Az 1948–49-re kiépülő pártállami diktatúra célkitűzései között szerepelt az egyházak, illetve a vallásosság teljes felszámolása, s ezzel együtt a társadalom szocialista átnevelése. E célok megvalósítása érdekében az engedélyezett és egyben ellenőrzött hittanórák keretein túl tiltották az egyházaknak az ifjúsággal való foglalkozást. A diktatúra évtizedeiben elképzelhetetlen volt, hogy egy lelkipásztor vagy világi hívő legálisan vezessen egy fiatalokból álló közösséget, s lelki programokat vagy kirándulásokat, táborokat szervezzen számukra. A hatalom igyekezett mindent megtenni, hogy az oktatás, illetve a nevelés feladatát a saját kezében összpontosítsa. Kivételezett helyzetűnek tekinthető az a nyolc középiskola, amelyet a korszakban – az állam és a katolikus egyház között 1950-ben létrejött megállapodás értelmében – működtethettek szerzetesrendek.
Tanulmányomban arra vállalkozom, hogy bepillantást adjak a nyolc közül kettőben: a pannonhalmi és a győri bencés gimnáziumban folyó nevelés egy sajátos részletébe, a tanórák keretein kívüli programokba: a kirándulások, nyári táborozások világába. Közben azt is vizsgálom, kimutathatók-e mindebben az 1948-ban feloszlatott cserkészet nyomai, illetve öröksége.
A kutatás elsődleges forrásaként öt interjút használtam fel, amelyet a téma feldolgozása érdekében készítettem olyan szerzetes tanárokkal, akik a tárgyalt időszakban a két intézmény valamelyikében tanítottak.
A túrák, kirándulások története
A bencés rend nevelői munkájában az egyházi iskolák államosítását megelőzően a cserkészet komoly hagyományokkal rendelkezett. A mozgalom betiltása után a bencés cserkészet néhány kis csoportja illegálisan tovább működött, ám ezeket a hatalom 1953–1954 folyamán felszámolta, vezetőit, Pálfy Aurél és Csizmadia Gerő bencés szerzeteseket pedig tíz-tíz év börtönbüntetésre ítélte. (Történetüket kötetünk két tanulmánya is tárgyalja.) Mindez a bencés tanárok számára egyértelműen bizonyította, hogy a cserkészet mint a nevelés egyik formája és lehetősége a korábban megszokott módon nem folytatható.
Pannonhalmán és Győrött mégis új lendülettel szervezték a kirándulásokat, nyári táborozásokat az 1950-es és ’60-as évek fordulóján, immár nem cserkészet néven, ám annak hagyományaiban gyökerezve. Két olyan fiatal szerzetes tanár – Pászthory Valter és Lövey Félix – állt ekkor munkába Pannonhalmán, illetve Győrött, akik diákként az 1948-ban államosított budapesti bencés gimnáziumba jártak, és az iskola cserkészcsapatához tartoztak. Nagy hatást gyakorolt életükre, illetve szerzetesi hivatásuk alakulására a cserkészet és Csizmadia Gerőnek, a budapesti bencés cserkészcsapat parancsnokának a személye.
Lövey 1959 őszén kezdte meg tanári pályáját Győrött. A tanév során többször szervezett egynapos túrákat, nyáron pedig három csoportban vitt diákokat vízitúrára. Győrből kerékpárral tették meg az utat a Balatonhoz, ott csónakba szálltak, megkerülték a tavat, majd kerékpárral tértek vissza Győrbe. A budapesti bencés cserkészcsapat egyik őrsi csónakját használták, amelyet még az iskolák államosítása, illetve a cserkészet felszámolása idején sikerült megmentenie Löveynek. Később a csapat másik csónakja is a bencés diákok használatába került.
