Az 1945 után Magyarországon is kiépülő szovjet típusú rendszer célul tűzte ki a társadalom politikai átnevelését. Az ideológiai célok miatt kategorikusan kizárták annak lehetőségét, hogy az egyházak az ifjúság nevelésével is foglalkozzanak. Minden olyan személyre lecsaptak, aki ilyen tevékenységet folytatott. Ennek példázata Regőczi István római katolikus pap sorsa, aki többször újjászervezett árvaotthonaiban, a „sasfiókákkal” a cserkészettel rokon ifjúságnevelő tevékenységet végzett a diktatúra évtizedeiben.
Tanulóévek
Regőczi István 1915. október 5-én született a Somogy megyei Látrány községben. Édesapja, Regőczi Ákos egy budapesti malomgyárban dolgozott ügyvivőként, édesanyja, Szabó Ilona öt gyereket nevelt otthon. 1915-ben, legkisebb fia, István születése előtt két hónappal az édesapát elvitték az első világháború olasz frontjára, így a családfenntartó szerep az édesanyára hárult. Ezután is nehéz idők köszöntöttek a családra: a frontról egy súlyosan sebesült édesapa tért vissza, István két leánytestvérét elvitte az 1918-as spanyolnátha. A jobb megélhetés reményével a fővárosba költöztek. 1920 decemberében István lehetőséget kapott, hogy egy belga kanonok miséjén ministráljon, aki szegény sorsú gyerekeket juttatott ki Belgiumban élő családokhoz. 1925-ben, az ő invitálását követően bátyjával, Imrével útnak indultak, és Poperinge városába kerültek Richard Vervacke esperes-kanonok házába.Egyévnyi távollét után István hazatért, és tanulmányait az Esztergomi Don Bosco Intézetben folytatta. Az itt szerzett élmények meghatározók lettek számára, és a papi hivatás felé terelték. 1933-ban jutott ki ismét Belgiumba Vervacke kanonokhoz, ahol tíz évet töltött el. Megtanult flamandul, franciául, elvégezte a brugge-i szemináriumot, ahol többször találkozott a vakok Szent Rafaelről elnevezett intézetének igazgatójával, Arnold Ghesquière atyával.Az ő inspirálására kezdett el még Belgiumban szegény, árva gyerekekkel foglalkozni.
1942-ben meghalt az édesapja, majd a következő év elején az őt patronáló kanonok is elhunyt. Így amikor 1943 áprilisának elején váratlanul lehetővé vált, hogy a háborús események közepette a külföldön élő magyarok egy különvonattal hazatérjenek, Regőczi István az utazás mellett döntött. Ám előtte még kérésére a brugge-i püspök 1943. március 28-án pappá szentelte.
Új sasiotthon
Megérkezését követően felvételét kérte a Váci Egyházmegyébe Pétery József püspöktől. aki Pestszenterzsébetre helyezte hitoktató-káplánnak. Itt, a háborús körülmények közt folytatta a Belgiumban megkezdett munkát. Árva gyermekeket gyűjtött össze – akiknek Prohászka Ottokár egyik karácsonyi elmélkedése alapján ekkor adta a „sasfiókák” elnevezést –, és a Dezső utcában házat kezdett építeni a romokból. A bombázások közepette a környék lakóinak támogatásával tizenöt árva gyermekről gondoskodott, sőt a nyilasuralom alatt több zsidó családot mentett meg a pusztulástól, menedéket biztosítva számukra.
A háborút követően, 1945. szeptember 8-ától Pétery püspök plébániaszervezéssel bízta meg Regőczit Kisvácott. Az árva gyerekek közül azokat, akik követni szerették volna, a pap magával vitte új helyére. A Rákóczi téren, egy elhagyott óvoda épületében leltek otthonra a sasfiókák, majd növekvő létszámuk miatt a téren üresen álló házakat vették birtokba. Az elhelyezendő, gondoskodásra szoruló gyermekek száma nemsokára száz fölé duzzadt. A város mérnökének segítségével az óvoda jobb oldalán kápolna, bal oldalán kétszintes árvaház létrehozását tervezték. A kápolnát – amely 1946. szeptember 8-ára épült fel, s freskóit a váci születésű Kemény László festőművész készítette – Pétery József szentelte fel. Az árvák gondozásában csak néhány önkéntes segítette Regőczit: unokatestvére, Szabó Erzsébet és Kemény Jolán voltak a nevelőnők az intézetben. 1947-ben már kilenc Szalvátor-nővér és egy piarista tanár oktatta a gyerekeket, önkéntesként pedig Kemény Jolán húga, Erzsébet érkezett az otthonba.
