A csapat létrehozása
Az egyház(ak)hoz közeli ifjúsági szervezetek működésének évszázados hagyományai vannak Magyarországon. A második világháború utáni belpolitikai helyzet, az ország gyorsuló ütemű szovjetizálása egyrészt bővítette a vallási közösségekhez csatlakozók körét, másrészt a megszokottaktól eltérő formák keresésére kényszerítette a csatlakozni kívánókat. A folyamatot a cserkészet 1948-as megszüntetése, majd a szerzetesrendek 1950-es feloszlatása tovább erősítette. Megjelentek és terjedtek a kisközösségek, így a korábbi tevékenységét folytató, majd a „katakomba”-jellegű cserkészet s az ehhez hasonló tartalmú indiántáborok..
A Pilis nevet viselő csapat létrejöttének célja is a cserkészet folytatása volt. Cikkünk – a rendelkezésre álló források korlátozott volta miatt – néhány írásos, illetve szóbeli visszaemlékezésen és a szerző személyes emlékein túl jórészt az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának (ÁBTL) dokumentumain alapul. (A csapat történetére vonatkozó kutatást nehezítette, hogy az állambiztonságiak a vonatkozó iratok jelentős részét még a rendszerváltás előtt leselejtezték.)
Vigh Szabolcs visszaemlékezése szerint a csapat létesítésére vonatkozó elhatározás még 1948 karácsonyán megszületett. Néhány 13-14 éves piarista diák (köztük Alföldy Géza, Báldi Tamás, Ginter Károly és Vigh Szabolcs) ekkor kérték meg fiatal hittantanárukat, egyben cserkészvezetőjüket, Ördögh (Örkényi) János szerzetes papot (becenevén Lucit – a régi nevére utaló Luciferből), hogy a „hivatalos” keretek megszűnése után is foglalkozzon velük. A kérés elfogadását követően továbbra is csaknem hetente összejöttek; volt tanáraiktól előadásokat hallgattak vallási és egyéb témákról, beszélgettek, a hétvégeken kirándultak, nyáron pedig többnapos táborokra is sort kerítettek a hazai hegyekben.
Az összejövetelek híre gyorsan elterjedt, s a résztvevőknek (és szüleiknek) az ismeretségi köréből új és új tagokkal bővült a kis csoport, melyet azonban egyre nehezebben lehetett irányítani. Luci 1950 tavaszán a nehézségek elhárítására „alkotmány” kidolgozását ajánlotta a fiúknak. Az ötlet néhány hónap alatt, nagy viták nyomán megvalósult (amiről persze csak a vezetés néhány tagja tudott). A fiúk tekintélyes része szeretett volna az egyházhoz kötődő intézményt, úgynevezett providát létesíteni. Ez P. Ördöghnek nem tetszett, mert az egyházi törvényhozással szemben is meg akarta őrizni függetlenségét. Így az alkotmányban megalapították a Pilis cserkészcsapatot, majd szabályozták szervezetét és működésmódját.
Amikor az ifjú kezdeményezők 15-17 évesek lettek, megkezdték a serdülőkorba lépő fiatalabbak befogadását is, akiket önálló őrsökbe szerveztek. Ezekben az időkben már legalább három őrs működött.
A csapat tevékenysége
A csapat működése illeszkedett a lehetőségekhez. Egy-egy őrsbe hat-nyolc, különböző társadalmi csoportokból származó tag tartozott, akiket a náluk valamivel idősebb őrsvezető irányított. A csapat szeptember elejétől május végéig valamelyikük lakásán, a hétnek mindig azonos délutánján jött össze.
