A keresztény ifjúsági közösségek, a cserkészmozgalom történetei 1948 után többségükben szóbeli hagyományként maradtak fenn. A pártállami évek alatt a mozgalom tagjait ért folyamatos retorziók miatt írásos feljegyzések alig őrződtek meg a korszakból. Az elbeszélt múlt feldolgozása, a cserkészmozgalom emlékezete – a szovjet típusú rendszerek más területeinek vizsgálatához hasonlóan – fontos, máshol fel nem lelhető információkkal, tudásokkal szolgálhat a történeti kutatások számára, és mindannyiunkat közelebb vihet közös múltunk megismeréséhez, megértéséhez. 

Az 1956-os Intézet Oral History Archívumának életútinterjú-gyűjteményében számos történet olvasható a cserkészetről, hiszen a 20. század első felében született generációk tagjai közül sokan részt vettek e mozgalomban, és meséltek az ezzel kapcsolatos, többnyire meghatározó élményeikről. Felidézték, mit jelentett cserkésznek lenni 1945 előtt és után, mit adott nekik a cserkészet közössége, miként érintette őket a mozgalom többszöri át- és újjáalakulása, betiltása. A visszaemlékezések által bepillantást nyerhetünk abba, hogyan élt tovább a cserkészet eszménye a pártállami években, miként égett tovább a tábortüzek lángja vagy parazsa negyven éven át itthon és az emigrációban.

Nyilvánvaló, hogy amiként nincs tipikus cserkész, úgy nincs tipikus cserkésztörténet sem, az emlékezet sokféle változata él magáról a mozgalomról is. Itt három egykori cserkész – Bogár Károly (1925–2010), Laurenszky Ernő (1929–2015) és Vigh Szabolcs (1934) – történetét elevenítem fel annak alapján, amit élettörténeti interjújukban elmondtak cserkészéveikről. Elsősorban a cserkészettel kapcsolatos élettörténeti eseményeikre, illetve az azokkal kapcsolatos reflexiókra koncentrálok – teljes életútjukra, pályájuk alakulására csak vázlatosan térek ki. Tudjuk, hogy minden visszaemlékezés torzít és konstruál, soha nem a tényszerűséget kell tehát számon kérni a személyes történeteken, hanem azt a társadalmi mikrovilágot kell meglátni, amelyre rávilágítanak, és esetünkben megérteni, hogy ez a három cserkész milyen utat járt be, s miért döntött különbözőképpen élete hasonló helyzetében.

Bogár Károly: „Nagyon jól össze tudtam egyeztetni”

Bogár Károly apja gyári munkás volt, aki 1919-ben beállt a Vörös Hadseregbe, és ennek következtében a Tanácsköztársaság után elvesztette munkáját. Mint kovács járta a vidéket Kelet-Magyarországon, így a család folyton vándorolni kényszerült. Bogár Károly 1925. január 4-én született Miskolcon. Gyermekkora zaklatott volt, nyomorúságos körülmények között éltek. Már ötödik évében járt, amikor a család végre letelepedett Miskolcon. „Hatan voltunk testvérek, tehát nyolcan voltunk egy szoba-konyhás lakásban. […] Emlékszem rá, hogy olyan hétéves lehettem már, amikor jártunk a református egyház kertjébe gyomlálni, és ezért kaptunk ebédet.” A harmincas évek közepén egy kicsit könnyebb lett az életük, amikor az apa állást kapott a kohászatban. Egyúttal az illegális kommunista párt tagja lett, és véleményét nemigen rejtette véka alá, így aztán 1943-ban letartóztatták, és kormányzógyalázásért és izgatásért másfél év kényszermunkára ítélték. Az Izsófalva melletti rabbányába került, ahonnan 1944 végén súlyos betegen tért haza, és egy évre rá meghalt. Anyja mélyen vallásos református családból származott, a gyerekek gondozása mellett alkalmi munkákat vállalt, és egész életében küzdött a nyomor ellen.

Bogár Károly a Horthy-korszak népiskolájában az irredentizmustól áthatva egy „szebb magyar jövő ígéretében”nőtt fel. Katona akart lenni, hogy a hazáért, Nagy-Magyarországért harcolhasson. 1938 őszén a cserkészettel való találkozása óriási változást hozott az életében. Először csak az egyenruha vonzotta, de hamar kiderült, hogy itt egy olyan világra lelt, amilyenről addig álmodni sem mert. „Amikor hetedikbe kerültem, a tanítónk volt a cserkészcsapat parancsnoka. Jelentkeztem a csapatba. Én ott egy másik otthonra találtam. Nekem a cserkészet azt jelentette, hogy az otthoni bizonytalanság megszűnt. Itt egyenrangú voltam. Itt barátokra találtam. Szinte menekültem otthonról, amikor kevés volt édesanyámnak az ereje, amit még tudott a családdal kapcsolatban kifejteni. A cserkészet kárpótolt sok mindenért.”

Nagyon sok egykori cserkész mesélt arról, hogy a csapatban egyenlőnek érezték magukat a többiekkel, ott mintha megszűntek volna a társadalmi, szociális különbségek gazdag és szegény között. A gyerekek – ugyanúgy, mint napjainkban – leginkább a ruházkodásukon és az étkezésen keresztül érzékelték az anyagi javak hiányát. Az egyenruha viszont elfedte a társadalmi különbségeket, és erősítette az összetartozás érzését, sőt büszkeséggel töltötte el viselőjét. Sokan mások is úgy tettek, mint Bogár Károly: komoly áldozatokat hoztak az egyenruha megszerzéséért. „A cserkészegyenruha sem volt olcsó. Úgy csináltuk, hogy a hatodikos nyári keresetem az erre legyen. Ott van fönn a kalapom, azt ’38-ban vettem. Öt pengő volt akkor ez a kalap. Ebédet hordtam az egyik szódavízgyártónak, és abból vettem a kalapot. Azt hiszem, ez egy hónapi keresetem lehetett. Mikor megvolt az egyenruhám, akkor nem volt különbség köztünk.” A testvériséget, az egyenlőség érzetét erősítette az is, hogy egy-egy kirándulás alkalmával „mindenki letette a maga tízóraiját vagy ami ennivalót hozott a pokrócra, és az el lett osztva. Rendkívül jó érzés volt, hogy én lehetek bármilyen csóró, és a másik bármennyivel jobb módban él, akkor is itt egyek vagyunk, és egyformán ettünk mind.”Reggelente, mielőtt iskolába ment volna, újságot hordott ki, a tanítás után pedig szinte minden idejét a 45-ös számú Avas cserkészcsapatban töltötte társaival. Lelkesedését, munkáját díjazták is, egy év múlva már őrsvezető lehetett, majd segédtiszt.

A magyar cserkészmozgalom a húszas–harmincas években még sikeresen ellenállt a militáns törekvéseknek, a negyvenes évek elején azonban már olyan erővel dübörgött a háborús propaganda, hogy az ifjúsági szervezetek sorsát is megpecsételte. 1942-ben megszüntették a Magyar Cserkészszövetséget, és az újonnan szervezett Magyar Cserkészmozgalom élére Teleki Pál utódjaként kisbarnaki Farkas Ferenc katonatisztet nevezték ki. A cserkészet és a leventeintézmény összetett és sokszor ellentmondásosan alakuló viszonyával itt nem tudunk foglalkozni (Kis, 2015), csak annyiban, amennyiben Bogár is részese lett annak a folyamatnak, melynek során a régi leventeoktatók helyére cserkészfiatalokat állítottak. 1942-ben a Hárshegyi Őrsvezetők Köre (HÖK) vezetőképző táborba küldte, ahonnan ekkor már a leventemozgalom új elöljárói kerültek ki. Magas szintű katonai kiképzést kapott, rajparancsnok, majd századparancsnok lett, leventeképző táborokat vezetett. Mindez hatalmas élmény volt a tizenhét-tizennyolc éves fiatalnak. Kisfiúkorától vonzódott ehhez a világhoz, számára ez a társadalmi felemelkedést hozta. „Mindig újabb és újabb kiképzésen esek át, de emellett cserkészkedünk. Tehát nem térünk át a leventevonalra teljesen, hanem a cserkészet mellett ezt is csináljuk. A mi rettentő szerény életkörülményeink mellett nekem ez minőségi változás. A táborban ugyancsak egyenruhában vagyunk. Semmivel se vagyok rosszabb senkinél, sőt mivel beosztásom, rangom van már, és imádom az egyenruhát, a fegyvert, boldog vagyok, hogy valaki vagyok.”