Az árvaház működtetésének anyagi feltételei komoly kihívás elé állították Regőczi Istvánt, ám ténykedésének hírére lassan Vác egész lakossága megmozdult, hogy segítse a sasfiókák ellátását. Nemegyszer a polgármester utalt ki számukra élelmiszerjegyeket, sőt a rendőrség is küldött nekik a feketézőktől elkobzott élelmiszerekből. Ahogy nőtt a gyermekek létszáma, egyre szűkösebbé vált a hely. 1947. március 25-én kezdtek az otthon építésébe. Szeptember 8-ára rengeteg segítséggel beköltözhető állapotba került az épület, a „sasiotthon”. (Mind a kápolna, mind az otthon építése során a Naszály hegy lábánál álló – a háború miatt befejezetlenül maradt – katonai laktanya anyagait használták fel, a Hadügyminisztérium engedélyével.)Minthogy folyamatosan fogadták az árva gyermekeket, a létszám lassan kétszáz fölé emelkedett. 1947 karácsonyán Pétery püspök a székesegyház melletti kölcsönkönyvtár épületét bocsájtotta Regőczi és a sasfiókák rendelkezésére, akik január 6-án költöztek be. A lányokat a Rákóczi téri kis épületben szállásolták el, majd amikor itt is szűkössé vált a hely, ismét a váci püspök nyújtott segítő kezet: megengedte, hogy birtokba vegyék a levéltár melletti káptalan földszintes épületének üresen álló szobáit.
Az adományok ellenére a gyermekek eltartása folyamatos anyagi nehézségekbe ütközött. Regőczi 1947-ben és 1948-ban is Belgiumba utazott, hogy támogatást kérjen a további működéshez. Kapcsolatai révén többször kapott adományokat: matracokat, takarókat, lepedőket, ruhaneműket, élelmiszereket, kerékpárokat, sőt futballcipőket, vívófelszerelést és más sporteszközöket is. 1948 nyarán Brugge-ben Arnold Ghesquière Sasfiókák Egylete néven társaságot alapított, amelynek fő feladata adományok gyűjtése és eljuttatása volt a Regőczi által fenntartott árvaház számára. Az egylet nagymértékben hozzájárult, hogy lassan biztos alapokra helyeződjön az intézet anyagi helyzete.
A sasiotthont több befolyásos személy is meglátogatta: 1948 nyarán Mindszenty József bíboros, majd Pétery püspökkel egyetemben Shvoy Lajos székesfehérvári püspök fordult meg náluk. Ezt követően a belga nagykövet és családja vendégeskedett a sasiknál. A diplomata biztosította Regőcziéket, hogy a katolikus intézmények várható államosítása esetén közbenjár az árvaház fennmaradása érdekében. 1949 márciusára elkészültek egy új, nagyobb otthon tervrajzai, és hamarosan az építkezés is megkezdődött. 1949 nyarára úgy tűnt, Regőcziék helyzete rendeződik. Ám ekkor megrendítő fordulat következett.
Az otthon felszámolása
A nyilvánosságban tapasztalható egyházellenes légkör miatt már várható volt, hogy a sasik otthona is rövidesen a kommunista állam áldozatává válik. 1948 karácsonyán az otthont támadó cikk jelent meg ASzív című jezsuita újságban. A szerző a higiéniás viszonyokra hivatkozva kérte az intézmény feloszlatását. 1949 tavaszán felszólították Regőczit, hogy változtasson nevelési módszerein, és fogadja el az állami felügyeletet, amit azonban ő elutasított. Az 1948/49-es tanév végén munkatársaival Balatonmáriafürdőre vitték nyaralni a gyerekeket. Ekkor a rendőrség már javában gyűjtötte az információkat a sasfiókaotthonról. 1949. június 22-én kihallgatták Regőczi segítőit, Kemény Jolánt, Józsa Károlynét és Sipos Jánosnét. A tőlük nyert vallomások szerint közösségeikben, illetve a plébános által vezetett otthonban imádkoztak Mindszentyért, hallgatták az Amerika Hangja rádióadásait, többször felvonultak a város utcáin, s közben flamand és latin nyelvű indulókat énekeltek. Az intézet falaira pedig az alábbi szöveget festették: „Ha ellenség bántja a keresztet, a Sasik csatába mennek.” „Mindent a Sasfiókákért, a Sasfiókák Istenért.” Sipos Jánosné tanúvallomásában azonban az is olvasható volt, hogy a nyár elején Regőczi lemeszeltette ezeket a feliratokat.Az említett információk így is elegendőnek bizonyultak, hogy a hatóságok felszámolják az árvaházat.
