Az egyházi indíttatású munkásszerveződések a 20. század hajnalán jelentek meg Magyarországon. Az 1930-as években ígéretesen működő keresztényszocialista ifjúsági szervezeteket, a cserkészmozgalommal rokon kezdeményezéseket 1945 után sorra felszámolták. A fennmaradt csoportok vezetőit súlyos börtönbüntetésre ítélték, a búvópatakokként tovább élő közösségek tagjait ismételt retorziók érték, egészen a hatvanas évekig.
Keresztény munkásfiatalok Magyarország
Száz évvel ezelőtt, a cserkészmozgalom születésének idején az egyházi vezetők körében nem volt népszerű dolog munkásfiatalokkal foglalkozni, vagy épp mozgalomba szervezni őket. De voltak olyanok, akik vállalták ezt, és amint megérintette őket e munka sajátságos íze, végleg elkötelezték magukat iránta. Példaként említhetjük Giesswein Sándort, Prohászka Ottokárt vagy Shvoy Lajost.
Mai szemmel nézve talán furcsának, sőt sokak számára értelmetlennek hat, hogy akkoriban óvodáskortól az egyetemig sehol sem létezett koedukáció. S nemcsak az oktatás területén volt ez így, hanem az ifjúsági szervezetek is külön foglalkoztak a lányokkal és a fiúkkal. Ennek igen egyszerű okai voltak. A női „egyenjogúsítás” századunkban jutott el odáig, hogy a ma jellemző körülmények kialakulhattak. Korábban, néhány ipari üzemtől eltekintve, mindenütt szinte csak férfiak dolgoztak. A nők elsősorban odahaza, a háztartás vezetésében, a gyermekek nevelésében kaptak szerepet. Nemcsak az évszázadokon át kialakult szokások miatt, hanem azért is, mert az akkori háztartásokban lényegesen több volt a fizikai munka, mint ma. A főzés, mosás, takarítás jelentős részét ma már többnyire gépek segítik. Az élelem is olyan előkészített állapotban jut a konyhára, hogy ennek köszönhetően lényegesen lecsökken a főzés ideje. Az ipar fejlődése sokat könnyített a mindennapi életen.
A 19. században a katolikus legényegyletek igen értékes szociális tevékenységet folytattak a munkásifjúság körében. Hazánkban 1856-tól működtek, országos szövetségük 1907-ben alakult. Az Adolf Kolping által Kölnben alapított szervezet behálózta Európa nagy részét. Legényotthonaiban a vándoréveiket töltő fiatalok a szakmai ismeretek elsajátításával egyidejűleg nyelveket is tanultak, megismerhették más országok, tájak kultúráját és szokásait. Közben vigyáztak rájuk, és távol tartották őket mindenféle erkölcsi veszélytől. Az egyházi vezetés alatt álló otthonokban emellett a hitükben is megerősödhettek.
Azonban a nagyüzemek rohamos terjedése a századfordulón nemcsak a hazai kisipar kipusztulását eredményezte, de sorra megszűntek az ezzel kapcsolatos korábbi szokások, így a kötelező vándorlás hagyománya is. A szakmunkásképzést új alapokra helyezték. Lecsökkent a tanulási idő, a fiatalok elméleti képzését a minden inas számára kötelező tanonciskolák vállalták. A nagyüzemi termelésre való átállás természetesen hosszú ideig tartott. (A kisiparos szakmák egész sora még az ötvenes évek elején is virágzott, de a szocialista rendszer pontot tett az ilyen műhelyek működésének végére. Az ipari termelés zömét azok a gyárak vették át, amelyeket az 1949-ben államosított kis műhelyek gépei és szerszámai segítségével alakítottak ki.) A 20. század első évtizedeiben a munkásfiatalok nevelése terén, az egyházak társadalmi tanítása alapján új szervezeti formák kerültek előtérbe.
Keresztényszociális ifjúsági szervezetek
A legsikeresebb keresztényszociális ifjúsági szervezet alapítója egy belgiumi flamand család fia, Joseph Cardijn volt. Szegény munkásházaspár gyermekeként nőtt fel, és idős édesapjának sok lemondásába került, hogy pap lehessen fiából. Cardijn apja halálos ágyánál tett fogadalmat, hogy életét a munkásifjúságnak szenteli. 1924-ben szervezte meg első csoportját Brüsszel legelesettebb fiataljai között. Előbb kifejezetten szakszervezetet akart létrehozni, de hamar ráébredt a hitbeli nevelés fontosságára, és ekkor ifjú munkatársaival újfajta módszert dolgozott ki. Azokat a fiatalokat, akiket sikerült megnyernie, apostoli munkára fogta. Így valósította meg XI. Piusz óhaját: „A munkások első és közvetlen apostolai maguk a munkások legyenek!” A JOC (Jeunesse Ouvrière Chrétienne), magyarul Keresztény Munkásifjak Mozgalma hamarosan Belgium legnagyobb szervezete lett, átterjedt Franciaországba is, majd néhány év múlva már nemzetközivé szélesedett.