Nem sokkal apja 1943-as letartóztatása után egy rosszul fogalmazott levél miatt ő maga került konfliktusba a miskolci leventevezetőség idősebb tagjaival. Ennek következtében kizárták az ifjúvezetői mozgalomból, visszavonták képesítéseit, rangjait, eltiltották a táboroktól. Elszakították attól, ami mentsvár volt számára, ahol barátokra, megbecsülésre talált. „Akkor aztán én perben-haragban lettem a világgal. Én mindenre haragudtam. Semmi se volt jó, ami a hatalomtól jött.” Ekkor már a diósgyőri DIMÁVAG gépgyár négyéves ipari tanonciskolájában tanulta – apja akaratának megfelelően – a szerszámkovács- és az esztergályosszakmát. 1944 novemberében SAS-behívót (névre szóló katonai behívóparancsot) kapott. Boldogan fogadta, rögtön jelentkezett is: végre fegyverrel harcolhatott a hazájáért. Németországba került, majd ott fogolytáborba.

1945 végén, amikor hazaérkezett, internálták, de apja kommunista kapcsolatainak köszönhetően egy hét múltán elengedték. Rögtön munkába állt, a DIMÁVAG-ban dolgozott három műszakban, és bekapcsolódott az újraindult cserkészet munkájába. Romeltakarítás, az iskolaépület helyreállítása, ételosztás voltak az első feladatok. Aztán a csapatépítéshez is hozzákezdhettek, hiszen újraindult a tanítás, ismét kéznél voltak a gyerekek. Felvették a kapcsolatot a környező városok (Sárospatak, Sátoraljaújhely, Ózd, Eger, Gyöngyös, Hatvan, Mezőkövesd) újjáalakult csapataival. Próbáltak visszatérni a Baden-Powell megfogalmazta eredeti elvekhez, elhagyva a háború alatt eluralkodó militarista tendenciákat.

A kommunista párt erősödése következtében, szovjet nyomásra 1946. július 20-án feloszlatták a „fasisztabarát” ifjúsági szervezeteket, egyesületeket, köztük a Magyar Cserkészszövetséget is, de röviddel utána új vezetői gárdával megalakult a Magyar Cserkészfiúk Szövetsége, amely már kész volt eleget tenni a kommunista elvárásoknak. Bogár interpretációjában ez az átalakulás nem negatív folyamat. „Egyre jobban tudomásul veszik, hogy vagyunk, annyira, hogy a szövetség is átalakul. Először megy, mint Magyar Cserkészszövetség ’45 után, az reakcióssá nyilváníttatik, megszüntetik, Rajkék betiltják a cserkészetet.” A felszámolás hírére összehívta a megye cserkészvezetőit, s elhatározták, hogy illegalitásba vonulnak, és folytatják a cserkészmunkát. „Szerencsénkre egy pár nap múlva, talán egy hét múlva ismét engedélyezték. De akkor már Magyar Cserkészfiúk Szövetsége címen, egy más vezérkarral. Akkor jött a Karácsony Sándor bácsi, ő lett a főcserkész.”

Az új vezérkar felfigyelt Bogárra. Hamarosan a helyi, majd – a szövetségi közgyűlést követően – 1947 nyarán már a kerületi vezetőségben találta magát. Nagyon fiatal volt még vezetői pozícióra. Azt, hogy ilyen gyorsan jutott előre a ranglétrán, több tényezőnek köszönhette. Egyrészt a korábbi cserkészvezetők nem vállaltak-vállalhattak tisztséget a háború utáni új szervezetben. Másrészt Bogár a cserkészmunka mellett, mintegy azzal párhuzamosan, az apja útját követve, 1946-ban belépett a kommunista pártba. Ez az új vezetés számára kapóra jött, ő volt az a „demokratikus” cserkészvezető, akivel lehetett tárgyalni, aki közvetíteni tudott a két oldal között. A két ellentétes világnézet az ő életében nem okozott konfliktust.„Nyitott kaput kaptam az úgynevezett demokratikus ifjúsági szervek felé. Én vagyok a melós gyerek, én vagyok a kommunista párttag. Persze ezen most lehetne vitatkozni, hogy hogy lehetett összeegyeztetni a valláserkölcsi alapon álló cserkészetet a kommunista párttagsággal… Én akkor nagyon jól össze tudtam egyeztetni.”

A második világháború után először a franciaországi Moisson adott otthont a cserkészek világtalálkozójának, 1947-ben. Ez volt a Jamboree of Peace, a Béke Dzsemborija Párizstól nyolcvan kilométerre, a Szajna mellett. Ötvennégy nemzet negyvenezer cserkésze vett részt rajta. Bogár a magyar küldöttség vezetőségi tagja lett. Ez az élmény olyan elementáris erővel hatott rá, hogy alig érzékelte a problémákat. Büszkeséggel tekint vissza erre az időszakra: „Egy gyönyörű dolog volt, úgyhogy talán cserkészmunkám koronája volt az, amit ott végigéltünk. Kétszáztízen voltunk. Ötszázat hívott meg a világszövetség. Rákosi azt mondta, hogy nincs annyi pénz, ő csak kétszázat tud engedni. […] Kétszáztízen mentünk ki lényegében. Két altáborban készültünk egy hétig a hárshegyi táborban. Előzőleg minden kerületben külön volt válogató tábor. Az egyik altábornak én voltam a vezetője. Tildyék [Tildy Zoltán köztársasági elnök] is megszemlélték, úgyhogy nekem külön élmény volt, hogy én jelentettem a Tildynek, kezet fogtunk, és beszámoltam, hogy mit csinálunk. […] Ragyogó élményem volt, és ez volt talán a fizetségem az addigi munkámért.”

