A legnagyobb letartóztatási hullámnak, amely a pártállami rendszerben érte a keresztény ifjúsági csoportokat, hosszú és mély előzményei voltak. A közösségek elleni 1960–61-es fellépést évekig tartó nyomozás előzte meg. Az 1956-os forradalom leverését követő folyamatokról a párthatározatok, a belügyi értekezletek direktívái és az egyes ügyekben kialakított koncepciók (vádpontok) bemutatásával kívánunk képet adni.
A politikai megrendelés (1957–1960)
Az 1956-os forradalom után újjászerveződő pártállami vezetés, illetve a politikai rendőrség energiáit hosszú időn keresztül a megtorlás ügyei kötötték le. Az 1957-től indított egyházellenes akciókat is ez határozta meg. A korábban is megfigyelt ifjúsági csoportok elleni fellépésre csak az MSZMP egyházpolitikai elveinek kialakulása után került sor.
A belügyminisztériumi vezetők 1957. július 19-i országos értekezletén az illetékesek még úgy látták, hogy a „klerikális reakcióval”, tehát az ellenségesnek vagy veszélyesnek minősített egyházi kezdeményezésekkel a „pártnak és a kormánynak nem volt hosszú ideig megfelelő ereje” foglalkozni. Igaz, a titkos adatgyűjtés rendszere ismét megszerveződött, a belügynek mind több ismerete volt röplapok, egyházi brosúrák terjesztéséről, a volt szerzetesek tevékenységéről, ám az állambiztonsági akciók még sokáig alkalomszerűen folytatódtak. Hiányoztak azok a vezérelvek, amelyek alapján a titkosszolgálati úton szerzett információtömeget hatékonyan tudták volna rendezni és felhasználni. A politikai rendőrség „Fekete Hollók” fedőnéven az egész országban kiterjedt megfigyeléseket kezdett meg az egyházi ifjúsági csoportokkal kapcsolatban, de a központi és megyei politikai nyomozó osztályokon idővel belefulladtak a nagy mennyiségű adatba. Egységes direktíva híján a szolgálatok energiái szétforgácsolódtak.
Azonban az egyházi személyek megfigyelésében, a nyomásgyakorlásban egyre nagyobb szerepet kaptak az elhárító szervek, a vonatkozó párthatározatok nyomán pedig szabad utat kaptak a kisközösségekkel szemben végrehajtott állambiztonsági akciók. Az MSZMP vezetése 1958 nyarára dolgozta ki az egyházak és a vallás kérdésének kezelésével kapcsolatos átfogó politikáját. Az ekkor megfogalmazott elvek az egész Kádár-korszak alatt meghatározók maradtak. Más szocialista országok tapasztalatainak felhasználásával egy többszintű stratégia alapjait fektették le. Elkülönítették az ellenségnek tekintett „klerikális reakció”, az egyházak és a vallásosság kezelését. A megszabott kereteken kívül működő ifjúsági csoportok működését többnyire az első kategóriához kötötték, tevékenységük így elsősorban állambiztonsági kérdéssé vált.
Két héttel az MSZMP egyházpolitikájának megfogalmazása után Hollós Ervin, a belső reakció ellen harcoló BM II/5. osztály vezetője az országos főkapitányi értekezleten már az új elvárásoknak megfelelően adott utasításokat a résztvevőknek, akiket a fiatalok körében népszerű papokkal, szerzetesekkel kapcsolatos adatgyűjtésre utasított. Kritikus felszólalása egy új korszak kezdetét jelentette az egyházi elhárítás munkájában: „Mi tudjuk azt, hogy amit a püspök mond (…) rendkívül fontos, ezt hangsúlyozhatom, de nagyon nagy hiba, hogy már nem ismerjük azt a plébánost vagy azt a szerzetest, aki tudatos ellenséges tevékenységet fejt ki, és akinél a mi feladatunk lenne azt leleplezni és megfelelő javaslatot tenni, őt felelősségre vonni.”
