A politikai fordulatokban gazdag 20. század az egykori cserkészvezetők számára is szélsőségesen eltérő választási lehetőségeket hozott Magyarországon. A különböző egyéni sorsokat elemezve talán megragadhatók az ifjúkori cserkészélményekből egy életen át változatlan formában fennmaradt elemek,s többé-kevésbé körülírhatók az egykori parancsnokok identitásának változó összetevői. Egy közösségszervezés jegyében leélt élet akár a cserkészettől a pártállami ifjúsági szervezeteken és az 1956-os forradalomban valórészvételen át az újjáalakuló cserkészetig vezethetett. Az alábbi életpályája a nagypolitikai folyamatokat, a miskolci társadalom átalakulását alulnézetből mutatja meg.
Bogár Károly 1925. január 4-én született egy vasgyári munkáscsaládban. Már apai dédapja is Diósgyőrben volt gyári munkás. A munkásmozgalomban tevékenykedő apa, a református hitét gyakorló anya gondoskodása és hat testvére határozta meg személyiségének alapjait. Ám igazi közösséget a cserkészmozgalom nyújtott számára, amely az egyenlőség élményét, majd életpályát kínált számára. Hetedikes elemistaként,1938-ban csatlakozott a cserkészethez. Később ezt úgy fogalmazta meg, hogy „ekkor jött az én álomvilágom”. A Kun József utcai iskolában működő 779. számú Előd cserkészcsapat tagja lett (Litvay, 2007, 10). A cserkészetben végre egyenrangúnak érezte magát társaival, barátokra talált, és a mozgalom sok mindenért kárpótolta. Ennek általa felidézett egyik legfontosabb szimbóluma a cserkészegyenruha megszerzése volt. Viselése büszkeséggel töltötte el a korábban hiányos ruházatban, olykor mezítláb iskolába járó fiatalt. Akaratlanul is Czesław Miłosz cserkészetről alkotott véleménye jut az ember eszébe, mely szerint „Baden-Powell a társadalmi tömörülés figyelemreméltó prófétája volt”, illetve„a kommunizmus az n-edik hatványra emelt cserkészet” (Miłosz, 1993). Miskolcon a cserkészet rengeteg munkáscsaládból származó fiatalt ért el, és pozitív hatást fejtett ki rájuk, nézeteikre és társadalmi helyzetükre. Azt is figyelembe véve, hogy közülük hányan lettek párttagok (Bogár mellett csak Grósz Károlyt kiemelve), érthetővé válik a fenti idézet.
Bogár Károly 1941-ben a Bervában (Eger mellett, a II. cserkészkerület vezetőképző központjában) őrsvezetőképzőt végzett, 1942-ben pedig Budapesten, miután segédtiszt lett, bevonták a leventeifjúvezető-képzésbe is. Egy ellenvélemény megírása után 1943-banelcsaptákinnen:„Ezután perben-haragban lettem a világgal, semmi nem volt jó, ami a hatalomtól jött, és az is megmaradt bennem, hogy sohasem tudtam szó nélkül elmenni amellett, ha igazságtalanságot láttam” (Kozák–Molnár, 1993, 236). Erős igazságérzetének kialakulásában szerepe volt apjának, akit ebben az időben ítéltek börtönbüntetésre kormányzógyalázás és izgatás (a Moszkvai Rádió hallgatása) miatt. Bogár Károly bátyja 1943 januárjában a doni katasztrófa áldozata lett, az év őszén pedig a kishúga is elhalálozott. Bogár eközben tanoncként a DIMÁVAG-ban (Diósgyőri Magyar Állami Vas-, Acél- és Gépgyárak) dolgozott, és a leventeincidens után a 45. számú Avas cserkészcsapat tagja lett. Itt folytatott vezetői munkát is, amelynek során Miskolcon a II. cserkészkerület és azon belül a miskolci körzet kiképzőgárdájának meghatározó alakja lett. 1944 nyarán, Miskolc, illetve Diósgyőr bombázásakor részt vett egy cserkész mentőszázad munkájában – elegendő férfierő hiányában a gyerekeknek kellett holttestek után kutatniuk a romok alatt. Bár 1944 októberében behívták katonának, és Németországból csak 1945. október 20-án tért haza, rövid internálás után már újra a DIMÁVAG-ban (gyakorlatilag 1948 májusáig a kohászatban) dolgozhatott, és belépett a Magyar Kommunista Pártba is. Ezt az utat apja, a MOKAN-Komité (Magyarországi Kommunisták Antináci Komitéja) újdonsült tagja kövezte ki neki. Ő 1945 végén, az említett másféléves büntetése következtében meghalt. Temetésére a kommunista párt nagy, vörös szegfűs sírkoszorút küldött, „de beszédet nem mondtak, mert pap temette” (Kozák-Molnár, 1993, 235).