Hazajövetele után „a szövetség napról napra változott, romlott, egyirányúvá vált”. 1948 nyarán, amikor a szociáldemokrata pártot beolvasztották a kommunista pártba, ő is sok ezer párttársával együtt automatikusan átigazolt a Magyar Dolgozók Pártjába. A megyei ifjúsági tanácsban azonban, ahol mint cserkészküldött tárgyalt a pártok, mindenekelőtt a kommunista párt ifjúsági szervezeteinek képviselőivel, „nagyon-nagyon két tűz közé”került. A kiépülő pártállam egyre jobban terjeszkedett, és a kommunista párt kiszemelte magának Bogárt. Ifjúsági pártiskolára küldték, majd maga a cserkészszövetség rótta ki rá a feladatot, hogy vegyen részt a cserkészcsapatok felszámolásában, próbálja megnyerni a régi cserkészvezetőket az úttörőmozgalom számára. „A csapatok bomlasztását elkezdték hivatalosan, a papokat elüldözték a csapatok éléről, a katolikus csapatokat feloszlatták. Ennek a munkának az egyik részét nekem kellett volna vállalni. Tehát én mint a kommunista cserkészvezető a pártnak tartozok azzal, hogy a rendszerellenes, fasiszta beállítottságú, az ifjúságot rossz irányba nevelő vezetőket leváltsam.”Konkrét feladata a felszámolás ellenőrzése volt, minden csapat esetében külön-külön. „A következőt csináltam, csináltuk. A katolikus csapatok voltak a gazdagabbak, a nagyobb csapatok, hivatalosan fel lettek számolva, és a csapatlétszámot átadtuk egy másik csapatba, például a polgári iskolai csapatba vagy a tanonccsapatba. Nem voltak egészen buta gyerekek azok sem, akik az ifjúság eme berkeiben vezérkedtek. Azt tapasztalták, hogy a létszám nem változik. Ugyan a huszonkilenc csapatból már csak húsz csapat van, de még mindig kétezer fő van.”A cserkészátmentés egy ideig még ment, de Bogár számára egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy nem tudja elfogadni az úttörők programját. Olyannyira, hogy 1948. május 5-én – az egyesülés kimondása előtt négy hónappal – bejelentette lemondását. Többszörösen becsapottnak érezte magát. Az utolsó csepp a pohárban az volt számára, amikor a cserkészszövetség függetlenítette, vagyis teljes munkaidőben a cserkészetnek kellett (volna) dolgoznia, ám a fizetését az úttörőszövetség utalta. Még utoljára, 1948. július 31-én kíváncsiságból elment a csillebérci úttörőtábor avatására. „Föl is mentünk Pestre a feleségemmel együtt, elmentünk a táborkapuig, és ott a Surányival[Surányi László a Magyar Cserkészfiúk Szövetségének egyik országos vezetője volt a kommunista párt megbízásából]összehozott a jó vagy rossz sorsom. Ott nagyon összevesztünk, és akkor közöltem vele, hogy most már a szövetségben sem vagyok hajlandó dolgozni. Hazajöttem, meg is írtam a lemondólevelemet, úgyhogy utána már nem is foglalkoztam hivatalosan a cserkészettel. […] Még egy utolsó tábort csináltunk a fiatal vezetőknek, egy nagyon romantikus, éjszakába nyúló összejövetelt, Tapolcán az egyik házban tartottunk egy búcsúeligazítást, és ezzel befejeztük a cserkészetet.”

Lemondását követően visszament dolgozni a diósgyőri gépgyárba. Korábbi életéhez híven többféle társadalmi munkát végzett, például fotószakkört vezetett. Bár továbbra is párttag volt, nem vett részt a politikában. 1952-ben behívták katonai átképzésre. Amikor leszerelt, a gyári pártbizottságba rendelték. „Ott hosszas agitálás után belementem abba, hogy függetlenített munkamódszer-átadói cím mellett alapszervi titkárnak engem megválasztottak. Tehát nem választanak, meg vagyok választva rá.” A munkamódszer-átadói feladatokat örömmel végezte, hiszen szerette a szakmáját, és ismét fiatalokkal dolgozhatott, a kezdő szakmunkásokat kellett betanítania. Az eredetileg négyéves képzést az ötvenes években két évre csökkentették le, így volt mit tanítani. És közben alapszervi párttitkárként hű maradt cserkészmúltjához, a cserkészelvekhez: „Az én magatartásomat a cserkészmagatartás határozta meg. Általában szerettem, ha mindenki szerette egymást, a szeretet jegyében képzeltem el a politikát, ami egy abszolút naiv elképzelés. De hát én így is éltem. Amellett, hogy munkamódszer-átadó voltam, nemcsak a kimondottan szakmai téren foglalkoztam a gyerekekkel, hanem egy kicsit mintha az én cserkészeim lettek volna. […] Cserkészmódszerrel csináltam. Ha kellett, délután is visszamentem, ha kellett, éjszaka is bementem, ha olyan gyerekek voltak bent éjjel, akikről tudtam, hogy ilyen probléma van. […] Idővel mindenese lettem ennek a hetvenfős fiatal társaságnak. Húsz év alatt voltak mind. Foglalkoztam a lakásügyükkel is, problémáikkal meg egyéb dolgokkal. Amit én el tudtam intézni, azt elintéztem.”Továbbra is szívvel-lélekkel törődött munkatársaival, ahol csak tudta, segítette őket. Egyre nagyobb lett a tekintélye a gyárban, párttitkári feladatainak is igyekezett a lehető legjobban megfelelni, ám 1954-ben egykori cserkésztársa, aki időközben a gyár párttitkára lett, mégis leváltatta alapszervi tisztségéről. Szakmai és emberi tekintélyének köszönhetően maradhatott a munkamódszer-átadói beosztásában, sőt pár hónappal később a műhelybizottsági elnök helyettese lett. 1956-ban, a Vasas-kongresszusra készülvén kidolgozta azt a panaszlistát, amely a dolgozók legégetőbb problémáit tartalmazta, s a forradalom alatt a gyári követelések közé is bekerült. Bogár október 2-án a gyárba összehívott ifjúsági parlamenten is felszólalt.

A forradalom idején részt vett a munkáskövetelések megfogalmazásában. 1956. október 28-ától november 5-éig a Borsod Megyei Munkástanács elnökhelyettese, 1956 decemberétől 1957 derekáig a DIMÁVAG munkástanácsának elnöke volt (Kozák–Molnár–Kőrösi, 1993).  November 5-én a szovjetek több társával együtt Ungvárra hurcolták, s csak december elején engedték szabadon. Hazaérkezvén részt vett a munka beindításában. Amikor megkezdődött a munkástanács-vezetők letartóztatása, kiállt mellettük, illetve a családtagok segélyezését szervezte. Vállalta, hogy belép az MSZMP-be, azzal a feltétellel, ha a gyárban senkit sem ér retorzió. Amikor nyilvánvalóvá vált számára, hogy az ígéretekkel szemben folytatódnak a letartóztatások, 1957 októberében kilépett a pártból. 1958 februárjában a bíróság az úgynevezett DIMÁVAG-perben tanúként hallgatta ki. A tárgyaláson kiállt munkatársai mellett. „Egyre mérgesebb lettem, és próbáltam mondani a magam igazát. Többek között olyat is mondtam, hogy a vádlottak a beosztottjaim voltak a munkástanácson belül, én voltam az elnök, és ha ők bűnösök, ültessenek engem is melléjük! […] Amikor rádöbbent a bíróság, hogy nem felelek meg az elvárásaiknak, az ügyész kérte az azonnali letartóztatásomat.” Tizenöt év szabadságvesztésre ítélték. A családja, a hite és a cserkészet segített abban, hogy a börtönben kiállja a megpróbáltatásokat, mert „a cserkészet nemcsak hitet adott, de erőt is adott a fizikai nehézségek túlélésére, elviselésére” (Arcélek, 2010).

1961. április 1-jén szabadult. Hosszú ideig nem tudott elhelyezkedni. Végül a Lenin Kohászati Művekbe vették fel, de újabb büntetésként nem a szakmájában, esztergályosnak, hanem csak lakatosnak a kovácsműhelybe. Itt dolgozott 1985-ig, amikor nyugdíjba vonult. 1988-ban, amint lehetőség nyílt rá, visszatért régi álmához, a cserkészethez. „Miért ne lennék én kezdeményező továbbra is? Elkezdtük, csináljuk, megy a dolog…”2000-ben Pro Urbe-kitüntetésben részesült Miskolc városától. 2010-ben hunyt el.

Amíg a kisfiú számára a cserkészet a biztonságot jelentette, az önbecsülést hozta el, addig az ifjú Bogárt önállóságra nevelte, és arra, hogy minden körülmények között a közösségét szolgálja. A mozgalomban a rábízott gyerekeket, a gyárban a munkatársait, a börtönben a börtöntársait tekintette testvéreinek. Ahol csak tudta, segítette őket, szolidáris volt velük, s az önfeláldozástól sem riadt vissza. 