A plébánost és a gyerekeket nyaralás közben érte a hír, hogy a sasiotthont augusztus 5-i dátummal megszüntették. Regőczi néhány idősebb gyermekkel azonnal Budapestre utazott. Először a belga követségre mentek, ahol a konzul közbenjárását kérték ügyükben. Majd a Művelődési Minisztériumba siettek, ahol egy kérvényt akartak benyújtani az otthon fennmaradása érdekében, azzal érvelve, hogy nem egyházi intézményről van szó, mert minden árva gyermeket felvesznek, tekintet nélkül vallásfelekezeti hovatartozására. Elutasító választ kaptak, így eredménytelenül tértek vissza a Balatonhoz. Az ÁVH augusztus végétől kezdte beidézni az árvaház önkormányzatának tagjait. A sasiotthont egy évig tartották zárva, majd pedagógusszállóvá alakították át. A fiókák számára egyedül az a ház maradt meg a Rákóczi tér sarkán, ahol Regőczi unokanővére, Szabó Erzsébet lakott munkatársnőjével, Kemény Jolánnal és két kis árvával.
Internálótáborban
Regőczi Istvánt először 1949. november 10-én, majd 12-én is kihallgatták az ÁVH Andrássy út 60. szám alatti épületében. Vallatói eleinte a gyermekotthonról és a Mindszenty bíborosért tartott litániákról faggatták, majd őrizetbe vették, és még 12-én a kistarcsai internálótáborba szállították. Fellebbezéseit, többek között Kádár János belügyminiszterhez írt kérvényeit elutasították, bár korábbi érdemeiről (így zsidó üldözöttek 1944-es bújtatásáról) többen tanúskodtak.
Regőczit a tábor területén is figyelemmel kísérte az államvédelem. A politikai rendőrség a foglyok közül jó néhányat információforrásként használt fel, s bár 1953 januárja és júliusa között többször is kihallgatták Regőczit, az államvédelemnek minden igyekezete ellenére sem sikerült elégséges bizonyítékot összeszednie, hogy ügyét vádemelési javaslattal átadhassák az államügyészségnek.
Újra szabadon
A kistarcsai internálótábor iktatókönyve szerint Regőczi István végül 1953. szeptember 16-án szabadult, azzal a feltétellel, hogy korábbi lakhelyére, Vácra nem térhet vissza. Első útja Máriaremetére vitte, ahol egyetlen élő testvére, Imre lakott, majd Makkosmáriára zarándokolt, ahol épp a Fogolykiváltó Boldogasszony búcsúját tartották. Itt sok olyan paptársával találkozott, akikkel együtt raboskodott Kistarcsán, többek között Mócsy Imre jezsuitával.
1953 őszén a váci általános püspöki helynök, Kovács Vince Máriabesnyőre helyezte Regőczit, ahol nemsokára újabb csapás érte a papot: Kovács segédpüspök a Szabó Erzsébet és Kemény Jolán vezette, egyetlen megmaradt sasiotthon felszámolására utasította. Az árvák egyik részét helyi családoknál, a másik részét először Pestszenterzsébeten, majd Máriabesnyőn helyezte el Regőczi. Már nagyjából harminc gyermekről gondoskodott, amikor 1955 novemberében egyházi elöljárója Aszódra diszponálta káplánnak.A pap itt is nagy kedvvel vetette bele magát a munkába, és Máriabesnyő mellett hamarosan az aszódi plébánia fíliáján, Domonyban is sasfiókákról gondoskodott, egy elhagyott raktárépületben. A gyermekeket nyaranta a Balatonhoz, Révfülöpre vitte pihenni. Bár az anyagi nehézségek továbbra is fennálltak, részben a helyi lakosság segítőkészségének, részben az újból felélesztett belga kapcsolatoknak köszönhetően úgy tűnt, újra minden jól alakul.