1958 novemberében országgyűlési és tanácsválasztásokra került sor, amikor is lecserélték a még Rákosi szempontjai szerint összeválogatott 1953-as parlamentet. Ezután új fejezet kezdődött a belpolitikai életben. Ezenkívül az egyes adminisztratív intézkedések (kihallgatások, rendőri figyelmeztetések, letartóztatások) előtt az állambiztonság munkatársai kötelezően azt is mérlegelték, hogy lépésüknek milyen következménye lehet a diplomáciában vagy a nemzetközi nyilvánosságban. Az egyházak kezelésével kapcsolatban a Belügyminisztérium 1959. február 25-i országos értekezletén már arról tájékoztatták a jelenlévőket, hogy az állambiztonság a „klerikális reakció” harminc csoportját tartja megfigyelés alatt, de nyílt akciókra még nem került sor.
Az MSZMP KB Politikai Bizottságának 1960. március 1-jei határozata már a reakció elleni differenciált fellépést szorgalmazta. Miközben rögzítette, hogy helyi problémákból nem kell országos ügyet csinálni, leszögezte, hogy „azok ellen az aktív reakciós papok ellen, akik nyílt vagy burkolt tevékenységet fejtenek ki államunkkal szemben, mind a politikai leleplezés eszközeivel, mind pedig az adminisztratív rendszabályok alkalmazásával fel kell lépni”.Érdemes megemlíteni, hogy az 1960. március 4-én tartott belügyi értekezleten Hollós Ervin azt taglalta, hogy milyen nehézségekkel járt a behatolás a csoportokba. Referátuma szerint elsősorban nem a papok szolgáltatták a lényeges információkat. Az 1958-tól folyamatos megfigyelés ellenére „a papi ügynökség jelentős része nem jelezte ezeket az illegális szervezkedéseket, sőt ennek jelentős része elvitt bennünket ezektől”. Pedig az egyházi elhárítás belső statisztikái szerint 1957 nyarán csak a katolikus egyházban országosan 143 ügynököt foglalkoztattak, ebből nyolcvanhat a megyei politikai osztályoknak, ötvenhét személy pedig a központi szakalosztálynak dolgozott.
Az egyházi elhárítás (BM II/5-C alosztály) tartótisztjeinek legfontosabb feladata az egyház legfelső vezetésébe való beépülés, az „illegális tevékenység” felderítése és megakadályozása, valamint az illegális külföldi csatornák felderítése és manipulálása lett. Ezek révén az állambiztonság elsődlegesen az egyházi kinevezések, diszpozíciók befolyásolásához járult hozzá, az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) munkáját segítve. Ezekben az években különösen egy feltételezett titkos egyházi hierarchia, a titkos püspökkinevezések és papszentelések érdekelték a szerveket. Az ilyen nyomozások már az egyházi utánpótlást, az ifjúsági elhárítást is érintették.
Elsőként a „Teológusok” és a „Kizártak” fedőnevű üggyel mért komoly csapást a papképzésre az állambiztonság. Előbbiben 1956-os röplapok összeállításáért és terjesztéséért ítéltek el szeminaristákat, utóbbi alapját pedig a titkos papszentelések adták. A budapesti Központi Szemináriumban 1959. január 23-án a kispapok távol maradtak a békegyűlésről. Az ÁEH a hangadók kizárását követelte, és tizennégy növendéket el is bocsátottak a szemináriumból, majd mivel társaik szolidaritást vállaltak velük, további ötvenkilenc növendék és három elöljáró távozását kezdeményezték. Többségüket a püspöki kar 1959 márciusában állami nyomásra kizárta a szemináriumból. Tabódy István vezetésével a kispapok megszervezték további teológiai képzésüket, és sor került titkos papszentelésekre, melyek az állam szemében illegálisak voltak. Mindennek felderítése nyomán születtek meg azok az első ítéletek, amelyek közvetlenül az egyházi utánpótlás keretek közé szorítását célozták. Már a „Fekete Hollók”-ügy részeként zajlott le az illegális hittanárok pere. Az 1961. februári letartóztatást követően, június 29–30-án szervezkedésben való részvétel vádjával Rédly Elemért három év hat hónapra, Hrotkó Gézát három évre, Nagy Imrét pedig két évre ítélték. Tabódy István ügyét külön tárgyalták.