Laurenszky Ernő: „Én hittem benne, hogy lehet jó módszerrel csinálni”

Laurenszky Ernő 1929-ben született Budapesten, egy kárpátaljai görögkatolikus parókus, nyelvész és egy Magyarországra menekült lengyel forradalmár dédunokájaként. Apja az első világháborúban repülő megfigyelő tiszt volt, főhadnagyi rendfokozottal és kitüntetéssel szerelt le, majd építészmérnökként dolgozott. 1942-ben meghalt. Anyja tanítónő volt. Szülei röviddel születése után elváltak, édesanyja egyedül nevelte őt és bátyját. Lágymányoson éltek. Anyja görögkatolikus, apja evangélikus vallású volt, így a fiúkat is evangélikusnak keresztelték.

Az elemi iskolában találkozott először a cserkészmozgalommal. A kelenföldi evangélikus egyházközség cserkészcsapatában lett farkaskölyök harmadik elemista korában. Ekkor még csak a hasonló korú gyerekekkel közösen eltöltött időt, az ifjonti cserkészet romantikáját élvezte. „Ez sok érdekes élményt jelentett, kirándulások, különféle ügyeskedések, mestermunkák és hasonlók voltak.” Aztán 1940 őszén öt évre megszakadt a kapcsolata a cserkészekkel, mivel a Magyar Királyi Hunyadi Mátyás Honvéd Reáliskolai Nevelőintézet, vagyis a „kőszegi cőgeráj” növendéke lett. Apja példája okán is vonzotta a katonai hivatás, és nagyon komolyan vette az elsőéves cőgerként kapott utasítást: „A katona teljesíti a parancsot, és nem törődik semmi mással a világon.” Itt egy életre megtanulta, milyen fontos az ember életében a közösség, a közösséghez tartozás, amit később a cserkészek, majd az úttörők között is megélt. 1944 júniusában, amint befejezte a negyedik évfolyamot, a gyorsabb tisztutánpótlás érdekében a nagyváradi hadapródiskolába vezényelték, kérésére a tüzérekhez. November közepén kapta a parancsot, hogy Sümegre vonuljon be. „Mint buzgómócsing és jól idomított katonanövendék szépen bevonultam.” Szerencséjére egy hónap gyakorlatozás után karácsonyra szabadságot kapott, és még az ostromgyűrű bezárulta előtt hazaérkezett Budapestre. Így az ostromot a fővárosban vészelte át.

1945 tavaszán a Lónyay utcai református gimnáziumban folytatta tanulmányait. A tanítás kezdetben a kelenföldi református egyházközség Schönherz Zoltán utcai termében folyt, májustól viszont, amikorra a helyreállított Petőfi hídon és az uszályokra felépített Szabadság hídon át lehetett kelni Pestre, már a Lónyay utcai új épületben. Életében meghatározó szerepe volt az egykori alma maternek és az iskolában működő 15. számú Bethlen Gábor cserkészcsapatnak – vallja ő is, mint sok más társa. „Nagyon jó banda volt. Én a bébe jártam, az egy plebejusabb jellegű társaság volt. Ott hivatalsegédek, hellyel-közzel munkásgyerekek is voltak, meg kistisztviselők, meg szerényebb jövedelmű értelmiségiek gyerekei. […] Jófejű társaság volt, és nagyon jó alapokat kaptunk az iskolában. Jó szellem is volt. […] Az iskolán belül még jobban izgatott minket és a barátaimat a cserkészélet. Egy igen jó cserkészcsapat volt a 15. számú Bethlen Gábor, amibe boldogan csatlakoztam be. Sok kirándulás volt. Többször voltam táborban, őrsvezető is lettem, ami nagyon érdekes dolog volt, és biztos volt némi része abban, hogy a végén a tanári pálya mellett kötöttem ki.”

Gyerekkorában hívő evangélikus volt, gimnázium évei alatt azonban eltávolodott a hivatalos vallásgyakorlástól. Emlékei szerint az iskola a hitéletet tekintve sem volt rigorózus, ő mégis inkább a cserkészek között találta meg azt a légkört, amelyben hitét meg tudta mutatni. „Annak ellenére, hogy egyházi iskola volt, eléggé liberális volt. Nem törődtek vele, hogy én járok-e templomba, vagy járok-e hittanra, vagy nem járok. Volt olyan év, amikor volt evangélikus hitoktatás, volt, amikor nem. Persze ez az én akkori keresztyén meggyőződésemet nem nagyon befolyásolta, mert míg később a cserkészeknél őrsvezető lettem, templomba nem nagyon jártunk, de én tartottam mini-istentiszteletet a gyerekeknek kirándulás közben. Egy textus, egy-két magyarázó szó és saját szavakkal fogalmazott ima formájában. Ez bevett szokás volt ott a cserkészcsapatban.”

A cserkészek szoros kapcsolatban voltak egymással. Önállóságra és ezzel együtt együttműködésre nevelték őket, és arra, hogy szolidárisak legyenek társaikkal. „Még egy érdekesség volt itt a Bethlen csapatnál, hogy tanár ritkán fordult elő. Volt egy csapatparancsnok tanár, de a gyakorlati munkát öregdiákok, egyetemisták végezték, úgyhogy a tanár csak mint jogi személy volt fontos, és nem is szóltak bele a munkába. Meglehetősen nagy önállósággal tevékenykedtünk. Igen sok jó túrát, téli sítáborokat, aztán később az úgynevezett roverkorban tizenhét év felett vízi tábort, vándortáborokat is szerveztünk.”

A kamasz példaképet keres magának, és szerencsés esetben talál is. Laurenszky Ernő ötven év távlatából is név szerint emlékszik három cserkészvezetőre, három kiváló egyéniségre, akiktől sokat tanulhatott. „Egyikük egy joghallgató volt, Asbóth László. Magas, aránylag nagy fejű, emiatt Fafejnek hívták. Kiváló ügyvéd lett belőle később. A másik, a Szalay Gábor, építészmérnök lett. A harmadik egy rendkívül érdekes egyéniség volt, az volt a mi rajunknak a vezetője, Sebők Lajos, becenevén Slézi. Ő gépészmérnök-hallgató volt, aztán tanársegéd, majd adjunktus volt a gépelemek tanszékén. ’56 után kiment Amerikába, és ott a legkülönbözőbb műszaki és kereskedelmi vállalkozásokba fogott.” Ezek a fiatalemberek a sport szeretetére, művelésére nevelték a cserkészeket, tanították őket evezni, vitorlázni, sízni. És figyeltek arra is, hogy tanítványaikat bevezessék a felnőttek társasági életébe. „Az öregdiákok egyesületének voltak havonta vagy kéthavonta úgynevezett Bethlen teái, amikor ezek a huszonéves fiatalemberek a Baár–Madas-i lányokkal vagy a magukkal hozott lányokkal táncoltak, stb. És például Slézi elvitt minket a Bethlen teára ruhatárosnak, és amikor nem volt munka a ruhatárban, akkor csak egyikünk ügyelt, és mi is táncoltunk a lányokkal.”

Laurenszky Ernő érdeklődéssel fordult a népi kultúra felé, és egy regöscserkészcsoport tagja lett. Döntésének, hogy csatlakozik a népi hagyományokat ápoló közösséghez, további sorsára nézve alapvető jelentősége lett. A regösök célkitűzése a falusi nép kultúrájának megismerése és megismertetése, népszerűsítése volt, s tevékenységük mindenekelőtt a népdalra, néptáncra koncentrált. Laurenszkyt – bár sok száz népdalt tudott, és erre nagyon büszke is volt – leginkább a néptáncmozgalom fogta meg. Néptáncos lett, az érettségit követő nyáron elvégzett egy néptáncoktatói tanfolyamot, és az egyetemi évek során mindvégig foglalkozott a tánccal: hol tanította, hol maga is művelte. Később táncosa lett a legendás Bihari János Táncegyüttesnek.