Lövey tanári pályájának húsz éve (1959–1979) idején a nyári szünidő jelentős hányadát a diáktúráknak szentelte. Szám szerint negyvenkét túrát szervezett, amelyeken összesen háromszáztíz diák vett részt, egy-egy tanuló akár több alkalommal is. Tizenegyszer kerülték meg a Szigetközt, hat alkalommal pedig az úgynevezett vízi nagykört járták be. Ez utóbbi három hetet vett igénybe. Győrben szálltak vízre, a Mosoni- és a Nagy-Dunán haladtak a Sióig, innét feleveztek a Balatonra, majd a Zalára. A Zalán mintegy 15-20 kilométerre megközelítették a Rábát, amelyre teherautón szállították át a csónakokat, és innét folytatták útjukat vissza Győrbe. A bencés tanár a vízitúrák mellett kerékpáros és gyalogos kirándulásokat is szervezett. Annak érdekében, hogy a hatalom számára minél kevesebb támadási felületet adjon, a túrákon részt vevő diákokat beléptette a Győr-Sopron Megyei Természetbarát Szövetségbe, amelynek ő nemcsak tagja volt, hanem letette a túravezetői vizsgát is. Időközben (1966-ban) a pannonhalmi gimnázium tanára lett. Tizenegy diák részvételével innét indult az egyetlen olyan kirándulásuk, amely Magyarország területén kívülre vezetett, és amelyet szintén ő szervezett: egy kerékpáros körtúra Erdélyben, 1973. június 30. és július 18. között. A résztvevők mintegy ezerötszáz kilométert tettek meg kerékpárral. A túra különlegessége, hogy személyesen találkoztak a mártírsorsú gyulafehérvári püspökkel, Márton Áronnal.
Lövey a kirándulások minden napján, az érintett plébánosokkal előre egyeztetve szentmisét mutatott be útba eső települések templomában. A diákok fakultatív jelleggel, általában nagy arányban vettek részt a szentmiséken. Mindez a plébánosok későbbi visszajelzései szerint pozitív hatást gyakorolt a helybeli hívőkre is.
Visszatérve az 1950-es, ’60-as évek fordulójához: a pannonhalmi gimnáziumban Pászthory Valter tevékenységének köszönhetően váltak intenzívvé az iskolán kívüli foglalkozások. A fiatal szerzetes tanár számos kirándulást szervezett, rendhagyó formában is. Szakkört indított, amelynek keretében kipróbálták a sziklamászást, télvíz idején a sátorban alvást, illetve barlangászni is jártak.
Pászthory 1965 szilveszterén mintegy tíz diákkal és egy felnőtt kísérővel a Baradla-barlangba ment túrázni. Éjszaka a vízben gázolva eljutottak a csehszlovák–magyar határt jelző rácsig, ahol éjféltájban elénekelték a Himnuszt, majd visszaindultak. Útközben a barlangban előtörő gázok hatására fogyni kezdett az oxigén, és a kirándulás tragédiába torkollott: három fiú életét vesztette. A történtek után komoly sajtóhadjárat indult a bencés rend ellen, a hatalom igyekezett minél inkább felhasználni a tragédiát – az állam szemében reakciósnak számító – Legányi Norbert főapát ellehetetlenítésére. Pászthory nem taníthatott tovább, az ügy következményeképpen börtönbüntetésre ítélték, amelyet 1966 és 1969 között töltött le.
A tragédiát követő években a kirándulások, nyári túrák terén nagyfokú óvatosságot tanúsítottak a bencés tanárok. Változás csak néhány év elteltével kezdődött. Addigra az egykori budapesti bencés cserkészcsapat két őrsi csónakja elhasználódott: újakra volt szükség. Piarista szerzetesek segítségével Lövey megszerezte Parti János magyar olimpikon családja számára tervezett, négyszemélyes túrakenujának sablonját, hogy annak mintája alapján műanyag kenukat öntsenek. Kezdeményezése sikerrel járt: nagy vágya teljesült, amikor az 1973/74-es tanévben – az ő szervezésében, illetve diákok önkéntes munkájával – Pannonhalmán elkészült mintegy tíz csónak. Ennek költségeit – részben vagy egészében – a münsterschwarzachi bencés apátság ötezer nyugatnémet márkás pénzadományából fedezték, amely az egyik fiatal magyar bencés közvetítésével jutott el Pannonhalmára a hetvenes évek elején.
A kenukat a győri papi szeminárium udvarán (a Mosoni-Duna partján) tárolták, majd a nyolcvanas évek második felében Nádasi Alfonz győri bencés szerzetes pénzadományából telket vásároltak a város egyik peremtelepülésén, Pinnyéden, és itt építették fel – önkéntes diákmunkát is igénybe véve – a bencés csónakházat.