Magyarországon a világiak apostolkodásának legfőbb szorgalmazói a jezsuiták voltak. Ők az általuk szervezett és vezetett kongregációkban nem elégedtek meg az individuális lelki építkezéssel, az önneveléssel: e folyamatot gyakorlati szociális és hitbuzgalmi tevékenységhez kötötték. Az első világháborút követően a budapesti rendházuk Horánszky utcai szárnyában kialakított kongregációs házban kaptak helyet a különböző társadalmi rétegek kongregációs csoportjai. Külön-külön szervezték az értelmiségieket, az egyetemistákat, az iparosokat és a fiatal szakmunkásokat. Utóbbiak azt a feladatot kapták, hogy járják be a háborút követően elszaporodott nagy nyomornegyedeket, a barakktáborokat, és tartsanak rendszeres foglalkozásokat az elesettek felemelése érdekében a vakok intézeteiben, a börtönökben, valamint a külső kerületek proletárgyerekei között.
1938 januárjában Cardijn egyhetes tájékoztató tanfolyamot szervezett Bécsben a kelet-európai papság részére, hogy megvesse velük az itteni országok JOC-szervezeteinek alapjait. Ezen részt vett Kerkai Jenő és Nagy Töhötöm jezsuita – ők nem sokkal később a KALOT (Katolikus Agrárifjúsági Legényegyesületek Országos Testülete) mozgalom szervezői lettek – és a KIOE (Katolikus Iparos- és Munkásifjak Országos Egyesülete) országos elnöke, Mészáros János budapesti érseki helynök is, aki nagy lelkesedéssel tért haza a képzésről, és a KIOE vezetőit a JOC-kal való kapcsolatok megerősítésére bátorította. A további terveket azonban meghiúsították a nemzetközi politikai fejlemények. Ausztriának a náci Németországhoz csatolása e szerveződés mozgásterét is beszűkítette. (Például az 1938-as eucharisztikus kongresszusra német főpapok már nem utazhattak Budapestre.) Így a hazai mozgalom nemzetközi minták alapján, de az itthoni lehetőségekhez igazítva fejlődött tovább. Tevékenységéhez esetenként kormányzati támogatást is kapott, mert a hatalom a „vörös” és a „zöld” bolsevizmus, azaz a kommunisták és a nyilasok térnyerése ellenében támogatta a keresztényszociális egyesületeket. A KIOE beadványait, amelyekkel a szervezet a munkásifjúság általános szociális helyzetének javítását szorgalmazta (tanoncfizetések törvényes rögzítése, rendszeres évi szabadság megállapítása és törvényes előírása, az ifjúmunkások utazási kedvezményei, a tanoncokkal való jó bánásmód, szerződésekkel kapcsolatos kötelezettségek, tanulási idő, szakiskolai képzés stb.), a parlament és az illetékes minisztériumok is átvették és napirendre tűzték. A parlamentben a képviselőket tájékoztatták a mozgalom munkájáról, elvárásairól, és ezek ismeretében került sor beadványaik elbírálására.
Ugyanakkor a KIOE semmiféle állami támogatást nem kívánt elfogadni, mert teljes függetlenségre törekedett. A fennmaradásukat biztosító pénzalapot részben a Magyar Katolikus Püspöki Kar támogatása révén, részben baráti körök adományaiból, illetve a tagdíjaikból biztosították. (A mozgalom számára a budapesti közlekedési vállalat évente bizonyos számú menetjegyet juttatott, Az államvasúttól pedig két állandó jellegű szabadjegyet, illetve évente kétszáz darab alkalmanként kiadott félárú jegyet kaptak.)
Létszámának gyarapodásával a KIOE nyaranta táborba vitte a fiatalokat. Nagy segítséget kaptak ehhez a jezsuiták cserkészcsapatától. Amikor a cserkészek táborozása véget ért, nem bontottak tábort, hanem a sátrakat átengedték a munkásfiataloknak. Az első tábort két helyen szervezték, Zebegényben, majd Nógrád-Magyarkúton.
