk mesélni kicsit a kezdetekről?

Sebes Emil Mátyás vagyok, 1932.június 9-én születtem Budapesten. Édesanyám, Farkas Zsófia háztartásbeli volt, majd a II. Világháború alatt önkéntes hadiápolóként szolgált a Kijev-Budapest kórházvonaton.
Édesapám korán meghalt, ő az I Világháború-ban a műegyetemről vonult be katonának, és pilótaként vett részt a háborúban. Harcolt az olasz fronton, és megkapta a német vaskeresztet.

1939-ben lettem cserkész a Zrínyi Miklós Cserkészcsapat tagjaként Budán, melynek Katona Tamás volt a parancsnoka.Mikor megszűnt 48-ban a cserkészet (hisz nem olvadtunk úttörőknek), a csapatból az atya vezetésével zsebre tettük a nyakkendőt, a cserkészruhát sem mertük felvenni és így jártunk kirándulni, táborba. Volt olyan csapat ami „indiánosdi” ürügye alatt táborozott, mi azt sem mertük megtenni, hanem a zöld nyakkendőt csak a tett színhelyén az erdőben vettük fel, de énekeltük ugyanúgy a cserkészdalokat. Én akkor 19 éves voltam. A fogadalomtételre már ugye nem került sor, hanem az illegalitásban éltük meg a cserkészéletünket, éreztük jól magunkat, amíg be nem ütött a krach.

Hogyan tartott kapcsolatot cserkésztestvéreivel, közösségének tagjaival?

Vasas turista-szakosztályt alapítottunk a Láng Gépgyárban, mivel ott voltam autószerelő inas, így velük jártunk zsebben a nyakkendővel kirándulni. Jött egy esztergályos szakosztályi tag, de mi nem tudtuk, hogy tégla. Aztán miután megkaptam 200 oldalas kihallgatási jegyzőkönyvet a Történelmi Hivatalból, és úgy volt aláírva, hogy Tóth János ÁVH-s törzsőrmester, már tudtuk miről van szó. Nos, ő ugyanúgy kirándult velünk, mint bárki más és miután letartóztatták a 27 fős csapatot, megláttuk egyenruhában, akkor már tudtuk, hogy kicsoda.

Érte valamilyen üldöztetés, hátrányos megkülönböztetés a kommunizmus évtizedeiben hite, meggyőződése, a cserkészet miatt?

Úgy indult a dolog, hogy a turista-szakosztályos ügy miatt 2 bőrkabátos illető érkezett házkutatásra. A házmestert és az egyik szomszédomat áthívták tanúnak, majd teljesen szétszedték a lakást. A jegyzőkönyv szerint a következő bűnjeleket találták: Magyar Cserkész folyóiratok, cserkésztőr, cserkészsíp, cserkészszíj, távcső, iránytű, a családi fényképalbumot, és egy amerikai cserkész-zászlót, amit Édesapám cserélt a Gödöllői Jamboree-n árvalányhajért. Lementek a pincébe is, mivel azzal vádoltak, hogy fegyvert rejtegetünk, ugyan nem rejtegettük, de nekem is volt egy királygéppisztolyom, amiből hiányzott a závárzat.

Ebből a meleg helyzetből a harmadik cserkésztörvény segítségével menekültem meg, ami úgy szól, hogy a cserkész ahol tud. segít. A szomszédban ugyanis lakott egy tolókocsis néni, aki nem bírta felhozni a szenet a pincéből, így én segítettem fel neki minden szerdán, kitettem az erkélyre, mert ugyanis odáig ki tudott menni. Mivel nálam volt a néni pincekulcsa, az ő pincéjét nyitottam ki, deaz aknakereső így is megszólalt. Az egyik bőrkabátos erre rögtön tarkón vágott és lefasiztázott. Pár perc ásás után kiderült, hogy mi volt az, ami miatt megszólalt az aknakereső: egy elrohadt balta. A házmester pedig erősen nézett rám, mert tudta, hogy ez nem a mi pincénk, de mivel neki éppen internálva volt a férje, mint csendőr, így egy kicsit besegített azzal, hogy nem árulta el, hogy igazából a szomszéd néni pincéjét kutatták át.

Hogyan alakult tovább az ön személyes sorsa?