A Pászthory-ügy hatása Győrött is erőteljesen érezhető volt: minden bizonnyal ez is hozzájárult, hogy az 1960-as évek második felében nem volt jellemző iskolai kirándulások szervezése. A diákok nyaranta a győri rendház alsóőrsi üdülőjében tölthettek egy-egy hetet.
A kirándulások 1971-től, Vidákovics Elődnek a gimnáziumba helyezésével váltak gyakorivá ismét, amit a pannonhalmi csónakok elkészülte is erősített. Vidákovics év közben havi rendszerességgel gyalogos kirándulást szervezett az érdeklődő diákok számára, nyáron pedig gyalog-, kerékpár- és vízitúrákat vezetett, egészen 1989-ig. Legalább harminc alkalommal járt a hat vagy hét napot igénybe vevő úgynevezett vízi kiskörön, azaz a Szigetközt megkerülő túrán, de többször megtette a vízi nagykört is. Egyik kedvence volt a Tisza-túra: Sárospataktól a Bodrogon Tokajig, innét tovább a Tiszán. A tiszalöki vízierőmű előtt behajóztak a Keleti-főcsatornába. Ha szerencséjük volt, tudtak zsilipelni, ha nem – és általában nem volt –, akkor kipakolás és a csónakok átcipelése volt a menetrend. A Keleti-főcsatornából Tiszavasvári alatt kis átemeléssel kerültek át a Hortobágy-Berettyóra. Itt csak a Kilenclyukú híd alatt volt egy átemelés, cipekedés. Kunszentmárton alatt körülbelül tíz kilométerre bejutottak a Körösre. Itt is cipekedniük kellett, bár volt zsilip, de egyszer sem működött. A Körösön két zsilip is volt, Békésszentandrásnál és Szarvasnál. Mindkettő mindig üzemelt. Csongrádnál újra elérték a Tiszát, és lementek Szegedig. Mindez két hetet vett igénybe.
Vidákovics Előd jellemzően iskolaszintű túrákat szervezett: más győri tanárok esetenként ezekbe kapcsolódtak be, külön kezdeményezések ritkábban fordultak elő. Ez abból is adódott, hogy a pannonhalmi és a győri bencés gimnázium között eltérés volt az osztályfőnök és a kollégiumi nevelő (prefektus) személyét illetően. Pannonhalmán – ahol a diákok egy-egy ritka kivételtől eltekintve kollégisták voltak – az osztályfőnök és a kollégiumi nevelő személye megegyezett. Győrött nem minden osztályfőnök működött prefektusként, ugyanis ez utóbbiból kevesebbre volt szükség, mert Győrött hozzávetőlegesen fele-fele arányban voltak bentlakók és bejárók a diákok. Természetes módon következett ebből, hogy Pannonhalmán az osztályfőnökök intenzívebben foglalkoztak a tanulókkal, így például a nyári túrákat is inkább ők szervezték. Győrött az iskolaszintű szervezésnek nyílt nagyobb tér.
Mind Pannonhalmán, mind Győrött – ahogy már utaltam rá – a tanév során is gyakran (nagyjából havi rendszerességgel) szerveztek egynapos gyalogos kirándulásokat. Erre lehetőség és szükség is volt, hiszen a kollégista diákok nagyon ritkán utazhattak haza – a jelen tanulmányban tárgyalt időszak elején a szeptemberi iskolakezdést követően legközelebb csak karácsonyra.
A tanórák keretein kívüli foglalkozások másik fő területét a hetvenes és nyolcvanas években a kulturális szabadprogramok jelentették Pannonhalmán és Győrött. A heti-kétheti rendszerességgel megszervezett alkalmak szellemi többletet nyújtottak a diákoknak: a programban volt esti beszélgetés meghívott vendégekkel, közös filmnézés, majd a látottak megbeszélése, illetve neves személyek előadásai: Pannonhalmán például Balczó András olimpiai bajnok vagy Elbert János irodalomtörténész látogatása volt ilyen találkozási lehetőség.