Olyan időben került sor ezekre a táborokra, amikor a táborozás s egyáltalán a nyaralás teljesen ismeretlen volt a munkásifjúság világában. Szinte minden részvevő esetében úgy kellett kikönyörögni a fiatalokat a munkaadóktól, hogy elmehessenek a táborba. Éppen az új élmények ereje, a sok-sok leküzdendő nehézség, valamint a városi fiatalok előtt teljesen ismeretlen természeti táj és annak szépsége gyakorolt olyan hatást a fiúkra, amely kitörölhetetlen emlék maradt. Évről évre nagy lelkesedés kísérte az egyre gyarapodó létszámú táborozásokat. Azok pedig, akiknek nem volt módjukban csatlakozni, hétvégén, elsősorban kerékpárral keresték fel a tábort. Ezek az alkalmak mindenekelőtt a pihenést, a kikapcsolódást, az egészséges környezetet biztosították. Egyetlen dolog volt, mégpedig a lelki nevelés, amelynek terén a fiatalok rendszeres képzést kaptak: a táborban naponta volt szentmise, valamint reggel-este és étkezéskor közös imádság. A misére a közeli falusi templomban került sor, mert ebben az időben még szigorú egyházi előírások szabályozták a tábori szertartásokat. Néhány év múlva, 1936-ban már volt püspöki engedély tábori oltár készítésére és az ottani misézésre is.
A KIOE tagjai, vezetői közül ki kell emelni néhány meghatározó személyiséget, így Ikvay László főtitkárt, Kostyelik Ferenc orvos-írót, Haklik Lajos alelnököt, aki kovács volt, Hollai Ferenc műszerészt, a KIOE titkárát, akik jelentősen hozzájárultak a szervezet kibontakozásához.
A szervezeti munka kiszélesedése indokolta, hogy elkészítsék a mozgalom jelvényét, mely egy aranyszínű fogaskereket mintáz, melyben háromszög alakú, fehér pajzson aranyozott kereszt látható. A pajzs felső szélén piros-fehér-zöld színnel a mozgalom nevének rövidítése szerepel. Az egység hangsúlyozására elkészült a mozgalom formaruhája is. Valamennyi tag búzavirágkék inget és vörös nyakkendőt viselt. Kezdetben sötétkék svájcisapka is tartozott hozzájuk, amelyre nikkelezett fémlemezből az egyesület jelvénye volt feltűzve. Később, mivel ez a fejfedő szokatlannak tűnt, sötétkék tábori sapkát vezettek be helyette.
Ilyen külső jelzésekkel jelentek meg a KIOE csoportjai az 1938-as budapesti eucharisztikus kongresszuson, ezeket viselték a gyűléseken, és így vonultak a nyári táborokba is. Ma mindez talán idegenül hangzik, de abban a korban szinte valamennyi szervezetre hatott az első és a közelgő második világháborút jellemző katonás szellem, még akkor is, ha egy mozgalomnak semmi köze nem volt a katonai fegyelemhez. Divat volt az egyenruha, a zászló, a jelvény, a megkülönböztető köszönési forma stb. Ugyanakkor a külső megjelenés egységesítése mellett igen fontos volt a közös, elmélyült lelkiség is. 1938-ban az esztergomi érseki hatóság engedélyével a KIOE átvette a nemzetközi munkásifjú-mozgalom felajánló imádságát, amelyet minden gyűlésük előtt közösen mondtak el.
1941-ben a Győri Egyházmegye nem sokkal korábban beiktatott új püspöke, báró Apor Vilmos, e szociális érzékéről ismert főpap vállalta a KIOE egyházi elnöki tisztségét. Az Esztergomi Főegyházmegye pedig egy volt papi otthont, a Gát utca 6. szám alatti ferencvárosi épületét ajándékozta az egyesületnek a KIOE központi házaként. Az ünnepi házszentelést Serédi Jusztinián bíboros hercegprímás végezte. Az épületben beindították a Munkásifjú Akadémiát, ahol hetenként kétszer kellett részt venni az oktatáson. Az 1941-es évzáró főtitkári jelentés szerint már száztizenegy csoportban több mint négyezer tag tevékenykedett. A budapesti tanonciskolákban kilencvenkét osztály háromezer tanulója, huszonnégy vidéki tanonciskolában pedig közel ezerötszáz tanuló előtt ismertették a mozgalom céljait és tevékenységét. További öt és fél ezer fiatal előtt pedig negyvennégy alkalommal tartottak ismertető előadást. A mozgalom tanoncotthonaiban a bentlakó fiatalok száma ekkor már százötven volt.