Eközben az MSZMP vezetése számára 1960. júniusban készített belügyi helyzetértékelés már a „klerikális illegális szervezkedéseket” tekintette a legfőbb belső ellenségnek. Ideológiai szempontból a fiatalok antimarxista nevelésében, a keresztényszociális, illetve „klerikálfasiszta” nézetek terjesztésében látták a fő veszélyforrást. A politikai bizottság által elfogadott határozat átfogó utasításokat adott az állambiztonságnak: „A fő feladat: az »illegális hierarchia«, a rendi élet vezetése és ellenséges politikai tevékenységük, külföldi kapcsolataik felfedése, dokumentálása.” A pártvezetés a BM és az egyházügyi hivatalnokok együttműködésével a csoportok operatív bomlasztását kezdeményezte. A párthatározat külön pontban rögzítette, hogy „törekedni kell arra, hogy az illegális munkát végzők egy részét maga a püspöki kar is vonja felelősségre”.
Az állambiztonság konstrukciói („Fekete Hollók”)
A hálózati személyek, lehallgatási akciók, levélellenőrzések stb. bevetésével végzett titkosszolgálati megfigyelések adatai alapján, a „Fekete Hollók” fedőnevű nyomozás keretében állították össze a nyílt eljáráshoz szükséges vádpontokat. Ezek a dokumentumok a maguk torz világképe s a fent idézett pártdirektívák szellemében láttatták az egyes autonóm ifjúsági közösségek tevékenységét. A katolikus csoportok létszámuk, szervezettségük, befolyásuk miatt fontosabbak voltak az állambiztonságnak, mint a protestáns közösségek. A „Fekete Hollók”-ügy alapvetően katolikus papok „összeesküvése” volt.
Az állambiztonság által legtovább megfigyelt csoport, a Bulányi Györgyhöz köthető (Bokor) mozgalom 1960-ban legtöbbször mint „piarista szervezkedés” jelent meg a dokumentumokban. Bulányi 1952 óta börtönben volt, igaz, 1956-ban kiszabadult, de visszavitték, és 1960. december 9-éig rab maradt. Az egyes helyi csoportokat úgy írták le, hogy céljuk az ifjúságot „távol tartani a demokratikus szervezetektől – a KISZ-től és úttörő szervezetektől –, ellensúlyozni azok nevelő munkáját”. A megfigyelések során feljegyezték a mozgalmat irányító páter szavait, aki a jelentések szerint a keresztény társadalom kialakításának célkitűzését taglalta, függetlenül a körülményektől. Beszédeiben visszatérően a szovjet megszállás analógiájaként, másokhoz hasonlóan, ő is utalt a százötven éves török hódoltságra.
A ciszterci közösségekkel, illetve Barlay Ödönnel kapcsolatban a nyomozás igyekezett minél részletesebben feltárni a hozzá köthető budapesti, pécsi, egri és székesfehérvári csoportok helyzetét, a különböző társadalmi közegekben (diákok, egyetemisták, üzemi dolgozók, hivatalnokok) folyó közösségi munkát. Az összefoglaló jelentés szerint az „ifjúság közt végzett egész munkájuk cserkész alapon folyt, papi és világi vezetők irányítása alatt. A budapesti decentrum tagjai különböző hivatali és üzemi turistaegyesületeket használtak fel fedőszervül”.
Az állambiztonság a piarista „illegáció” területén kifejtett tevékenységet rótta fel Lénárd Ödönnek és társainak is, noha ebben az esetben inkább a korábban az Actio Catholica titkáraként működő Lénárd volt a célpont. Ő kulcsszerepet vállalt egy olyan autonóm szerzetesi kisközösség életének kibontakoztatásában, mely a diktatúra idején formálódott. Ezért mind őt, mind a közösség vezetőjét, Tímár Ágnest a legszorosabb ellenőrzés alá vonták. A közösen vásárolt magánlakásokban szerzetesi fogadalmuk szerint elő, illetve fogadalomtételükre készülő fiatal lányokra az elsők között csapott le az állambiztonság.