Az őrsgyűlés rövid imával kezdődött és végződött. Programjában a korlátozott iskolai lehetőségek következtében – miként mindenütt a katakombacserkészek körében – igen nagy súlyt kapott a hitoktatás.A tanulnivalókról Luci vagy kivételesen egy másik, a téma szakértőjének számító piarista tanár adott áttekintést. Egyikük, Divald István, az államvédelem zsarolással beszervezett, „Dusek” fedőnevű hálózati személyeként, 1955-ös jelentéseiben tizenhárom éves fiúknak több olyan őrsgyűléséről is beszámolt, ahol ő volt az előadó. A konkrét tananyagról csak ezt írta: „az előadás tárgya a Biblia soron következő része volt”. A géppel írt „jegyzeteket” az egykori tanulók már rég megsemmisítették, ám emlékeik szerint a tényleges program – a „Pietas et litterae” (kegyesség és tudomány) piarista jelszavával összhangban – a fenti jelentésekben vallottnál valójában sokoldalúbbra sikerült. Az előadó a Biblia részeiről sem úgy beszélt, mint egy tankönyv fejezeteiről, hanem mint a hitnek és az európai kulturális örökségnek a jelentős elemeiről. S más tananyag is volt. A kezdők tanultak például néhány imát, valamint a szentségek felvételének módját, a katekizmust, esetenként meghallgatták egy-egy szent életének valamely történetét is, s hogy felkészüljenek a ministrálásra, magolták a mise latin szövegét. A 15–18 évesek képzése mély ismeretek átadására törekedett. A visszaemlékezések szerint például a dogmatikai bevezető arra mutatott rá, hogy Isten létéről nincs dogma, mivel a tanítás azoknak szól, akik hiszik ezt, ugyanakkor a tan állítja, hogy Isten a műveiből megismerhető. Az is elhangzott, hogy a pápai tévedhetetlenség megállapítása előtt a pápaság kétezer évének valamennyi döntését megvizsgálták. Az egyháztörténeti előadások törekedtek pontosan ismertetni, sőt ütköztetni a tárgyalt témával kapcsolatos főbb nézeteket. Az ókori keresztényüldözések és az inkvizíció eredménytelenségének ismertetéséből kihallatszott a közelmúlt hasonló törekvéseinek várható kudarcával kapcsolatos előrejelzés, az egyház világi hatalmáról beszélve pedig előkerültek az egyházi nagybirtokok s felosztásuk kényes kérdései. A XX. századra térve téma volt a Rerum novarum és a Quadragesimo anno kezdetű szociális enciklikák tanítása is. Az erkölcstan hangvétele is hasonló volt: az előadó minden téma tárgyalásánál ismertette a Biblia tanítását, feltárta a kérdéskör hátterét, illetve az állítások „észszerű” magyarázatait. A kiindulópontot természetesen a „Szeresd Istenedet... és szeresd felebarátodat, mint önmagadat” (vö. Lev 19,18; Mk 12,31; Lk 10,27) parancs s a tízparancsolat adták, de a tanárok kiemelték, hogy az ezekkel ellenkező magatartás nemcsak az alapelvek megsértése miatt baj, hanem azért is, mert ily módon kárt okozunk magunknak, illetve a társadalomnak. A tanulók kérdései, felvetései nyomán – bár az előadók távol tartották magukat a politikai kérdéseknek, kiemelten a Rákosi-rezsim elnyomó intézkedéseinek taglalásától – minden „tárgy” esetében sokszor szóba kerültek az általános műveltségnek az iskolában akkoriban gyakran még csak nem is említhető elemei is. Az őrsgyűlés így nemritkán a közvetlen témától messze kanyarodó, a kultúra, a tudomány, az emberi magatartás alapvető ismereteit érintő beszélgetéssé, interaktív eszmecserévé alakult. Mindez igen hatásos volt.
Az idősebbek számára idővel kifejezetten magas színvonalú képzéseket is kialakítottak. A vezetői kinevezést tanfolyam előzte meg. „Dusek” ügynök többször is feljegyezte, hogy az egyetemistakorúak részére Ördögh János hittudományi akadémiát szervezett, amelynek első igazgatója is volt.
A tanultakról az év végén próbáknak nevezett vizsgák keretében be kellett számolni. A tudnivalók elsajátítása természetes volt.
Az összejöveteleken a fentiek mellett gyakran került sor hagyományos cserkészprogramokra, így térképismeretek, népdalok tanulására, a csomózás gyakorlására, a hét végi és nyári kirándulásokra való felkészülésre. A továbbiak a tagok igényeihez s az őrsvezető ízléséhez igazodtak. A legfiatalabbaknál persze a játék volt a legfontosabb. Az „ország, város…” verseny komoly küzdelmeket s viszonylagos nyugalmat hozott, de leülhettek tombolához vagy a Ki nevet a végén? című társasjáték mellé is; a legnépszerűbb azonban a többnyire hatalmas viháncolással végződő, asztal feletti pingponglabdafújás volt. Az idősebbeknél egy-egy humoros írás felolvasása vagy a nyári emlékek diavetítéssel kiegészített vetítése is megfelelő szórakozást nyújthatott.
Egyes csapattagok az őrsi programokon túlmenő elfoglaltságot is kértek, illetve kaptak. Néha időszerű lett az egyre viharvertebb sátrak javítása, a számháborúkban elnyűtt számok pótlása is. Viszonylag sokan kaptak lehetőséget ministrálásra – Luci mellett esetleg paptársainál is. Azok, akiknek a családjában volt írógép, vállalhatták hittanjegyzetek legépelését (5-6 példányban). Néhányan különóra keretében latint is tanultak Lucitól.