Az internálásból szabadult Regőczi személye már nem volt kulcskérdés az államvédelem számára. A váci árvaház korlátozott keretek között, de 1954 elejéig fennmaradt,azonban tevékenységét továbbra is – elsősorban hálózati úton – ellenőrizték a klerikális reakció elleni elhárító osztály tisztjei. A célszemély – aktív belga kapcsolatai miatt – ekkor már inkább az árvaházban dolgozó Kemény Jolán volt, akiről szorgalmasan jelentették az ügynökök, hogy mikor és hol találkozott Regőczivel, s az hogyan tartja fenn az otthont. Az államvédelem ügynökének jelentései alapján kiderült, hogy Regőczi Kemény Jolán segítségével tartotta a kapcsolatot a belga követség munkatársával, Hegedűs Erzsébettel, aki diplomáciai futárpostával küldte ki Belgiumba a pap leveleit, és a két nőn keresztül jutottak vissza hozzá a Sasfiókák Egyletének adományai.
Az államvédelem nem az egyházi tevékenységet ítélte veszélyesnek: a külföldi kapcsolat miatt ellenséges hírszerzést gyanított a háttérben. Ezért a kémelhárítás is gyűjtötte az adatokat Hegedűsről. Azonban hiába vetettek be különböző operatív eszközöket (külső megfigyelés, ügynökség), Regőczi és Kemény esetében sem sikerült igazolni a külföldi hírszerző szervekkel való együttműködés gyanúját, így a nyomozás eredménytelen maradt.
1955 februárjában egy véletlen levélellenőrzés során Regőczi újból a politikai rendőrség látókörébe került. Egy sorkatona a plébánosnak címzett levelében a váci otthonban eltöltött éveiről és vallásos neveléséről írt. A katonai elhárítás nyomozása végül megállapította, hogy a tizedes ellenséges tevékenységet ugyan nem végez, de Regőczi továbbra is kapcsolatban áll Ghesquière-rel, és rajta keresztül rendszeresen adományokban részesül. A forradalom kitörése miatt azonban ebből a nyomozásból sem lett komolyabb ügy.
Forradalom és megtorlás
Az 1956-os forradalom eseményeiben Regőczi nem vett részt, de lelkesen üdvözölte a hejcei száműzetéséből kiszabadult, és Aszódon keresztül Vácra tartó Pétery püspököt. A szabadságharc bukását követően pedig Sasik a viharban címmel brosúrát állított össze, amelyben a harcokban részt vetteknek, különösképpen saját „fiókáinak” kívánt emléket állítani. Az írást – mintegy híradásként – Belgiumba küldte. 1957. március 10-én a rendőrség emberei házkutatást tartottak máriabesnyői lakásában, a brosúra kézzel írott változatát lefoglalták, őt pedig őrizetbe vették, és visszaemlékezése szerint a budapesti Gyűjtőfogházba szállították, ahol arra akarták rábírni, hogy paptársairól jelentsen.
Az állambiztonsági iratok tanúsága szerint 1957. március 18-án a Belügyminisztérium II/5-c – a klerikális reakció elhárításával foglalkozó – alosztálya beszervezte. Ezt az állítást megerősíti egy másik dokumentum: Regőczit 1960. december 12-én beidézték a Pest megyei rendőr-főkapitányságra, ahol kihallgatásán elismerte, hogy „Kurucz” fedőnéven államellenes cselekményekre vonatkozóan adatszolgáltatást vártak tőle belügyi tisztek. Mivel nem voltak megelégedve hálózati „munkájával” – hiszen gyakorlatilag semmit sem jelentett –, a gödöllői rendőrkapitányságon az állambiztonsági tisztek, miután titoktartási nyilatkozatot vettek tőle, megszakították vele a kapcsolatot. A kizárás tényét támasztja alá egy másik forrás is. A Pest megyei rendőr-főkapitányság politikai nyomozó osztályának gödöllői kirendeltségén 1958. március 14-én íratták alá vele a hálózatból való kizárásakor a már említett titoktartási nyilatkozatot. A kizárás indokaként Regőczi ebben azt írja, hogy „kapcsolattartómnak egyetlenegy alkalommal sem adtam írásban jelentést, és az állambiztonsági szervek részére hasznosnak minősíthető adatokat nem szolgáltattam. A kiadott feladataimat nem hajtottam végre. Tudomásul veszem, hogy eddigi hanyag munkám következtében az állambiztonsági szervek nem tartanak további munkámra igényt, és így a velem való kapcsolatot megszakítják.”
