Budapest XI. kerületében (régi nevén Szentimrevárosban) – részben a nagy arányban középosztálybeli lakosság igényei szerint, részben a ciszterci gimnázium hatására – már a második világháború előtt is igen élénk ifjúsági élet alakult ki, s különösen erős volt a cserkészmozgalom. A hagyományokat a háború sem törte meg. 1948 után így gombamód születtek egyrészt az ellehetetlenített hitoktatásnak, másrészt a felszámolt cserkészetnek a pótlását vállaló csoportok is.

Sokuk esetében (a zirci apát megbízásából) P. Barlay Ödön Szabolcs volt a kezdeményező. Kezdetben többen a hittantanítás folytatását kísérelték meg, előbb a gimnázium keretein belül alakult úgynevezett apostolkörökben, majd a szomszédos Szent Imre-plébánia ministránsköreinek kibővítésével. Mások nem vették tudomásul a cserkészmozgalom felszámolását, és folytatták őrseik tevékenységét. Voltak, akik az indián romantikával is kísérleteztek. Megerősödött, és Bárdos Kornél vezetésével nemzetközi hírre tett szert a szintén e plébánián létrehozott keresztény diákkórus. De itt született egy olyan, név és szervezeti keretek nélküli „baráti kör” is, amely az ötvenes évek valószínűleg legnagyobb „illegális”(egyesek szerint nem föld-, inkábbcsak „fű alatti”)ifjúsági csoportosulásais, melyet egy húszas éveiben járó lelkes fiatal, Rozgonyi „Gyurka” (sokaknak „Rozi”) hozott létre és irányított. A következőkben e formációt törekszünk bemutatni. Mondanivalónkat egyrészt a szakirodalomra, kiemelten Kamarás István (Kamarás, 1992) munkájára, valamint az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának (ÁBTL) dokumentumaira, másrészt még élő résztvevők visszaemlékezéseire alapozzuk.

A kezdetek

Rozgonyi György 1932-ben, vallásos polgári családba született. Iskoláit a budai cisztereknél végezte. Tinédzserként cserkész is volt, de e kapcsolat még a mozgalom megszüntetése előtt megszakadt. 1949 és 1951 között ministrálni is okított néhány nála fiatalabbat. 1952-ben azután P. Barlay felkérte, hogy öt-hat fiatallal a ministránskörénél bővebb tartalommal is foglalkozzon. Nagy lelkesedéssel látott neki a feladatnak, s rövid idő alatt kiemelkedően tehetséges ifjúsági vezetőnek bizonyult. Gyarapította neveltjei számát, függetlenedett megbízójától, s néhány év alatt nagy létszámú és kerületszerte ismert közösséget alakított ki. A részt vevő sok száz, csatlakozása előtt esetenként céltalanul csellengő kamasz itt elfoglaltságot, másokra való figyelmet előtérbe helyező közösségi nevelést, olykor erős nevelői elhivatottságot is kapott. Gyurka Fórum néven „önképzőkört” is létrehozott e korosztály képviselői számára.

1961-ben történt letartóztatása után írt önvallomásában azt is rögzítette, hogy a kezdeti sikerek hatására több hasonló szervezet is javasolta: tagjaival csatlakozzon hozzájuk. P. Barlay is kifejezte e kívánságát. Majd Nobilis Gábor hívta az akkoriban katolikus ifjúsági munkával foglalkozó (többnyire szentimrevárosi) csoportok vezetői számára általa létrehozott „Főnöki” tagjának. A hasonló feladatokon dolgozó társak körében kialakult tapasztalatcsere minden résztvevőnek sok segítséget jelentett.

A Gyurka körül kialakult csoportosulás eredményességét az is jól jellemzi, hogy a ma élő résztvevők igen kedvező emlékeket őriznek róla, s nagy hányaduk célszerűnek tartaná, ha a kör tevékenysége során eredményesnek bizonyult nevelési tapasztalatok legalább Budapesten, a XI. kerületben ma is ismertek lennének, s itt – például unokáik körében – hasznosulnának is.

A „tinédzserközösség”

Gyurka „köre”, közössége jól illeszkedett a kor adottságaihoz. Ciszter alapokra épülve keresztény értékrendet képviselt, s hangsúlyozott célkitűzése volt a hitoktatás. Gyurka öt-nyolc fős csoportokba szervezte a résztvevőket, akik valamelyikük lakásán hétről hétre összejöttek, és szorgalmasan tanulták a vallási ismereteket. Széles körben felhasználta a cserkészet hagyományait: a heti összejöveteleken mindig volt szórakozás, játék is, és a „srácoknak” kirándulásokat, táborokat is szervezett. Ugyanakkor e közösség nem volt elismert egyházi szervezet; bár a tagság járt misére, gyónni-áldozni, s a vezetők időnként segítséget, könyveket, olykor előadásokat is kértek a hitoktatáshoz ismerős papoktól (P. Arató Miklóstól, P. Havass Gézától, P. Keszthelyi Ferenctől), az egyházi vezetésnek pontos ismerete sem volt a kör működéséről, s nem volt módja beleszólni tevékenységébe.