A politikai nyomozó szervek kiemelt figyelmet fordítottak az 1945 után betiltott ifjúsági egyesületek egykori tagjainak tevékenységére. A titokban folytatott közösségi munka, a részben megmaradt kapcsolati hálók lehetőséget kínáltak különböző „államellenes” ügyek konstruálására. A fiatalok vallásos nevelésével foglalkozó munkából így lett „KIOE-KLOSZ illegáció” (Katolikus Iparos és Munkásifjak Országos Egyesülete, Katolikus Leányok Országos Szövetsége). A kisközösségek a KISZ riválisaként jelentek meg a dokumentumokban. A csoportokat vezető egyházi személyeket azzal vádolták, hogy egy rendszerváltás számára képeznek „vezető katolikus értelmiségi káderállományt”. Az állambiztonsági nyomozások sajátos módszereikkel leplezték le, hogy a fiatalokat „fedőszervül használt sportegyesületekben tartották össze. Évente ismétlődő kirándulások alkalmával tartottak »lelkigyakorlatokat«, illegális egyházi szertartásokat, s ilyen alkalmakkor ellenséges propagandamunkát folytattak.” A megfigyelések ugyanakkor rögzítették a mozgalom eredeti, saját célkitűzését is: „Minden más dolognál elsőbbrendű kérdés most az, hogy erős alapon álló keresztény családokat létesítsünk, mert csak ez mentheti meg a társadalmat a pusztulástól”– hangoztatták bizalmas körben a közösségek papjai, akik a fiataloknak a kovász bibliai szerepét szánták.
Az állambiztonság illetékesei az egyik legnagyobb hagyománnyal rendelkező ifjúsági mozgalom szétzilálását is megkísérelték. A tömeges letartóztatások révén a Regnum Marianum közösség papjai is a vádlottak padjára kerültek. Velük szemben fogalmazódott meg legerőteljesebben az utánpótlás-nevelés vádja, például olyan kitétellel, amely szerint „elkezdték a régi regnumi cserkészekből csoportvezetők kiképzését”. Az illegálisnak minősített rendezvényekkel kapcsolatban az összefoglaló anyagok gyakran ismételték, hogy az atyák „kirándulásokat s úgynevezett szellemi olympiát szerveztek, ezeken rendszerellenes propagandát folytattak”.
A hidegháborús légkörben csupán néhány valós tényt kellett sajátos módon interpretálni, hogy a nemzetközi ellenséges erők szerepét is be lehessen mutatni. Erre kiválóan megfelelt a Mária Légió „illegáció” leleplezése. A Mária Légió a 20. század elején alapított, nemzetközi szinten elterjedt lelkiségi mozgalom. Bécsi csoportjának tagjai 1958 és 1960 között többször is ellátogattak Magyarországra, hogy segítsék a mozgalom hazai megszületését. Ez a tevékenység az állambiztonság szerint a következőképpen zajlott: a tagokat, de különösen a vezetőket „illegális futárokon keresztül látták el »irodalommal« és szervezett instrukciókkal”.
Az egykori ifjúsági egyesületek, mozgalmak tovább élő hagyományai ellen indított akciókkal egy időben számos egyedi ügy is keletkezett. Az állambiztonság munkatársai ezeket is igyekeztek elrendezni egy nagyobb szabású koncepcióban. Kasánszky Zsombor és társai ügyében a szervek immár rutinszerűen dolgoztak ilyen panelekkel. Az ügy vádlottjai piarista és ferences gimnazisták voltak, akiket osztályidegen származásúként tartottak nyilván. Az állambiztonság feltárta kapcsolataikat az „illegális” klerikális ifjúsági szervezetekkel. A koncepció szerint ez a háttér adta a motivációt a fegyverszerzés, -rejtegetés, röpcédulázás vagy emlékműrongálás elkövetéséhez. A diákok „balhéit” tudatosan úgy növesztették rendszerellenes tevékenységgé, hogy a kapcsolódó lejárató kampányokban a szülőket, az iskolákat és az egyházi személyeket is meg lehessen félemlíteni.