A Lónyay utcai református gimnázium az órákon kívüli tevékenység megszervezésében nagy szabadságot biztosított a diákoknak. 1945 után az iskolában (miként máshol is) diákönkormányzatok szerveződtek, választott osztálymegbízottakkal. Laurenszky 1947-ben az iskolai önkormányzat egyik vezetője, később kerületi titkára lett, majd a központi szövetség budapesti központjában kultúros. (A Magyar Diákok Nemzeti Szövetsége a magyar középiskolai tanulóifjúság kezdetben pártoktól független érdekvédelmi ifjúsági szervezete volt, aztán ez is a kommunista párt befolyása alá került, és 1950-ben a DISZ-ben egyesítették.) Ebben a tisztségben nagyon aktívan tevékenykedett az 1848-as centenáriumi kultúrversenyek szervezésében.

Laurenszky is  bekerült az 1947-es cserkész-világtalálkozóra utazó magyar delegációba/küldöttségbe a regöscsoport tagjaként. A hazai politikai helyzet, a cserkészet visszaszorítására tett lépések igencsak rányomták bélyegüket a részvételre, de ebből a tizennyolc éves Laurenszky nem sokat érzékelt, az életútinterjú készítésekor emlékezete nem idézett fel ezzel kapcsolatban semmit sem. Szerencsésnek érezte magát, hogy bekerült a csapatba, és büszke volt rá, hogy képviselheti Magyarországot. „Egy frontáttörés volt, hogy egy legyőzött országnak a gyerekei meg a keleti blokknak a gyerekei… Voltak egyébként cserkészek Csehszlovákiából és Lengyelországból, de valahogy a magyarokra jobban ráterelődött a figyelem, részben a regösök miatt, a műsoraink nagyon nagy sikert értek el. Aztán különféle ügyességekben, részversenyeken is sokszor nyertünk, nagyon sok versenyt megnyertünk, úgyhogy igen komoly tekintélyt szerzett a csoport.”Milyen volt a dzsembori politikai légköre? – tette fel magának a kérdést Laurenszky Ernő az Ifjúsági Szemlében negyven évvel később. „Őszinte béke- és barátságvágy jellemezte a rendezvényeket és a gyerekek magatartását” (Laurenszky, 1987). A Keleti pályaudvaron Nonn György, a Magyar Ifjúság Országos Tanácsának főtitkára fogadta a csapatot, és „közölte, hogy a cserkészetnek van jövője ebben az országban. A következő év nyarán a cserkészetet besuvasztották az úttörőmozgalomba” – így zárja sommásan a találkozóra vonatkozó emlékeit Laurenszky az életútinterjúban. És valóban, az 1946-tól a cserkészet felszámolására irányuló, fokozatosan erősödő politikai nyomás 1948-ban oda vezetett, hogy a cserkészet egyesült a Magyar Úttörők Szövetségével.

Ebben az évben érettségizett, majd ősszel történelem–társadalomtudomány szakra iratkozott be az ELTE-re. A cserkészeten nevelkedett fiatalember ifjúsági vezető akart lenni, és ehhez ezt a szakot érezte maga számára a leginkább megfelelőnek. Részben egzisztenciális okokból jelentkezett a Népi Kollégiumok Országos Szövetségébe (NÉKOSZ), és bekerült a Petőfi Történész Kollégiumba. Népi kollégistaként részt vett néhány politikai akcióban is. Lelkes híve lett a kommunista ideológiának, és hitt benne, hogy a jövő az egyenlőség és testvériség útján vezet majd. Ebbéli meggyőződését azzal magyarázta, hogy származása ellenére (értelmiségi származásúnak mondta magát) nagyon szegény körülmények között nőtt fel, gimnáziumi, egyetemi évei küzdelmesek voltak, saját bőrén tapasztalta a társadalmi különbségeket, amelyek mindig is bántották. Az egykori istenhívő cserkészfiúból meggyőződéses, hívő kommunista lett. „Örök szégyenem, hogy együtt üvöltöttem én is lelkesen és hívően a többi diákkal, hogy »Vesszen Rajk!«.” Ám az abban az időben szokásos „éberségmániának” köszönhetően – mint egykori katonanövendék – Laurenszky is gyanússá vált. Az egyetemen már nem kapott társadalmi funkciót, és jobbnak látta, ha – a cőgerájban elsajátítottak szerint – hallgat. „Komolyan vettem a hinaus mit uns álláspontot, hogy ahol fát vágnak, hull a forgács. Az kellemetlen, hogy én is forgács vagyok, de majd a nagy jövő stb.” És bár ő is tapasztalta a hibákat, az ellentmondásokat, kritikát nem mert megfogalmazni, állandó félelmek közt élt.

1954-ben diplomázott, majd néptáncoktatóként dolgozott különböző üzemekben. Később a Népművelési Intézetben segédkutatói feladatokat végzett, illetve fél évig félnapos tudományos munkatársi állást töltött be az intézet néprajzi osztályán, melyet a legendás Muharay Elemér vezetett, és Laurenszky itt közreműködött a néptáncgyűjtésben. 1955 és 1956 nyarán a DISZ vezetőképző táboraiba küldték ki, hogy a fiataloknak néptáncot oktasson, amivel a„teljesen sematikussá vált ifjúsági szervezeti életet érdekesebbé igyekeztek tenni”. A táborokban olyanokkal is találkozott, akik már egy kicsit szabadabban mertek beszélni.

1956-ban részt vett néhány Petőfi köri vitán – „feltétlenül rokonszenveztem a fölvetett kérdések és a vitastílus miatt” –, a forradalom alatt pedig közreműködött a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottságának munkájában. Tagja lett az Egyetemi Zászlóaljnak. 1956. október 29-én egy szerencsétlen félreértés következtében szovjet kiskatonák rálőttek az utcán. Sebesülésével 1957 januárjáig kórházban volt, és a teljes felépülés még hosszú hónapokig elhúzódott.

1957-ben egy cinkotai általános iskolában kapott tanári állást. Ekkor csatlakozott az úttörőmozgalomhoz. Csapatvezető-helyettes lett, egyúttal őrsvezetőképző és néptánccsoportot is vezetett a XVI. kerületi úttörőházban. Csatlakozását egyrészt az úttörőmozgalmon belül 1957-ben bevezetett pedagógiai és szervezeti újításokkal magyarázta: „Trencsényi-Waldapfel [Imre klasszikafilológus, akadémikus, úttörővezető] egy igen komoly pedagógiai értékelést és kemény kritikát gyakorolt a Rákosi-korszak sematikus és agyonpolitizált úttörőmozgalmával szemben, és a cserkészek jó néhány nevelési módszerét és szervezeti formáját javasolta, hogy az úttörőmozgalomba iktassák be.” Az úttörőmozgalom deklaráltan a gyermekek önkéntes tömegszervezeti tömörülése lett volna, de tudjuk, hogy túlnyomó többségük, akárcsak a Rákosi-rendszerben, a „létező szocializmus” évei alatt sem önként és dalolva lett a szervezet tagja; csatlakozásuk a legjobb esetben is automatikusan történt. Az önkéntesség elve, amely 1957 után a gyerekekre és a tanárokra egyaránt vonatkozott, Laurenszky emlékezete szerint körülbelül 1960-ig működött is a mindennapokban. „Akkoriban Cinkotán például körülbelül a gyerekek 35-40%-a volt úttörő a mi iskolánkban. Valóban az ment oda, akinek tetszett, nem is a dolog politikai jellege miatt, hanem a kirándulások és egyéb tevékenységek alapján. És a nevelők közül is az vett részt benne, akinek tetszett.”