Az őrsök az iskolaév során csaknem minden vasárnap kirándultak. A legtöbb túrán elsősorban labdajátékok és számháború volt, az igen fiatal őrsvezetők azonban olykor megterhelő teljesítménytúrákat szerveztek,lekötve a felesleges energiákat, s módot nyújtva a térképolvasás és a tájékozódás gyakorlására is. E kalandozások hasonlítottak leginkább a cserkészetben korábban megszokottakhoz. A résztvevők ruházatát a családjaik rendelkezésére álló ing, rövidnadrág, ócska bakancs, esőben valami viharkabátféle adta – hiszen egyenruháról szó sem lehetett. A zászló, a sorakozás, a hangos vezényszavak is megengedhetetlenek voltak – de mindez talán nem is hiányzott senkinek. Az olykor jelentős kockázatok vállalásával megszerzett élmények így is kielégítették (olykor túlzottan is) a kiskamasz vezetettek romantika iránti igényét. (Két esetre is emlékszem, amikor egy-egy gondjaimra bízott gyerek a Holdvilág-árokban leesett a sziklákról. E balesetek a lehetségesnél szerencsére kisebb sérülésekkel jártak.)
A nyári hónapok során az őrsök külön-külön (csak fiatal őrsvezetőjük „felügyeletével”) egyhetes vándortáborba is elmentek, lehetőleg félreeső helyekre. Például 1952-ben nagy hátizsákjainkkal Pomázról indultunk el; már a Lajos-forrásnál fáradtak voltunk, de csak a Rám-szakadék aljában vertük fel első táborunkat. A következő napokban átszeltük a déli Börzsönyt, felmásztunk a Hideg-hegyre, majd a Csóványosra. Napokig embert se láttunk ez utóbbi északi oldalán, s a hetet Nógrádon zártuk. Ugyancsak igen emlékezetes, hogy a következő nyarak egyikén a Bükköt jártuk be, ahol bolyongtunk az Őserdőben, végigjártuk a Köveket. Az egyik éjjel a vihar átáztatta sátrunkat, ezért a hajnalt a szomszédos, szintén beázó romkápolnában vacogtuk át, s hogy oldjuk a szárítkozás unalmát, kicsavart tagokkal az ilyen épületekben szokásos barokk szobrokat alakítottunk. De ócska kerékpárjainkkal, folyamatosan küzdve a defektekkel, tiszai csónaktúrára is elmentünk, s talán 14-15 évesekből álló őrsömmel Balaton-kerülő kerékpártúrát is teljesítettünk. Az 1950-es évek elejének ma már szinte elképzelhetetlen körülményei e programoknak (az eredeti szándékoktól függetlenül) a túlélőtúrákéhoz hasonló jelleget kölcsönöztek. A gyalogtáborok résztvevői naponta-kétnaponta 10-15-20, kerékpáron 50-60 kilométeres – vagy ha eltévedtek (olykor valóban a gyatra térkép vagy a kezdetleges iránytű pontatlansága miatt), még hosszabb – utat is megtettek. Az élelem közös volt. Bár ehhez a fiúk egyike sem igazán értett, szabad tűzön, nagy lábosban főzniük is kellett naponta; az ehhez használt legendás lábost a csapat egy édesanyától kapta, miután megmutatták neki azt a fényképet, amelyen egy tehén volt látható, amint az éjjelre a sátoron kívül hagyott edényből épp kinyalja a maradékot. Az „étlap” hagyományos kínálata a paprikás krumpli és a lekváros (száraz)tészta volt. Amikor a változatosság kedvéért káposztás tésztát kívántak készíteni, előbb kísérletekkel tisztázniuk kellett, hogy a káposztát vízben kell-e dinsztelni, vagy zsírban megpirítani. Este szinte mindig tábortüzet is gyújtottak; ez a szalonnasütésen túl egy-egy komolyabb témájú, például az őrsvezető által sokra tartott kulturális ismerettel kapcsolatos, az őrsgyűlésen elhangzottakat elmélyítő beszélgetésre is lehetőséget adhatott. A vándorok a kis, fenékrész nélküli és esőben beázó sátrakat szinte naponta más erdőszélen, réten vagy patakparton verték fel, s egymás hegyén-hátán aludtak (a néhány sátor elosztásának nehézségeiről még az ügynöki jelentések is beszámoltak). Menet közben a teljes felszerelést, s mivel a kis hegyi falvakban gyakran nem lehetett élelmiszert venni, az egész hétre való ennivaló többségét is cipelték. A táborozás így valóban kaland volt a javából.