Újrakezdés(ek) és földalatti munka
A második világháború után lassan megindult a közben kényszerűen szünetelő mozgalmi munka. Akik hadifogságba estek, jó esetben sorra érkeztek haza az amerikai, angol, francia és végül a szovjet táborokból. 1946 júniusában Dunakeszin, a jezsuiták házában már megtartották az első tábort, amelyet két kéthetes tábor követett Zala megyében, Almásházán. Ez utóbbi két alkalmon az ország minden részéből volt részvevő, és tulajdonképpen ez a két zalai tábor adott igazi lendületet az újrainduláshoz.
Ezekben a hónapokban a tizenkét budapesti tanoncotthon súlyos élelmezési gondokkal küszködött, ugyanis a központi élelmiszer-elosztóban szinte kizárólag a baloldali, politikailag elkötelezett intézmények kaptak segítséget. Nagyritkán előfordult, hogy a katolikus tanoncotthonok is hozzájutottak kiutaláshoz, de ez csak néhány zsák keményre fagyott burgonyát és néhány liter étolajat jelentett. Mindszenty bíboros szívén viselte az otthonokban lakó munkásfiatalok sorsát. Mikor a KIOE küldöttsége kéréssel fordult hozzá, egy értékes perzsaszőnyeget adott nekik, amellyel néhány nappal korábban egy tisztelője ajándékozta meg. Azt mondta, adják el, s az árából vásároljanak élelmet a fiataloknak.
1946. november 2-án Rajk László belügyminiszter rendeleti úton betiltotta a KIOE-t. A központ ekkor már csak tanoncotthonközpontként működött. A betiltást követően nem került sor a Gát utcai ház felszámolására, és az egyházi vezetés úgy döntött, a munkásifjú-mozgalom MECS (Munkásifjak Egyházközségi Csoportja) néven fog tovább működni. Az egyházközségeken belül tevékenykedő szervezeteknek ugyanis nem volt szükségük bírósági bejegyeztetésre, engedélyre. Ugyanakkor Mindszenty bíboros Ikvay Lászlót kinevezte a tanoncotthonok érseki biztosának. 1947 nyarán még sor került két nyári táborra, az egyik Balatonfenyvesen, a másik Csongrádon volt.
Budán a kalazantinusok tulajdonában levő Toldy Ferenc utcai tanoncotthon a második világháború alatt súlyos károkat szenvedett. A rend nem vállalta a költséges helyreállítást. Az otthont az Esztergomi Főegyházmegyének adományozták, a bíboros pedig a KIOE gondjaira bízta. Az egyesület tanoncotthonaiban lakó fiatalok azonnal nekifogtak a munkálatoknak. Hetekig tartott, amíg elszállították a törmeléket, majd helyrehozták a tetőzetet. Végül fentről lefelé haladva kijavították a sérült falakat, és egymás után lakhatóvá tették a szobákat. A KIOE újabb otthonnal gyarapodott. Ugyancsak 1947 novemberében nyitottak meg egy terézvárosi tanoncotthont, amelyet Mindszenty bíboros szentelt fel.
1948-ban a mozgalom végképp elveszítette támogatóit, és a szükséges anyagiak híján a hivatásos titkárok sorra megváltak a munkától. A baloldali sajtó durva támadásokat indított a tanoncotthonok ellen. A Gát utcai házban folyó közösségi életről a politikai rendőrség besúgói folyamatosan jelentéseket készítettek, és június 9-én letartóztatták Hollai Ferenc titkárt. Őt követte néhány héttel később Doszpot István tanoncotthon-vezető, július végén pedig Ragoncsa István titkárt hurcolta el a pécsi ÁVO. Mindhárman a dél-budai internálótáborba kerültek, ahol ekkor már a mozgalom hét fiatal tagja raboskodott. A három titkáron kívül az újpesti csoportból ott volt két testvér, Emmerling Károly és György, a székesfehérvári csoportból pedig Nika Miklós és Hetényi József. Amikor Ikvay atya értesült erről, a lazarista rendházban felkereste azt a szerzetest, akinek engedélye volt, hogy vasárnap délutánonként szentmisét mondhasson az internálótábor lakóinak. Ennek az engedélynek az volt az alapja, hogy akkor még működött Budapesten a Szövetséges Ellenőrző Bizottság, és ennek tagjai rendszeresen ellenőrizték, hogy beengednek-e papot misézni. Így történt, hogy a következő vasárnap a lazarista szerzetes helyett Ikvay atya ment be az ÁVO barlangjába. A tábor udvarán mutatott be misét több ezer letartóztatott előtt, és a KIOE titkárai ministráltak neki. A rendőrök mit sem sejtettek a dologról. A tábor felszámolása után a fiatalok a kistarcsai internálótáborba kerültek. Onnan szabadultak egy- vagy kétévi rabság után. Ugyancsak 1948-ban került sor a tanoncotthonok felszámolására. Először államosították, majd feloszlatták őket.