Másrészt ha egy olyan elkötelezett tanár, mint amilyen ő volt, ebben az időszakban a gyerekekkel iskolán kívül is akart foglalkozni, erre az egyetlen legális színtér az úttörőélet volt. Az úttörőmozgalmat kezdetben teljes mértékig a kommunista ideológia hatotta át, és fő feladata sokáig az volt, hogy „a haza és a párt iránti szeretetre és hűségre, proletár nemzetköziségre” nevelje a gyerekeket. Emellett azonban a sportolás, a gyermekek közművelése (például a gyermekszínjátszás, néptánc, táborozás, versenyek) és technikai tudásuk bővítésének is a bázisa volt, ahol sok mindent felhasználtak a cserkészet eszköztárából. Laurenszky is kirándult és táborozott a gondjaira bízott gyerekekkel, miközben vallotta és gyakorolta azt a sokak által hangoztatott elvet, miszerint „az egy dolog, hogy milyen szólamok hangzanak el a nagygyűlésen meg az ünnepélyes csapatgyűlésen, de hogy a kiránduláson meg a tábortűznél én miről beszélgetek a gyerekekkel, az a másik dolog”. Vagyis itt is voltak kiskapuk, nem feltétlen kellett az agymosó propaganda szólamait zengeni.

A hatvanas évek elején már minden általános iskolai diáknak kötelező volt belépnie az úttörőmozgalomba, „igyekeztek mindenkit beterelni egy akolba”. Egy általános iskolában dolgozó tanárnak nemigen volt választása – kötelező volt részt vennie a mozgalom munkájában, legalábbis papírforma szerint. De hogy ki miként tette a dolgát, az sok mindentől függött. „Én hittem benne, hogy lehet jó módszerrel csinálni. Valami módon be kellett kapcsolódni a dologba. Ha már csinálom, akkor próbálom rendesen csinálni”– vallotta utólag is. Néhány év elteltével csapatvezető lett a Bartók Béla úti ének-zene tagozatos általános iskolában, majd az Aga utcai iskolában tanított. A nyolcvanas években a Jedlik Ányos Gimnáziumban, majd egy borászati szakközépiskolában volt tanár. Mindvégig töretlen lelkesedéssel szervezte a kirándulásokat, a (vándor)táborokat, néptánc- és úttörőkből szervezett közlekedésirendőr-csoportokat vezetett.

Már a rendszerváltás előtt tevékeny szereplője lett a pedagógiai közéletnek. Kereste a cserkészethez visszavezető utakat, lehetőségeket. „Volt egy olyan koncepcióm, hogy az úttörőkkel bizonyos baráti együttműködés alapján az értelmes úttörő gyerekeket át lehet vezetni ebbe az új szervezetbe. Sőt, egy álmatlan éjszakán kitaláltam és megterveztem egy a cserkészet és úttörő között helyet foglaló, nemzeti jellegű gyermekszervezetnek az erkölcsi kódexét és szervezeti szabályzatát. Vörös sapkásoknak neveztem őket, a ’48-as hagyomány alapján és általában a hazaszeretet, a demokrácia és bizonyos értelemben – ahogy még akkor fogalmaztam – az emberarcú szocializmus jegyében.”

1989-től aktívan közreműködött a Magyar Cserkészcsapatok Szövetségének újjászervezésében. A szövetség delegáltjaként a Magyar Gyermek és Ifjúsági Tanács tagja, 1993 és 1995 között pedig soros elnöke volt. Fáradhatatlanul szorgalmazta a magyar gyermekszervezetek együttműködését. Alapító elnöke volt a Magyar Pedagógiai Társaság mozgalompedagógiai szakosztályának és jelentős részt vállalt még a Makarenko Munkabizottság tevékenységében is. A Kossuth Szövetség választmányának elnökeként, a Magyarország Felfedezői Szövetség munkájának jó ismerőjeként ötleteivel, javaslataival sokat tett azért, hogy e szervezetek programjaiban élményszerű legyen a gyerekek részvétele. Nyugdíjasként mindezek mellett a gyermekmozgalmak történetével is foglalkozott. 1989. június 16-án a Történelmi Igazságtétel Bizottság tagjaként rendezői feladatokat látott el Nagy Imre és mártírtársai újratemetésénél, illetve részt vett annak előkészítésében. A Történelemtanárok Egyletének egyik alapítója, a Nagy Imre Társaság aktív tagja volt. 2004-ben Vasvári-diplomát kapott, majd elméleti és gyakorlati pedagógiai tevékenységének elismeréseként 2010-ben átvehette a Petrikás Árpád-díjat. 2015. június 3-án halt meg Budapesten.

Laurenszky Ernő a cserkészetben tanulta meg, hogy a kirándulásnak, a táborozásnak, az együtt éneklésnek, a néptáncnak, a játékos feladatoknak önmagukon túlmutató, közösségteremtő erejük van. Olyan cserkész- és úttörővezető volt, aki az összetartozás élményét ideológiától függetlenül akarta továbbadni diákjainak.

Vigh Szabolcs: „Készülünk arra, hogy más legyen”

Vigh Szabolcs 1934. november 19-én született egy budapesti középpolgári, értelmiségi családban. Apja ügyvéd volt, önálló, kiterjedt praxissal, jól menő irodával rendelkezett. Anyja, aki gimnáziumot végzett, az akkori idők szokásához híven otthon volt öt gyermekükkel. Katolikus elvek szerint nevelték őket. A háború előtt a Gellért-hegy oldalában laktak, a háborút Balatonfüreden vészelték át. 1945-ben, a tanév kezdete előtt visszaköltöztek a fővárosba. A Vigadó utcában kaptak lakást, néhány év múlva pedig a Pozsonyi útra költöztek. A háborút követően továbbra is viszonylagos biztonságban éltek, annak ellenére, hogy 1948 után valamilyen formában a család szinte minden tagját üldözték. A nagyszülőktől elvették az üzletüket, a lakásukat, és kitelepítették őket, míg másokat B-listáztak.

1945 szeptemberében kezdte középiskolai tanulmányait. Útja egyenesen vezetett a piarista gimnáziumba. Itt nagy szigorral és merev vallási nevelési elvekkel találkozott, de tanárai között voltak olyan vonzó, sportos, a diáksághoz közel álló személyiségek, akikért lelkesedni tudott. Tizenhárom évesen, a harmadik osztályban lett cserkész. A mozgalom legális létének utolsó perceiben, 1948 tavaszán tett fogadalmat. Aztán jött a fordulat, és minden megváltozott. Az egypárti struktúra erősödése következtében törvényszerű volt, hogy egyetlen gyermek- és ifjúsági szervezet maradhat meg, és ez nem az egyházi alapon álló cserkészet lesz. Egy évekig tartó folyamat eredményeként a cserkészcsapatok nagy része egyesült az úttörőmozgalommal, míg az ezt megtagadók (többnyire az egyházhoz és nem iskolához kötődő csapatok) ’48 nyarán megszűntek legálisan működni (Miklós, 2007). Majd 1948 júniusában a magyar országgyűlés elfogadta az egyházi iskolák államosításáról szóló törvényt. Ekkor a piarista gimnazisták is áttértek a „kiscsoportos katakombaéletre” (Virág, 2013), vagyis rejtőzködve, cserkész mivoltukat nem hangoztatva folytatták a cserkészéletet, vitték tovább a cserkészeszményt.