A háború után huszonkilenc csapatot sikerült újra életre hívni a cserkészkerületben. A háború előtt Bogár Károly becslése szerint hatezer lehetett itt a létszám, az elemi iskolára épülő kisebb csapatok is nyolcvan-százhúsz fővel működtek. Csak a vasgyári csapat ötszáz főt számlált, és ebből háromszázat sikerült is újra összeterelni a háború után– ők voltak a csapat aktív tagjai. A Magyar Cserkészfiúk Szövetsége (MCSFSZ) 1946. július 22-i megalapítását követően, októbertől két évig Bogár a II. kerület vezetőtisztje volt, és 1947-ben részt vett a párizs-moissoni VI. cserkész-világtalálkozón is. Naiv személyes igyekezete, hogy a cserkészmozgalmat összebékítse a párttal, érthetően nem járt sikerrel. Már az 1948. szeptemberi egyesülés előtt, május 5-én kilépett a mozgalomból, mivel nem tűrte, hogy fizetéséta gyártól függetlenített cserkészvezetőként az úttörőszövetségen keresztül kapja. Surányi László,az MCSFSZ-en belüli kommunista cserkészaktíva vezetője, majd az úttörőszövetséggel történt egyesülés „apostola” a II. kerületben Bogárt mint kerületi vezetőtisztet bízta meg a katolikus csapatok felszámolásával – „…tehát én mint a kommunista cserkészvezető a pártnak tartozom azzal, hogy a rendszerellenes, fasiszta beállítottságú, az ifjúságot rossz irányba nevelő vezetőket leváltom”(Bogár, 1990).A II. kerület úgy oldotta mega kérdést, hogy kilenc katolikus csapatát feloszlatta, és tagjaikat átadta más csapatoknak; így a csapatok száma ugyan csökkent, a cserkészek létszáma azonban nem apadt, és ez az országos vezetésnek is szemet szúrt. Bogár szövetségből való kilépésének hátterében az is állt, hogy nem volt képes elfogadni az úttörőprogramot, és feltehetően ez adott alapot a Surányival folytatott vitájához, aminek így szakítás lett a vége: jelképesen, a megnyitandó csillebérci tábor kapujában.(Itt Bogár visszaemlékezése téves, mert ha már május 5-én felmondott volna, akkor azt nehezen tehette meg Csillebérc megnyitása után, mivel az 1948. július 31-én történt.)
Bogár Károly ezt követő életszakasza akár sikeresnek is felfogható. Aránylag jól keresett, 1947-ben megházasodott, lakhatása megoldódott (igaz, az apósánál). 1948 júniusában automatikusan átigazolt a frissen megalakult MDP-be, de saját bevallása szerint 1952-ig nem nagyon foglalkozott politikával – ekkor lett munkamódszer-átadó, és alapszervezeti titkárnak is megválasztották. 1954-ben fegyelmi eljárást indítottak ellene a pártbizottságban. Egyrészt folyamatosan továbbította a fiatal munkások megélhetési problémáit és panaszait, másrészt ürügyként azzal vádolták, hogy félremagyarázza az elméletet. Visszaemlékezése szerint: „Senki sem magyarázta meg, hogy mi a párt programja, és később azt sem, hogy miért kellett Rákosit leváltani. Írtuk a jelentést, hogy minden rendben, és mindenki meg volt nyugodva. Arról szó sem volt, hogy a dolgozók elégedetlenek, hogy bérfeszültség van, és a keresetekből már nem lehet megélni. (…) Meg volt félemlítve a nép. Együtt tapsoltunk, de az emberek bezárkóztak, bizalmatlanok lettek egymással, a létfenntartás, az élet megkövetelte, hogy megtartsák a véleményüket maguknak. Nagyon szépen féltünk mi együtt. Sztálin halála volt az első olyan esemény, ami ezen a félelmen egy kis repedést okozott. Meggyászoltuk, szirénazúgás, 15 percig álltunk, utána meg egy picit fellélegeztünk” (Bogár, 1990). A fegyelmi eljárás elkerülte, sőt előléptették.