Nem sokkal később elvittek az Andrássy út 60-ba. A 3. nap után felhívott egy őrnagy, hogy mondjam meg kik voltak a társaim és kinek milyen fegyvere volt, mert ugyanis hallottak róla, hogy a Krammer Frici a Mátrában lövöldözött egy frommer pisztollyal. Azt mondtam, hogy hallottam róla, de próbáltam sumákolni, azt mondtam, hogy nem voltam ott.Azt kérték, hogy adjam elő a fegyveremet, mert hallották, hogynekem is van egy géppisztolyom (a Púpos Jancsiból már kiverték ezt az információt, sumákolni nem lehetett), csakhát a szomszéd néni pincéjében nyilván nem találták meg. Ezek után nap, mint nap hívtak fel, és újabb dolgokkal vádoltak meg. Többek között azzal, hogy találtak nálam egy amerikai zászlót, ami az apámé volt, aki a Göncz Árpi bácsival volt cserkész a 33-mas Gödöllői Jamboreen.Azt mondták, hogy ezzel a zászlóval akartam az amerikai ejtőernyősöknek a tetőről integetni. Azt állították, hogy én Sebes Emil adtam meg a jelet, hogy hol kell leszállni. Nahát, ekkora hülyeséget!Ezért akkora pofont kaptam, hogy nekiestem a mosdónak, a konzol kifordult a falból, a mosdó leesett, és összetört, de én voltam a hibás: „A nép vagyonát összetöröd, te rohadt fasiszta, ezért meg fogsz fizetni!”

A családi album képei is okoztak némi kellemetlenséget. Egy kihallgatás során elém tettek 3 képet. Az egyik egy 1944-es baranyai nyári cserkésztáborozás alkalmával készült, amikor meglátogattunk egy sváb Hitler Jugend tábort. Az ott készült csoportképen én tartom a horogkeresztes zászlót. A másik fotón 1943-ban a Váci utcábancserkészruhában perselyezek a Vörös Keresztnek,  - Horthy Istvánnéval gyűjtöttünk a fronton lévő katonáknak téli ruhára. A harmadik fotón fülig érő vigyorral ülök egy kis-svábhegyi német légvédelmi ágyú ülésén, kezemben a tekerő, fejemen rohamsisak. Intézetünk Istenhegyi úti tornatermében voltak elszállásolva a tüzérek, és légiriadó után mi is felmentünk összeszedni és beládázni az üres hüvelyeket, és jó viszonyba kerültünk a katonákkal.

A képek láttán az „őrnagy elvtárs” megjegyezte, hogy el tudja intézni, hogy ezekért a képekért 4-5 évet kapjak,- de ha megmondom, hogy hol vannak a fegyverek, és aláírom a jegyzőkönyvet, hazamehetek „kirándulni”.

Miként segítette cserkésztudása ezekben a nehéz időkben?

Elmesélem. Ezen történet folytatásaként kiderül, ugyanis másnap megint felhívtak, hogy mondjam meg, hol van Krammer Frigyes. Ők ugyanis nem tudták, hogy lent volt a pincében. Mi meg persze morzéztunk a fűtés csövein,úgyhogy tisztában voltunk vele, hogy melyik fülkében, a pince melyik kis szegletében melyik cserkésztestvérünk van. Mikor rájöttek, hogy morzézunk bejött az őr, mindenkit megrugdosott, akkor a morzézás egy kicsit abbamaradt, de mire végzett a rugdosással, addigra a másik szobában már megint vígan morzéztak. Ezt megelégelték, és másnap behívtak. Miután megbizonyosodtak arról, hogy jobb kezes vagyok, rávágtak egy gumibottal a jobb csuklómra, hogy többé már ne tudjak morzézni. Egy másik bőrkabátos pedig a bal kezem mutatóujjára vert rá akkorát, hogy az szilánkosra tört. A mai napig látszik a varrás.Utána persze jött egy felcser, bekötözte, de alá kellett írni egy nyilatkozatot, hogy a villamos csapta rá az ajtót, és attól tört el. Még anyámnak sem mertem megmondani mi történt igazából.

Végül Kistarcsára vittek minket, ahol 6 hónapig voltunk összezárva papokkal, főispánokkal meg tábornokkal, csupa-csupa osztályidegen emberrel. Tárgyalás viszont nem volt, mivel bizonyítékotnem találtak. A történeti Hivataltól kapott jegyzőkönyvben az áll, hogy „klerikális, kozmopolita, irredenta, soviniszta beállítottságú egyén, és fentiekből kitűnik, hogy a nép ellensége”, pedig minket csak Isten és a Haza szeretetére és tiszteletére neveltek.

Több hónapos fogva tartásom után tudtam meg hogy Sándort és Öccsét,Jancsit (mint a csoport fegyveres vezetőit) felakasztották, Leventét és Gyurit 10 évre bebörtönözték. Én megúsztam, mivel nálam fegyvereket nem találtak. Cserkésztársaim vallomását olvasva látom, azt vallották, hogy „Emilnek csak légpuskája volt”,- így elengedtek.  (Megjegyzés: a jegyzőkönyvekben a „pisztoly” szó többnyire „j”-vel szerepel)

Tudna nekünk mesélni az 56-os eseményekről?