1948 őszén három lelkes piarista szerzetes – Bulányi György, Juhász Miklós és Török Jenő – előadás-sorozatot, ifjúsági lelkigyakorlatot tartott fiataloknak, ahol többek között a munkáspapi mozgalomról, a munkáspapságot támogató Emmanuel Suhard francia bíborosról és a francia katolikus mozgalmakról beszéltek, és arra biztatták hallgatóikat, hogy illegalitásban folytassák az ifjúsági munkát. Vigh Szabolcs is ott ült a hallgatóság soraiban. Ekkor fogalmazódott meg benne az igény, hogy létre kellene hozni valami olyat, ahol a kommunista dominancia ellenében tudnak cselekedni. Társaival úgy érezték, a kommunisták mindent elvesznek tőlük, ami érték számukra, mindenekelőtt a vallásukat és a tudáshoz való hozzájutás lehetőségét. Ezek a 13-14 éves fiúk érdeklődők és tájékozottak voltak, s lelkesítette őket az egyháztörténetből ismert földalatti katakombaegyház eszménye. „Azt akartuk, hogy hozzunk létre egy olyan csoportot, amelyik világnézeti alapon, titokban, lakásokban összejőve próbálja azt adni, amit az iskolában nem lehet. A számtant, a fizikát meg a kémiát nem kell kicserélni, de a történelmet, a filozófiát, az irodalomról való nézetünket próbáljuk helyre tenni!” A fiúk (Vigh Szabolcs mellett többek között Alföldy Géza, Báldi Tamás, Ginter Károly) megkeresték Ördögh (Örkényi) János piarista szerzetest, aki az államosítást követően került az iskolájukba hittantanárnak és cserkészvezetőnek, és arra kérték, legyen a vezetőjük. Ördögh fiatal volt, a diákok körében népszerűségnek örvendett, és vállalta is a feladatot. Így 1948 karácsonyán megalakult az illegális csoport, amelyet tagjai Pilis cserkészcsapatnak neveztek el.

Mit csinált ez az illegális katolikus ifjúsági bázisközösség a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején? Hetente összejöttek. Volt tanáraiktól előadásokat hallgattak vallási, történelmi, irodalmi vagy akár zenei témákról, majd vitatkoztak, beszélgettek. Deklarált céljuk az volt, hogy keresztény világnézetű értelmiséget műveljenek ki arra az időre, amikor a rendszer megváltozik. „Kialakult egy egész szép, romantikus ideológia, hogy mi vagyunk a Pilis cserkészcsapat, és mi építjük föl a jövő keresztény Magyarországát. És erre készülünk föl, vagy legalábbis a kádereit képezzük ki. Nem volt piros-fehér-zöld soviniszta romantika, hanem inkább az, hogy el kell mélyülni, az alapokat jól meg kell tanulni, tehát hogy a tudás milyen fontos. […] Olvastunk Prohászka Ottokárt és más ismert könyveket, például Schütz Antaltól az Isten a történelembent, ezekről és hasonló világnézeti könyvekről számoltunk be egymásnak. És vitatkoztunk az új Európáról, hogy annak kereszténynek kell lennie.”

A fiúk nevelésében kiemelt hangsúlyt kapott a hitoktatás, a keresztény erkölcs. Olyannyira, hogy félévente vizsgát kellett tenniük, aminek volt szóbeli és írásbeli része is. Ördögh János a fiatalokat értő, igazi karizmatikus vezető volt, a csoport sokat köszönhetett neki. Akkoriban a kőbányai lengyel templomban szolgált, és a fiúkat is bevonta a liturgiába. Például 1949 tavaszán, a nagyhéten a papok és a kórus mellett civilek is bekapcsolódhattak az asszisztenciába. „Tehát segédkezhettünk a templomi szertartásban. Nagyon jól emlékszem rá, hogy ez valami különleges, új dolog volt abban az időben. Haladó volt az egyházon belül is.”

A reggeli misét követően minden vasárnap kirándultak a főváros környéki hegyekben, a szünetekben és nyaranta pedig többnapos táborokat rendeztek a hazai hegységekben. Nyilvánvalóan továbbra is használták a cserkészet hagyományos eszköztárát, voltak kalandos próbatételek, fizikai és szellemi kihívások, megtanulták az alapvető túrázási ismereteket, a térképolvasást, gyakorolták a csomózást, népdalokat énekeltek. „A nyári táborok mindig nagyon izgalmasak voltak. Sátorral mentünk, mi vittünk mindent. Tehát vittünk gúlasátrat, ami olyan, mint egy piramis. Abban az időben még nem volt duplasátor, és alja sem volt. Vittünk viharkabátot, és mondjuk gyékényt, de ha nem akartál túl sokat cipelni, akkor a viharkabáton feküdtél, és pokróccal takaróztál. Mindig elosztva vittük az élelmiszert, a lábost, a főznivalót. Szabad tűzön főztünk. Emlékszem, nem lehetett csak úgy kenyeret kapni, tehát úgy kellett elindulni, hogy két-három napra annak a nyolc-tíz embernek legyen elég kenyere. Annyit kellett vinni, hogy majd talán a harmadik faluban egyszer megint lesz kenyér. De ezt mi marhára élveztük. Sokat lelkiztünk, vagyis beszélgettünk mindenről, ami szóba jött. Izzadás, cipelés, sátorverés, főzés, rőzsegyűjtés – mindez kitöltötte az időt.”A közös élmények csapattá kovácsolták a fiúkat.

A Pilis csoport célja tehát az volt, hogy a katolikus világnézet keretei között folytassák a gyerekek tanítását, művelését, mélyítsék tudásukat, elkötelezettségüket, hitüket, felkészülve a diktatúra utáni időkre. Ehhez kapcsolódott egy romantikus elképzelés is, amely sokukat megmosolyogtatta: „Egy kastély a Pilis tövében lesz majd a székházunk. Emlékszem, volt egy ebédlőbútor, amit Ördögh János valakitől átvett, hogy majd az lesz az első berendezése a székháznak. Ezek voltak azok, amiken én akkor nevettem, és nevetségesnek tartottam. Az tényleg olyan romantika volt, amin mi is nevettünk. De mégis szimbólum volt, hogy valami felé készülődünk. A céllal viszont egyetértettünk: hogy készülünk arra, hogy más legyen. Nem fordítottuk le konkrétan, hogy milyen hírek alapján, és hogy mikor lesz a változás, de a változásban mint olyanban bíztunk. Papkoromban már úgy éltünk, hogy az elnyomás örökké tart. De ekkor még bíztunk abban, hogy lesz valami változás.”

A szülők támogatása nélkül biztosan nem tudott volna működni a csapat. A gyerekek lakásokon jöttek össze, heti rendszerességgel. Voltak olyan szülők, akik „csak” hallgatólagosan eltűrték ezeket a találkozókat, nyilván többen féltek is, más szülők viszont lelkesedtek a gyerekek munkájáért. „Minden szülő érezte azt, hogy ami az iskolában van, az nagyon-nagyon semmi, és ez a kiscsoport, igaz, hogy kicsit rázós, de nem baj, ha van. És volt aztán egy-két szülő, aki nagyon lelkesedett. […] Azt hiszem, a szüleim igen rámenősek voltak: ki kell tartani, tovább kell menni, meg kell találni itt is az utat. És csinálták is. Lehetetlen lett volna öt gyerekkel, külön nyelvórákkal, illegális csoportokkal másként túlélni. Ha elkeseredettek vagy letörtek lettek volna, akkor én tizenöt éves koromban ezt nem csinálhattam volna. Ha nincs egy legalább hallgatólagos védőgyűrű, aki ezt támogatja.” A csoport, illetve maga a munka az egyik lehetséges út volt, amelynek segítségével túl lehetett élni a diktatúra mindennapjait, és ellensúlyozni lehetett a korszak eltorzult propagandáját, valamint életben tartani a keresztény értékeket. „Annyira le voltam terhelve a mindennapi dolgokkal: angolóra; utána jött franciaóra; aztán jött németóra – mind az iskolán kívül –, plusz az illegális csoportmunka – arra való fölkészülés –, utána pedig a csoportmunkában mint vezető. Nekem nem sok időm volt. […] Nekem nem kellett kimennem az utcára, hogy én mást akarok, mert nekem az életem tele volt minden olyannal, ami vagy jó volt, vagy kötelező volt. És én a 2-es villamoson olvastam A Thibault családot, mert hát csak ott volt rá időm. És azáltal, hogy ennyi elfoglaltságom volt, hozzászoktam egy nagyon jól beosztott és egy jól rendezett élethez, amit szívesen is csináltam.”