A DIMÁVAG-ban 1956 nyarán, a később elmaradt Vasas-kongresszusra a műhelybizottság akkori helyettes elnökeként azzal bízták meg– e szakszervezeti posztját az 1954-es fegyelmi eljárás óta tartotta –, hogy dolgozzon ki egy panaszlistát. Normarendezés, lakásgondok, fizetési besorolás, szakszervezeti témák – ezeket írta össze. Október 2-án a párt rendezett a DIMÁVAG-ban egy ifjúsági parlamentet, amely egyöntetű érdeklődésnek örvendett – az órakártyákat (értsd: a munkanapi jelenlétet igazolandó kártya) sem kellett elzárni, mindenki kíváncsi volt rá. Kezdetben úgy tűnt, hogy az eseményen semmi lényeges, a munkásság problémáit érintő kérdés nem fog elhangozni, csupán a séma szerinti beszédek. Ám Bogár Károly felszólalása megváltoztatta a gyűlés légkörét. Tamási Lajos Keserves fáklya című versének felolvasása után egy konkrét panaszlistát tett közzé a létminimum alatti bérektől a lakhatási, illetve munkakörülményekig. Nyomában az egymást követő felszólalók beszédében már záporoztak a panaszok. Érdemes felidézni, hogy a fiatal szakmunkások közül hetvenen (miként korábban a cserkészei) az ő patronálása alatt álltak, azaz Bogár – mint kiváló esztergályos – velük foglalkozott munkamódszer-átadóként. Jellemző, hogy visszatekintve ezt így fogalmazta meg: „Ez nekem kedvező volt, s mivel akkor már cserkészet nem volt, az oktatás is nagyon a szívemhez való volt. […] A barátaim egy kicsit rossz néven vették, de hát mondtam nekik, hogy az utánpótlást megfelelően képezni kell, ez a gyár érdeke”(Litvay, 2007).
Az ifjúsági parlament látszólagos sikere, majd Rajk október 6-i újratemetése, illetve Földvári Rudolf, az MDP megyei első titkárának az Északmagyarországban megjelenő írásai mind bátorították Bogárt és barátait. Október 20-án a fogazóműhelyben Bogár Turbók Gyulával és Gellért Károllyal egy nagygyűlés ötletét fogalmazták meg, amelyet a pártbizottság engedélyével,egy szabad pártnap keretében kívántak megvalósítani október 25-én. Kérésük alátámasztására október 22-én aláírásokat kezdtek gyűjteni. Tizenkét ív papír telt meg velük. Már aznap le akarták tartóztatni őket, de az események nem kedveztek az ÁVH-nak. Ugyanazon a napon a Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetemen diákparlamentet választottak,a következő nap pedig 1956. október 23-a volt.