Újabb letartóztatás felé
Ezt követően Regőczi életéből egy rövid időre eltűntek a politikai rendőrség emberei. A hatóságok 1957 végén feloszlatták a máriabesnyői otthont, majd figyelmeztették a papot, hogy a révfülöpi táboroztatásokkal is hagyjon fel. Ő azonban folytatta gyermekmentő munkáját, a nehéz sorsú kiskorúak (például kitelepített családok gyerekeinek) gondozását, nyaranta pedig táboroztatásukat a Balatonnál. Ehhez továbbra is Arnold Ghesquière-től kapott anyagi segítséget, aki 1958 augusztusában el is látogatott hozzájuk.Regőczi tehát a figyelmeztetés ellenére sem hagyott fel a „sasik” szervezésével, nevelésével, pedig a váci segédpüspök előbb Nógrádverőce fíliájába, Szokolyára helyezte káplánnak, majd 1959-ben Szalkszentmártonba adminisztrátornak. A felszámolt máriabesnyői otthon helyébe a máriaremetei ház lépett. Szalkszentmártoni szolgálati helyére Regőczi négy sasfiókát vitt magával Máriabesnyőről. A révfülöpi tábort 1960 nyarán az állambiztonság kérésére a helyi rendőrőrs oszlatta fel. A hatóságok rendelkezéseivel való konok szembeszegülés, illetve azok figyelmen kívül hagyása ismét mozgásba lendítette a politikai rendőrség gépezetét.
Közben a Pest megyei rendőr-főkapitányság politikai rendőrei 1959. augusztus 1-jétől újabb titkos nyomozást indítottak Regőczi ellen. Az elhúzódó adatgyűjtés után, 1962. március 26-án került sor őrizetbe vételére, ám a július 18-án megtartott tárgyaláson a budapesti II., XI. és XII. kerületi bíróság az ellene folytatott bűnvádi eljárást – elévülés miatt – megszüntette, és szabadlábra helyezéséről, valamint az ingó és ingatlan vagyonára elrendelt zár alá vétel feloldásáról rendelkezett.
Nyolc szabad esztendő
A bírósági tárgyalás lezárultát követően az egyházi hatóságok úgy gondolták, hogy jobb lesz, ha Regőczit Szalkszentmártonból is elhelyezik. 1963-ban a váci segédpüspök Örkénybe diszponálta káplánnak. Ekkorra a hatóságok intézkedései miatt a gyermekek szétszéledtek, többen közülük állami gondozásba kerültek, de Regőczi nem adta fel, hogy ismét sasikat neveljen. 1963 karácsonyán máriaremetei házába fogadott két kicsit, 1964-ben pedig már tíz gyermekkel foglalkozott. Mivel azonban nem kapott hitoktatói engedélyt, az idős örkényi plébános kénytelen volt más káplánt kérni helyette. Minthogy Kovács Vince nem volt hajlandó más beosztásba helyezni, Regőczi munka nélkül maradt. Így viszont annál több ideje jutott sasfiókáira, akikkel kerékpáron az ország több táját is (Balaton, Pécs, Baja, Szeged, Kaposvár, Kecskemét) bebarangolta. Anyagi segítséget továbbra is Belgiumból kapott Ghesquière révén, aki majd minden évben nála vendégeskedett egy hónapot. A belga papban ekkoriban fogalmazódott meg az a gondolat, hogy Regőczi korábban írt munkáit és a vele folytatott beszélgetéseket a közelgő ezüstmiséjére kötetbe szerkesztve kiadatja. A könyv Mi nem hallgathatunk címmel, 1969-ben jelent meg Belgiumban, nagy sikert aratva.
Újra bíróság előtt
A könyv utolsó cseppként újból mozgásba hozta az állambiztonság gépezetét. A hatvanas években többször, utoljára 1968-ban részesítették rendőrhatósági figyelmeztetésben Regőczit, hogy hagyjon fel az ifjúsággal való foglalkozással, a kápolnaépítésekkel, ő azonban mindezeket figyelmen kívül hagyta. A politikai rendőrség – tevékenysége miatt – 1968-tól tartotta szoros megfigyelés alatt, személyére októberben figyelő dossziét nyitottak.