A csoporttagok tudták, hogy amit tesznek, illegális. Az idősebbek, a tapasztaltabbak azzal is tisztában voltak, hogy könnyen bajuk származhat ebből, hiszen a hatalom nem nézi jó szemmel, amit csinálnak. Óvatosságra intették egymást, de különösebb óvintézkedéseket nem tettek. „Emlékszem, apámat időnként nyugtatgattam, hogy »nem lesz ebből semmi«, és ügyeltem arra, hogy a ház előtt mindig körülnézzek, hogy nem követnek-e, és hogy hallgassam a vezetőnek a figyelmeztetését, hogy ne együtt tóduljunk ki a kapun, hanem egyesével.”

A fokozódó politikai nyomás következtében egyre nehezebb lett az élet. 1950-ben elhurcolták a szerzeteseket. Akkor Ördögh János magánlakásba költözött, és onnan szervezte tovább a csoportmunkát. Később Kecskemétre helyezték. Ekkor Loskay Rudolf vette át a szerepét, majd fokozatosan kinevelődtek a fiúk, Vigh Szabolcs és barátai, és ők maguk tartottak előadásokat egymásnak vagy az utánuk jövő fiatalabbaknak. Évről évre bővült a résztvevők köre, mindig csatlakoztak hozzájuk a következő évfolyamokból. Egy piramisszerű szervezet jött így létre. „Volt a három felső tagozat egy-egy csoporttal, és aztán voltak alattunk csoportok, akiket mi vezettünk. Én egy nyáron elmentem kétszer két hétig hátizsákos táborba, egyszer mentem a saját csoportommal, egyszer meg vittem fiatalabbakat, tizennégy éveseket. Sas őrsnek neveztük a mi csoportunkat.”

Vigh Szabolcs az 1948/49-es tanévet az államosított Ady Endre Gimnáziumban végezte el, majd két évig a Fazekas Mihály Gimnáziumban tanult, és az utolsó két évben az Eötvös József Gimnáziumba járt. Az évek múltával egyre jobban érdekelte a keresztény világnézet helyzete, gyakorlati kérdései, és megfogalmazódott benne, majd egyre erősebb lett a késztetés, hogy pap szeretne lenni. Ebben tulajdonképpen atyai jó barátja, Loskay Rudolf útját követte. Anyja támogatta fiát, az apa viszont újabb rizikófaktort látott Szabolcs pályaválasztásában. „Nemcsak a vallásosságod gyakorlása által vagy diszkriminálva, hanem azon felül még ezt a foglalkozást is választod. Nem gondolod, hogy ezzel az egész családra veszélyt hozol?” 1953-ban ez igencsak valós félelem volt. Kompromisszumos megoldás született. Szabolcs elment a jogi karra, hogy apját megnyugtassa, és ne nehezítse tovább családja helyzetét, de titokban, civil egyetemi hallgatóként beiratkozott a teológiára is. Egy év után jelentkezett az esztergomi egyházmegyénél, és szemináriumba vonult. „Miért akartam pap lenni? […] Ha van Isten, és a kereszténység egy igaz valami, akkor jó az egész társadalmat eszerint fölépíteni. […] Ha ezt mások felemás, nyárspolgári módon csinálják, én majd megmutatom, hogy kell ezt csinálni. Ez lelkesített. Ha én azt választom, amiről azt gondolom, hogy a legfontosabb, és azt akarom az embereknek adni, akkor ez a legjobb foglalkozás, amit el lehet képzelni.”

1953-tól a budapesti Római Katolikus Hittudományi Akadémián folytatta tanulmányait. Az ’56-os forradalom lelkesedése őt is magával ragadta, és ki is vette belőle a részét. November 3-án több társával az Állami Egyházügyi Hivatal Pasaréti úti székházához ment, hogy a hivatal iratait megőrizzék az egyház számára, vagyis hogy ne kerüljenek kívülállók, illetéktelenek kezébe. A forradalom leverése után családja Hollandiába disszidált. Szülei, testvérei hosszan győzködték, hogy ő is menjen velük, de itthon maradt. Bár volt benne félelem, hogy az ÁEH-ban tett látogatása miatt le fogják tartóztatni, ezt a forradalom eszméje és társai iránti szolidaritása legyőzte. Tépelődései végén arra jutott, van esély a békés kibontakozásra. Romantikus elképzelése – hogy küldetését, hitének hirdetését majd föld alatt teljesítheti – itthon tartotta. „Miért menjek el egy nyugodt, kényelmes világba, hogyha ott vagyok, ahol lenni akartam?”

Aztán ’57 májusában nyomozók jelentek meg a szemináriumban is, és egyenként vitték el a kispapokat. Vigh Szabolcsot 1957 júniusában tartóztatták le. A Turchányi Egon és társai elleni pernek, mely decemberben kezdődött, eredetileg a IV. rendű vádlottja volt, ám – vélhetően nemzetközi nyomásra – még a hónap elején szabadlábra helyezték, és 1958 elején megszüntették ellene az eljárást. 1958-ban pappá szentelték. Tizenhét éven át lelkipásztorként szolgált Endrefalván, Táton, Tokodon, majd budapesti plébániákon, valamint ismeretterjesztő cikkeket publikált a születésszabályozás témájáról a Vigilia és a Teológia című folyóiratokban. Alkalmazkodott a törvényes keretekhez, de nem lett kollaboráns békepap. Többször próbálták beszervezni ügynöknek, de ezt mindig megtagadta. Igyekezett meghúzni magát, nem vállalt nyílt konfrontációt, a maga csendes, kitartó módján állhatatosan tette a dolgát. Templomi hittancsoportokat szervezett, összeállította a vasárnapi diákmisék tananyagát, helyi katolikus közösségek létrehozásán fáradozott. Büntetésül egyik szolgálati helyről a másikra küldték, a nyugati országokba való kiutazását rendre megakadályozták, így először csak 1968-ban tudta meglátogatni a családját Hollandiában. Hazajött, és folytatta munkáját: a születésszabályozásra és a hitoktatásra vonatkozó egyházi szemlélet megújításán dolgozott. Ám munkájában a BM és az ÁEH nyomására egyházi elöljárói állandóan akadályozták, majd leállították. Így jutott arra az elhatározásra, hogy végérvényesen elhagyja Magyarországot, nincs értelme tovább küzdenie. 1975-ben kivándorló-útlevelet kért, és 1976 februárjában Hollandiába emigrált. Felmentést kért a cölibátus alól, és megnősült. 1981-ben elvált, majd néhány év múlva újranősült; ebből a házasságból született Péter fia 1987-ben. Hollandiában először a Tilburgi Egyetemen folytatott kutatást a családtervezés módszereinek fejlődő országokbeli erkölcsi megítéléséről, majd 1979-től a teológiai fakultás könyvtárában dokumentációs munkatársként dolgozott. 2003-tól közel tíz éven át egy S. O. S. telefonszolgálatnál volt önkéntes. 2006 óta több írást is publikált a születésszabályozás erkölcsi megítéléséről. 2010-ben a Magyar Tudományos Akadémia védnöksége alatt működő Népesedési Kerekasztal 8. munkacsoportja teológus szakértőjeként a mai magyarországi demográfiai problémák valláserkölcsi és egyházfegyelmi vetületével foglalkozó átfogó összeállítást készített.

Vigh Szabolcs cserkészélete az illegalitásban zajlott. Csoportjának célja a hagyományos cserkésztevékenységek művelése mellett az volt, hogy a pártállami tananyaggal szemben alternatív  tudáshoz jussanak, hogy a totalitárius rendszer bukása után majd egy új és jobb világ felépítésében tudjanak közreműködni. Itt tapasztalta meg az élő keresztény hitet, a közösségen belüli eleven testvériséget és az összetartozás erejét is a diktatúrával szemben, s mindez a papi hivatás felé irányította. A társaiért, a rászorulókért érzett szolidaritás vezette 1956-ban, és ez tartotta itthon, amikor családja emigrált.