Reggel a fogazóüzem ruhatárában azon töprengtek, miképp adják elő a kérésüket, és végül a követelés mellett döntöttek. Bogár és Turbók együtt fogalmaztak meg egy tizenhét pontos listát a DIMÁVAG dolgozói nevében; délelőtt tíz körül el is készültek vele. Délben a gyárpártbizottsága elé járulhattak, ahova már tizenketten mentek – a vizsgálati dokumentumokban így lett belőlük a „tizenkét apostol”. Huzsvári Kálmán, a DIMÁVAG első titkára elfogadta a jegyzéküket. Ez főleg munka-,gazdaságügyi és olyan politikai követeléseket fogalmazott meg, amelyek nem kérdőjelezték meg a párt és a munkásosztály vezető szerepét. A hozzácsatolt négy követelés (mely eredetileg az egyetemistáké volt) már tartalmazta a szovjet csapatok kivonását Magyarországról. Így készült el a DIMÁVAG huszonegy pontja, amelybe később maga Nagy Imre is beleegyezett (Kozák–Molnár, 1993, 349–351). Október 25-én a gyári munkások küldöttséget menesztettek a miniszterelnökhöz, s végül négyen (Földvári Rudolf, Bogár Károly, Nagypál József, Szitovszky Zoltán) nyújtották át a jegyzéket, amelyet Bogár szerint Nagy Imre ilyen szavakkal kommentált: „Elvtársak, ismerem a követeléseiket, a kormányprogramomba azt bedolgozom, és ne lepődjenek meg, ha imitt-amott túl is teljesítem azokat.” A borsodi küldöttség csak 27-én térhetett haza, köszönhetően a budapesti állapotoknak, de Bogárt boldogsággal töltötte el, „hogy az ország első embere jóváhagyta azt, amit mi kitaláltunk” (Bogár, 1990). Bogár és Földvári a küldöttség miatt lemaradtak a miskolci 25–26-i eseményekről, amelyek épp az ő távollétükben váltak kaotikussá. Sortűz, majd lincselés történt. A megalakult megyei munkástanácsból jelen lévő Nagy Attila színész és Papp Miklós irodai dolgozó egy kutyás vagy defes (védelmi) néven ismertté vált fegyveres csoportot is szervezett – ez Bogár és Földvári mint párttagok számára azért volt hatalmas probléma, mert a kutyások elsősorban a kommunistákat keresték, és a városban az általános népharag képviselői és köztisztelet tárgyai voltak.
Október 28-ánúj megyei munkástanácsot választottak a DIMÁVAG-ban: Kiss József MÁV-mérnök lett az elnök, Bogár Károly pedig a második elnökhelyettes. Október 29-én a tüntető tömegellenségesen fogadta a megválasztott munkástanácsot a megyeházánál. Bogár volt az, aki az ellentétet tompítva azt javasolta, hogy a közkedvelt Nagy Attilát és Papp Miklóst vegyék be a tanácsba. A jelenlévő egyetemisták, munkások és városiak közfelkiáltással,egyenként fogadták el a tanács tagjait. Ezután kiürítették a megyeházát,és az egyetemisták őrséget is biztosítottak az épületnél. Az október 31-éig hátralévő napokban Bogár a megyei igazgatással volt elfoglalva, majd 31-én egy küldöttséggel Budapestre repült, hogy Nagy Imrét és kormányát értesítsék arról, hogy Záhonynál folyamatosan érkeznek az országba a szovjet csapatok. A Parlament épületében töltötték az éjszakát, és másnap tértek vissza Miskolcra. November 2-án a megyei munkástanács amellett döntött, hogy nem avatkoznak be fegyveresen a szovjet csapatok ellen, különös tekintettel arra, hogy egy szovjet harckocsizó egység a város határában tartózkodott – a fegyveres ellenállás amúgy is ellentétes lett volna a munkástanács legtöbb tagjának nézeteivel és céljával. Turbók Gyula visszaemlékezése szerint egy munkástanácsi vitában Bogár úgy beszélt, hogy „itt a párttagsági könyvem, látjátok, én kommunista vagyok, és ezt nem szégyellem”. Turbók szerint: „még mindig hittünk abban, hogy a párt mint szervezet képes arra, hogy levesse a