1951-ben Ikvay Lászlót, a KIOE főtitkárát Szécsénybe helyezték. Ekkorra már a Gát utcai központ szobáit zömmel családok népesítették be, hogy megakadályozzák a ház államosítását. 1952. augusztus 29-én az ÁVH egy éjszaka elrabolta Ikvay Lászlót, és hónapokig semmi hír nem érkezett róla. Ezzel egy időben a Közületeket Elhelyező Bizottság néhány nap alatt kiürítette a Gát utcai központot, és az ott lakókat a város különböző pontjaira telepítette.
Decemberre Ikvayt bíróság elé állították, ahol koncepciós eljárás indult ellene. A zárt tárgyaláson hazaárulással és illegális szervezkedéssel vádolták, és tízévi börtönre ítélték. A büntetésből négy évet töltött le, amikor 1956 októberének első hetében amnesztiával elbocsátották.
Csaknem négy és fél év telt el az 1956-os forradalom után, amikorra már eléggé megszilárdult a szovjet segítséggel visszaállított kommunista diktatúra. A felkelés résztvevői közül több százan kerültek bitóra, és a börtönök megteltek súlyos büntetésekkel sújtott forradalmárokkal. A hatalom csak ezt követően látta elérkezettnek az időt, hogy megsuhogtassa az ostort az egyház fölött. Nagy perhullámot készítettek elő azon papok, szerzetesek és világiak ellen, akik az egyházak közösségi életében meghatározó szerepet töltöttek be. Az egyes közösségek, mozgalmak vezetőit kiiktatták, a letartóztatások, házkutatások, kihallgatások, perek végrehajtásával pedig félelmet igyekeztek kelteni, hogy háttérbe húzódjanak mindazok, akik részt vettek az ifjúság nevelésében. A forradalomtól 1961-ig eltelt öt esztendő bőséges lehetőséget adott a rendőri és állambiztonsági szervek nyomozóinak, hogy felkutassák és alaposan megismerjék a készülő per szereplőit. Korábbi elítélésüket arra használták, hogy bizonyítsák: ezek az emberek elszánt ellenségei a politikai rendnek, és készen állnak a megdöntésére. Az ellenük felhozott vádakat egy sor felkészített „tanúval” kívánták bizonyítani, akiket zsarolással, zaklatásokkal, fenyegetésekkel szerveztek be ügynöki hálózatukba, besúgásra és hamis vallomásokra ösztönözve őket.
1961. február 8-án került sor Ikvay László második letartóztatására. Ezt követően a nyomozó hatóság a KIOE számos volt vezetőjénél házkutatást tartott. Hetekig kellett kihallgatásokra járniuk a Gyorskocsi utcába. Közben besúgói feladatokra akarták kényszeríteni őket. Ikvayt ezután ismét nyolcesztendei börtönre ítélték, azzal, hogy a korábban elengedett büntetését is le kell töltenie. Négy évvel később azonban ismét amnesztiával szabadult. 1968-ig az Országos Fordítói Iroda műszaki fordítójaként dolgozott, mert minden papi tevékenységtől eltiltották. A besúgók tucatjait állították rá, leveleit felbontották, telefonjait lehallgatták, és minden lépését követték. Svájcban élő nagybátyja közbenjárására 1968-ban megígérték, hogy konzuli útlevéllel és kettős állampolgárság megadásával lehetővé teszik kitelepülését Svájcba. Az utolsó pillanatban azonban megfosztották magyar állampolgárságától, és azzal távolították el az országból, hogy többé nem térhet haza. 1975. május 20-án Svájcban érte a halál.
Boldog Adolf Kolping (1813–1865) sokgyermekes napszámoscsaládból származott. Elemi iskolai tanulmányai után cipészmesterséget tanult. Vándorútján és műhelyekben ismerte meg a munkásifjúság életét, mely a céhrendszer bomlásával egyre nehezebb és erkölcstelenebb lett. 1841-ben érettségizett, majd szemináriumba jelentkezett. 1845-ben szentelték pappá. Miután püspöke Kölnbe helyezte, elkezdte szervezni a katolikus legényegyletet, melyből a Kolping Művek világszervezete bontakozott ki. 1862-től pápai titkos kamarás és a kölni minorita templom igazgatója. Minden erejét az ifjúságnak szentelte, ezért is hívták a „legények atyjának”. 1991-ben avatta boldoggá II. János Pál pápa.