56-ban már nem voltunk cserkészek, csak szimplán turista szakosztály voltunk. 1956-ban a Honvédelmi Minisztériumban dolgoztam, mint anyagátvevő technikus, és épp ott voltam mikor bejött a művezető, hogy „Elvtársak, tömeg van az utcán és kiabálnak, hogy ruszkik haza”. Egyikünk se tudta miről van szó, így felkerekedtünk, még járt a villamos, és annyit láttunk, hogy a Bem szobornál szavaltak. Nem tudták mi lesz belőle, féltünk is, de részt is vettünk volna, ámbár végül elindultunk hazafelé. A Mester utcában lakott az ex-nejem, mint menyasszony, és hallottuk, hogy lőnekarrafelé, bementünk az utcába, láttuk, hogy halottak vannak mindenfelé, így tehát végül hazamentünk.

Negyedike után találkoztunk a többiekkel a munkában és közölték velünk, hogy részt kell vennünk különböző segéd-dolgokban, A BKV-nak -akkor „Beszkárt”- a villamosai ugyanis fel voltak borítva a Moszkva téren és a Kálvin téren, azokat daruval helyre kellett állítani, sínre kellett tenni, el kellett vontatni.

Bementünk a Honvédelmi Minisztériumba, és mondták a főnökségen, hogy minden katonatisztnek igazolóbizottság elé kell állni, hogy hol vett részt a forradalomban. A polgáriakkal és az összes technikussal is aláíratták a Kádár nyilatkozatot, hogy én, mint nemzetőr géppisztollyal, darus kocsival sétáltam a városban. Isteni szerencse volt, hogy a forradalom alatt volt egy AVO-s kerékpárversenyző barátom, akit kerestek a forradalmárok. Én adtam neki egy kabinkulcsot a csónakházban, így el tudott menekülni, ő is túlélte.  A csavar most következik. A második meghallgatáson mondták megint, hogy ki mit csinált, ő pedig ott ült az emelvényen, persze már nem AVO-sként hanem pufajkásként, és azt mondta, hogy „Sebes elvtárs (vagyis én)a mi emberünk, tűzbe tenném a kezem érte.” Erre föl meg is úsztam a nemzetőrség miatti meghurcolást, máskülönben lekerültem volna Kistarcsára vagy az Andrássy út 60-ba.

Mesélne nekünk az 56-os nemzetőri tevékenységéről?

Az úgy volt, hogy mikor már helyreállt a rend az egyetemisták párban sétáltak a rendőrség helyett, gumírozott viharkabátban voltak és a dobtáras PPSgéppisztoly volt a vállukon. A HM-ben mindenki megkapta a fegyvert és a piros-fehér-zöld karszalagot, valamint a nemzetőri igazolványt és mentünk, ahová a „Beszkárt” vezényelt minket. 5-en, 6-an voltunk, jöttek a darus kocsik is és húzgáltuk a kilőtt harckocsikat és helyretettük a villamosokat.

Milyen érzés volt mikor 89-ben felcsendülhetett a cserkészinduló?

Mikor miden elcsendesedett, többen összefutottunk régi cserkészek, akiket már 10 éve, 20 éve sem láttunk, és úgy döntöttünk megalapítjuk újra a cserkészetet.Azt szerettük volna, hogy a székházból újra legyen cserkészbolt, de hát még kicsit korai volt. Utána bementünk a Múzeum Kávéházba, ott is összejött a csapat, utána pedig a Jurta Színházba,ahol a volt úttörővezetők is újra kezdtek cserkészkedni, de persze egész más hozzáállással.Például felszólaltak, hogy az új jelvényben ne legyen korona, mert nem vagyunk királyság. Nekem is hoztak olyat, amiben nincs, meg olyat is, amin a Kossuth címer van.Azt is szerették volna, hogy az indulóban ne énekeljük a második versszakot, mert irredenta hangzású. Akkor aztán elővettem a trombitámat, amit annak idején Katona Tamástól kaptam 1939-ben, a mai napig ott lóg a falamon.

Azóta voltam 2 jamboree-n, a Svéden és a Londonin, aztán pedig a 100/ö csapatként alakultunk meg, de sajnos egyre többen búcsúztatjuk egymást a kopjafánál, egyre többen mennek az égi cserkésztáborba.

Mi a legszebb cserkészemléke?

Az, mikor a cserkészparkban a Sütő Pista volt a cserkészpark parancsnoka. Megszerezték valahogyan az eredeti bronz Bi-Pi lábnyom lenyomatát. Csináltunk neki terméskőből egy medencét, lebetonoztuk és utána egy zászlófelvonás alkalmával az akkor 10 éves unokámmal húztuk fel a zászlót.

Nagyon szépen köszönöm, hogy megosztotta velünk az élményeit és a továbbiakban kívánok jó egészséget és jó munkát!

Köszönöm, Jó munkát!

Márkus Richárd, 2016 decembere