hibáit” (Kozák–Molnár, 1993). November 4-én a munkástanács öt tagja között Bogár is egész nap a szovjet hadsereg vezetőivel tárgyalt, és eldöntötték, hogy nem fogadják el a Kádár-kormányt. Másnap a DIMÁVAG újrakezdte a munkát (október 25-e óta nem álltak munkába), majd a Bocskai-laktanyába hívták tárgyalni a munkástanácsot – innen vitték tizenhármukat a Galagó börtönbe, Ungvárra. Csak november 24-én tértek vissza a Szovjetunióból. November 30-án, a munkástanácsok újraalakulásának elrendelése után Bogár a DIMÁVAG munkástanácsának elnöke lett, közben pedig a megyei tanács végrehajtó bizottságában is jelen kellett lennie, egészen 1957 áprilisáig. 1957 első fele már úgy telt el, hogy a munkástanács munkáját korlátozták, akadályozták, és Bogárnak szinte minden társát, köztük Földvárit, Turbókot is perbe fogták. Eközben ő az elhunytak és a rabok családtagjainak gyűjtött pénzt, ugyanakkor januárban vagy februárban az MSZMP-be is átigazolt. Márciusban tartóztatták le a DIMÁVAG munkástanácsának vezérkarát, és június után már csak ő maradt szabadlábon. „…november 4-ig nagy-nagy tekintélynek örvendtem nemcsak a DIMÁVAG-ban, hanem a városban is. Mosolygós arcok vettek körül mindenütt. Amikor visszajöttem Ungvárról, és végigvittek a gyáron, az szinte diadalút volt. Amikor aztán már többen le voltak tartóztatva, sokan elfordultak tőlem. Az is előfordult, hogy utánam köptek a műhelyben” (Kozák–Molnár, 1993, 255–263). Júliusban, miután ki akart lépni a pártból, kizárták; majd 1958. február 6-án, Turbók Gyula perében, az úgynevezett DIMÁVAG-perben a koronatanú szerepét szánták neki, a munkásét, akit a mérnökök megvezettek. Háromórás tanúvallomást tett, amelyben kijelentette:A „vádlottak a beosztottjaim voltak a munkástanácson belül, én voltam az elnök, és ha ők bűnösök, ültessenek engem is melléjük!” (Kozák–Molnár, 1993, 264). A cserkész egyeneslelkű, és feltétlenül igazat mond – lehetett volna a jelmondata.
1958. február 8-án egy fekete Pobedával ment érte a lakására két munkásőr. Mindkettőt személyesen ismerte. Az első, aki beültette a kocsiba, a DIMÁVAG személyzeti osztályán dolgozott; a másik, Dojcsák János – aki már bent ült a kocsiban– valaha a 45. számú Avas csapatban Bogár kiscserkésze volt. Ő felismerte a hangjáról, ahogy a munkásőr a TT-pisztolyát az oldalába nyomta: „Vége a gyöngyéletének, főcserkész úr.” Ez megrázó pont lehetett Bogár számára, figyelembe véve, hogy míg rá börtönbüntetés várt, addig Dojcsák János munkásőr előbb a DIMÁVAG, majd a megyei OTP igazgatói székébe is beülhetett.
Hat hónap vizsgálati fogság után, 1958. július 18-án tizenöt évi börtönbüntetésre ítélték. Végül az 1963-as részleges amnesztiát megelőzően, 1961. április 1-jén szabadulhatott, a munkástanácsperben elítélt négy társával együtt. A DIMÁVAG-ba soha nem vették vissza. A Lenin Kohászati Művek kovácsműhelyének TMK-jában (a tervszerű megelőző karbantartás részlegen) dolgozhatott esztergályosként. Hatvanegy évesen, 1985. január 25-én vonult nyugdíjba.
Bogár a cserkészetet megszűntnek vette. Pártbeli múltja, a cserkészet tiltott volta és 1956–1958 után kiemelten nem folytat(hat)ott földalatti cserkészmunkát. Abban a pillanatban, ahogy lehetőség nyílt rá, 1989 januárjában több régi cserkésszel együtt megalakította a Miskolci Öregcserkészek Baráti Körét. Ez indította újra a cserkészmozgalmat a városban. Így tíz évig újra cserkészként, 1990 és 1998 között a II. cserkészkerület elnökeként tevékenykedett. 2010-ben bekövetkezett halálával egy közösségszervezésben gazdag életút zárult le.