A csapat tagjainak névjegyzéke nem maradt fenn. Az irányítottak körében még a vezetőkről is csak viszonylag halvány kép él, s a levéltári dokumentumok sem gazdagok az információkban. Persze minden tag tudta, hogy a csapat vezetője Luci, s mindnyájan ismerték őrsvezetőjüket. A „felsőbb” vezetés további tagjairól azonban a többség nem sokat tudott. Így e kérdésben (is) csak „Dusek” ügynökre, konkrétan 1956. május 5-i jelentésére támaszkodhatunk; e szerint Luci törzskarát a csapattanács adta, az operatív irányítás pedig a rajvezetőknek, valamint az őket összefogó rajvezetői értekezletnek a feladata volt. 1955 tavaszán a csapattanács tagjai – Lucin és a vezetésben való részvételre nem sokkal ezt megelőzően felkért Duseken kívül – Báldi Tamás, Ginter Károly, Loskai Rezső és Révész György voltak, a néhány nappal a jelentés elkészítése előtt megtartott rajvezetői értekezleten pedig Alföldy Géza, Pauka Károly és Tóth István rajvezetők vettek részt.
Az állambiztonsági megtorlás
A Pilis – a korszak egyházellenes politikája, koncepciós perei hatására – a kezdetektől az illegalitás szabályai szerint működött. Az összejövetelekre érkező és onnan távozó tagok kerülték a feltűnést, az őrsök közt alig volt kapcsolat, a tagoknak – mint már említettem – nem volt világos képük a vezetésről, stb. Ma már azonban tudjuk, hogy mindez felesleges volt, hiszen már egy 1950. november 30-i keltezésű állambiztonsági jelentésben a következők szerepeltek: „Ördögh piarista szerzetes régi cserkészekből kb. 100 tagú csoportot szervezett.” Más kérdés, hogy az idézett jelentés akkor még következmények nélkül maradt (s a száz fő egy része nem a Pilisnek, hanem más hasonló, Luci által vezetett csapatoknak a tagja volt).
Nem tudjuk, a csapat miért és mikor került az állambiztonságiak érdeklődésének homlokterébe. Ismeretes azonban, hogy amikor 1955-ben Lucit vidékre helyezték, szerencsétlen választással éppen „Dusek” ügynököt kérte fel utódjának. Tudjuk, hogy megfigyeléséről Luci egy frissen szabadult ismerősétől 1955 végén értesítést kapott (s ekkor meg is semmisítette a csapat főbb dokumentumait). A belügyi feljegyzések szerint 1957. április 1-jén és 1957. október 23-án is preventív őrizetbe vették, ám az anyagokból nem tűnik ki, hogy mennyi időre. Mivel a bírósági dokumentumokat leselejtezték, azt sem tudjuk, hogy Lucin kívül még kit hallgattak ki, illetve tartóztattak le, s hogy Luci letartóztatásának, valamint elítélésének mi – az államellenes, esetleg klerikálfasiszta összeesküvés szokásos vádjának mely megfogalmazása – volt a pontos oka.
Luci letartóztatásának, elítélésének a híre gyorsan elterjedt a csapatban, s minden tagra bénító hatással volt. Sokan házkutatástól tartottak (ekkor is hamuvá vált a csapattal kapcsolatos sok dokumentum). Elterjedt a hír, hogy a lefejezett vezetés – Lucinak a letartóztatása esetére adott, a munka folytatását elrendelő utasítása ellenére – a csapat megszűnéséről határozott. Az őrsgyűlések és a közös kirándulások is elmaradtak. Mindebben szerepe lehetett a püspöki kar nevében megjelent hivatalos nyilatkozatnak is, amely elítélte az „államellenes tevékenységben” részt vevő egyházi személyeket. A továbbiakról alig van információnk. A vezetés egyes tagjairól tudjuk, hogy előbb-utóbb elhagyták az országot. Közülük néhányan, például a híres történésszé váló Alföldy Géza sikeresen hasznosították a fiatalkorukban tanultakat, Vigh Szabolcs teológiából doktorált és Hollandiában dolgozott). Az itthon maradottak legtöbbjének sorsa feltáratlan. Lucit, szabadulása után Kecskemétre helyeztek, 1973-ban halt meg). A tagok köréből Pauka László sorsa a leginkább ismert: pappá szentelték, ide-oda helyezték, majd ugyancsak fiatalon meghalt (azt mondják, öngyilkos lett).