A titkos adatgyűjtés után 1970. szeptember 9-e és november 18-a között tizenkétszer hívatták be kihallgatásra. Elsősorban könyve megírásának körülményeiről, annak tartalmáról, belga kapcsolatairól, pénzügyeiről, egyházi működéséről, nevelői munkájáról faggatták. Az eljárás során a tanúkihallgatások és a házkutatások mellett ügynökök jelentéseivel, társadalmi kapcsolatoktól nyert értesülésekkel kívánták alátámasztani a vádakat. Az izgatás vádjának megerősítését szolgálta Méray József önkéntes rendőr jelentése is, amelyben Regőczinek a fiatalokkal való foglalkozásáról és államellenes kijelentéseiről írt. A vádemelés után a budapesti I. és III. kerületi bíróság 1971. február 19-én meghozott döntésében Regőczit főbüntetésként két év két hónapi szabadságvesztésre, mellékbüntetésül pedig a közügyek gyakorlásától való ötévi eltiltásra ítélte. A szabadságvesztést szigorított börtönben kellett letölteni. Regőczi és védője fellebbezett, így ügye másodfokon folytatódott. Az 1971. augusztus 17-én kihirdetett ítélet alapján a Fővárosi Bíróság – bár alapvetően elfogadta az elsőfokú bíróság ítéletét – a büntetés kiszabásánál több enyhítő körülményt figyelembe vett, ezért Regőczi szabadságvesztésének időtartalmát egy év nyolc hónapra, a közügyek gyakorlásától való eltiltását pedig három évre mérsékelte. Az elítéltet a Kozma utcai Budapesti Országos Börtönbe, közismert nevén a „Gyűjtő” épületébe szállították. Itt látogatta meg 1971 karácsonya előtt Bánk József váci püspök, akinek közbenjárására javult az elítélt papok helyzete.
Regőczi személye nemcsak a magyar politikai rendőrség figyelmét vonta magára, hanem a Vatikánét is. 1972. október 3. és 8. között magyar állami vezetők tárgyalásokat folytattak a Szentszék diplomatáival. A megbeszéléseken Agostino Casaroli érsek előadta azt a pápai kérést, hogy a magyar kormány „gyakoroljon kegyelmet 3 börtönben lévő pap – Tabódy István, Rózsa Elemér, Regőczi István – ügyében”. A magyar delegáció mindössze annyit reagált erre, hogy megvizsgálják ennek lehetőségét. Végül engedélyezték Regőczi büntetésének harmadolását, így 1972. december 16-án szabadult a Gyűjtőfogházból, és ismét folytatta munkáját.
Még börtönbüntetése előtt elkezdte a Szabadság-hegyen lévő Mária-kápolna felújítását, de végleges berendezését csak szabadulása után fejezhette be. Bár korábbi sasfiókái már felnőttek, az ifjúság nevelésével, az árva gyermekek segítésével nem hagyott fel. Tevékenységét az állambiztonság is nagy igyekezettel dokumentálta. Egy 1979. február 10-i jelentés szerint „Regőczi István rk. pap, budapesti lakos balatonszárszói házában fiatal egyházi és világi személyek összejöveteleket tartanak. Az összejöveteleken bibliaolvasás és vallási témák megbeszélése folyik.” Mivel Regőczi sokáig nem kapott útlevelet, a belga kapcsolattartás hűséges segítőjére, Kemény Jolánra hárult. Egy másik jelentés szerint Kemény 1979. augusztus 15-étől Belgiumban járt, ahol találkozott a Sasfiókák Egyletének titkárával, aki további anyagi támogatást ígért nekik. Regőczi többször folyamodott útlevélért, hogy személyesen is meglátogathassa belga ismerőseit, de csak 1986-ban teljesítették e kérését.
Végszó
Regőczi István sorsa jól példázza, hogy az egyházi személyek a pártállami diktatúra politikai rendőrségének mindvégig kitüntetett figyelemmel követett, „célszemélyei” voltak. A Rákosi- és a Kádár-korszak ugyan eltérő módon közelített feléjük, de még a rendszerváltozás előtti években is szorosan szemmel tartották az immár együttműködésre bírtegyházakat, különösen meghatározó személyiségeiket és a gyermekek nevelését, az ifjúság oktatását végzőket.
Regőczi István, a Kútvölgyi Szűz Mária- (engesztelő) kápolna lelkésze 1992-ben Vác díszpolgára lett, majd 2010. február 27-én életműve elismeréseként Parma fidei – A hit pajzsa díjat kapott mindazért az önfeláldozó munkáért, amelynek során évtizedeken át árva gyermekeket gyűjtött maga köré, hogy velük és nekik házakat, templomokat, kápolnákat építsen. Ahogyan közismert önéletrajza címében is ő maga nevezte magát, „Isten vándora” életének kilencvennyolcadik évében, 2013. február 28-án halt meg. Március 9-én helyezték örök nyugalomra a Kútvölgyi-kápolna mellett.