A megvalósítás – az ifjúsági vezetők „begyűjtése”
A „Fekete Hollók”-ügy végleges koncepciója 1960-ra egy nagyszabású államellenes szervezkedés rémképét vázolta fel. A vád szerint a résztvevők rendszerváltó céljai egy „keresztényszocialista burzsoá demokratikus államrendszer létrehozására”irányultak. Ehhez kapcsolódott az elitnevelés vádja, azaz a közösségi munka, amely politikai, gazdasági és kulturális káderképzésként jelent meg. A résztvevők között a szerzetesrendek (ciszterci, jezsuita, bencés, piarista), a feloszlatott mozgalmak (KIOE, KLOSZ, Regnum Marianum) és helyi katolikus papok szerepét emelték ki.
Az összegyűjtött adatok alapján, a különböző csoportokkal szemben foganatosított egyidejű fellépés révén a kádári állambiztonsági szolgálatok egyik legnagyobb szabású akciójára került sor. A „Fekete Hollók”-ügy keretében több városban, köztük Pécsett, Egerben, Baján és Székesfehérváron zajlottak összehangolt letartóztatások az 1961. február 6-áról 7-ére virradó éjjel. 1960 novembere és 1961 februárja között összesen több mint kétszáz lakásban tartottak házkutatást, és körülbelül nyolcvan személyt vettek őrizetbe. 1961 és 1962 folyamán tizenhét perben nyolcvanhat főt ítéltek egytől tizenkét évig terjedő börtönbüntetésre. Száznyolcvan főt vádoltak meg és hallgattak ki, közülük százhúsz ellen kezdeményeztek büntetőeljárást. Harmincnégy papot bocsátottak el állásából (az állam megvonta tőlük a működési engedélyt), öt papot áthelyeztek, nyolc esetében letiltották az (egyébként csekélyke összegű) állami támogatást, a kongruát. A civilek közül tizenkét pedagógus vesztette el állását, huszonegy hallgatót pedig kitiltottak az egyetemről. Másik száznyolcvan vádlott hasonló büntetésben részesült – bírósági ítélet nélkül.
Kállai Gyula, a minisztertanács első elnökhelyettese 1961. február 7-én – az országos egyházi letartóztatási hullám másnapján – magához hívatta a Magyar Katolikus Püspöki Kar tagjait. A találkozón bejelentette, hogy az államvédelmi szervek államellenes összeesküvés miatt az ország területén több helyen előzetes letartóztatásba helyeztek egyházi és világi személyeket. Megjegyezte, feltételezhető, hogy a püspöki kar egyes tagjainak tudomásuk volt az államellenes szervezkedésről. Kállai a püspöki kart tette felelőssé a szervezkedésért, mivel olyan papokat állított munkába, akiket korábban már elítéltek államellenes magatartásuk miatt. Az előre kidolgozott forgatókönyv szerint az államellenes bűncselekményeket esetenként homoszexuális tevékenyég vádjával is összemosták. A püspöki kar, engedve az állam nyomásának, 1961. március 15-én körlevélben ítélte el a letartóztatott papokat és azokat a keresztényeket, akik nem voltak hajlandók behódolni az állampártnak.
A persorozat első tagja az úgynevezett tejfölper volt. Ebben ítélték el azokat, akik világnézeti és hitéleti munkát folytattak. A tárgyalás a Markó utcai törvényszéki teremben zajlott. Az egyes konstruált csoportok pereit a Fővárosi Bíróság Fő utcai épületében folytatták le.
A „Fekete Hollók”-ügyet tekinthetjük a katolikus egyház térdre kényszerítésére irányuló utolsó nagy kísérletnek. A hatalom célja azok megtörése volt, akik egyházi vagy világi személyként nem kívántak beilleszkedni abba a rendszerbe, melyet a pártállam rájuk kényszerített.