A lelkigyakorlatokat, rekollekciókat a két iskola hivatalos programjába illesztették. Ezek mellett léteztek kisebb imacsoportok is, amelyeket maguk a diákok szerveztek.
A túrák és a nevelés
A cserkészhagyományok átadását példázza a következő apró mozzanat a hetvenes évek közepéről: az egyik idősebb győri bencés, látva, hogy egy tanári pályája kezdetén álló rendtársa bekapcsolódott a diáktúrákba, átadott neki mintegy nyolc-tíz, a cserkészetről és annak módszereiről szóló könyvet, ezzel a megjegyzéssel: „Az idők megváltoztak, de sok értékes és megszívlelendő található ezekben. Tanulmányozza és használja őket a fiatalok javára.”
Interjúalanyaim közül többen utaltak arra, hogy a kirándulások, nyári táborozások az indirekt nevelés alkalmai voltak. A túrázók csapata, mint láthattuk, akár két-három hetet is együtt töltött, szorosan egymásra utalva. Megtapasztalták a sátorállítás, a közös főzés élményét, néha veszélyhelyzeteket is. Ha felborult egy csónak, mentették egymást. Az esti tábortüzek a vízparton kiváló alkalmat kínáltak a beszélgetésekre, egymás meghallgatására.
A puszta együttlét alakító hatását mutatja az alábbi történet: az egyik osztály két, egymással erősen szemben álló csoportra oszlott. Tagjai szinte szóba sem álltak egymással. A tanév során minden olyan igyekezet kudarcba fulladt, amely a falak ledöntésére irányult. Az egyik nyáron azonban mindkét csoport vezéregyénisége részt vett a vízi nagykörön: személyes barátság formálódott közöttük, és ennek hatására az osztályban lévő ellentétek is kisimultak.
Több interjúalanyom is megemlítette: fontosnak érezték azt a szempontot, hogy a diákok ismerjék meg az országot. A vízitúrák nagy értéke volt, hogy a csónakokkal haladva emberre szabott tempóban járhatták be a kiválasztott tájat. Alkalmuk nyílt az apró részletek megfigyelésére, a természet életébe való bekapcsolódásra. Betekinthettek a Szigetköz gazdag élővilágába, a Nagy-Dunán haladva eléjük tárult a táj és a városok panorámája.
Fontos szempontként jelent meg az egyik visszaemlékezőnél a test edzése, a sportra nevelés, illetve ezen keresztül az önuralom fejlesztése.
A táborozások során a szentmiséken való részvétel – vasárnap kivételével – általában nem volt kötelező, az esti és reggeli imádságok pedig gyakran egy rövid imát vagy éneket jelentettek. Előfordult azonban olyan túra is, amelyen naponta egy-egy szentírási résszel készültek a diákok.
Az alábbi történet valamelyest érzékelteti, illetve jellemzi az egyházi iskolák helyzetét a Kádár-korszakban: egy alkalommal a bencés vízitúrázók éppen kikötöttek Sárvárnál a Rábán, amikor arra járt a Rockenbauer Pál rendezésében készülő, nagy sikerű, gyalogos országjáró, ismeretterjesztő sorozat, a Másfélmillió lépés Magyarországon stábja. Az operatőr kérte a bencés vízitúrázókat, hogy nyilatkozzanak. A televízióban látni lehetett a diákokat és a csónakokat, de – nyilvánvalóan amiatt, hogy egyházi iskolából érkeztek – semmilyen tájékoztatás nem hangzott el velük kapcsolatban.
Zárszó
A pártállam a hazai bencések számára meglehetősen szűk keretek között adott engedélyt a diákok nevelésére. Pannonhalmán és Győrött a négyosztályos gimnáziumban évfolyamonként két-két osztályt indíthattak, osztályonként legfeljebb negyven fővel. Ez a szám a magyar ifjúság összlétszámához képest rendkívül csekélynek, elenyészőnek mondható. A szerzetes tanárok e kis létszámú diáksággal a hatalom által különféle módon ellenőrizve, mégis a hivatalos marxista ideológián alapuló neveléstől eltérően foglalkozhattak. Mindehhez kiváló és élménygazdag közeget biztosítottak a kirándulások, illetve nyári táborozások.