A résztvevők nagy száma ellenére a kört nem igazán lehetett szervezetnek tekinteni: nem volt neve, székhelye, vezetőjének a funkcióját jelölő titulusa. Bár időnként megkülönböztettek őrsöket, majd rajokat is, ezek csak laza csoportosulások voltak, rugalmasan változó személyi összetétellel és bizonytalan felhatalmazású vezetővel. Valójában az állambiztonságiak által adott „illegális” jelzőt sem igazán lehet alátámasztani, hiszen kis csoportjait Gyurka – egyrészt a szükséges források megteremtése céljából, másrészt az elkerülhetetlen adminisztráció „tipizálása” s ehhez értőkre hárítása érdekében – igen hamar bevitte valamely természetbarát egyesületbe, ahol a tagságot az előírásoknak megfelelően regisztrálták (persze ennek során a hittantanulással kapcsolatos kérdések fel sem merülhettek).

Gyurka mindig törekedett növelni közössége létszámát. Felkutatta a kerület tinédzsereket nevelő vallásos családjait, s felajánlotta a szülőknek gyermekeik hitoktatását. Mivel ajánlata akkoriban hiánypótló volt, ő pedig közismerten dinamikus és karizmatikus egyéniség, javaslatát a politikai következményekkel kapcsolatos aggodalmaik ellenére sokan elfogadták. Önvallomásában azt is rögzítette, hogy előszeretettel hívott olyanokat is, akik éppen kimaradtak hasonló csoportosulásokból (kezdetben például a ministránskörből). A neveltjei számának növekedésével megjelenő vezetési gondokat úgy oldotta meg, hogy az idősebbek közül többeket vezetőnek nevezett ki.

Meglehetősen kevés ismeretünk van a heti összejövetelek programjairól. Tudjuk persze, hogy az igazán fontosnak tekintett oktatás hittankönyvek anyagaira, vallási kérdésekben jártas korabeli szerzők gépelt „szamizdatjaira” (jóváhagyás nélkül sokszorosított dokumentumaira) épült. A foglalkozások fő témaköreit a Biblia legismertebb történetei, az egyháztörténelem sorsfordító eseményei, a katolikus liturgia és a szentségek rövid bemutatása, illetve az erkölcstani alapelvek adták. Valamennyi (imával induló és záródó) foglalkozás az előző tananyag kikérdezésével kezdődött, amit az új tudnivalók bemutatása követett; ezt természetjáró ismeretek bemutatása egészítette ki, majd „szórakozás”, vagyis játék, vidám írások felolvasása, beszélgetés zárta az alkalmat. A résztvevők a házkutatásoktól való jogos félelem hatására már 1961-ben elégették a tárgyi emlékek, a felhasznált könyvek, gépiratok, a tanulók jegyzeteinek többségét, és az események után több mint fél évszázaddal sok mindent a memóriájuk sem képes már rekonstruálni. Ugyanakkor egyetértenek abban, hogy szorgalmasan tanultak, s az elsajátítottak alapvető hatást gyakoroltak további magatartásukra, sőt egész életükre.

A cserkészhagyományokra épülő turizmus igen szerencsésen egészítette ki az elméleti oktatást. Gyurka kezdettől szervezett neveltjeinek kirándulásokat, táborokat, majd jellemzően a MAFC-Haladásba, illetve az UVATERV-be, később pedig az Építőkhöz léptette be őket. A rendszeres, szinte minden hétvégén megszervezett természetjárás, barlangászat óriási sikert aratott: igen gyorsan összekovácsolta a kis csoportok tagjait. A résztvevők nagy hatású élménye volt az is, hogy vezetőik szinte mindenből sokkal többet tudtak, mint ők, és törekedtek ismereteik bővítésére, illetve arra, hogy munkájuk során a heti foglalkozásokon meghirdetett elveket kövessék. Ezeknek megfelelően a közösség érdekeit képviselték, rájuk nehezedett a kisebbek ellátásának, programjainak minden gondja, a túrákon ők cipelték a legnehezebb terheket, és semmi előnyben nem részesültek.

Egyes emlékezetes események valóságos legendákká váltak, s még ma is beszélgetések tárgyai. Nem csak a közvetlen érintettek tudják, hogy Gyurka húga a Rám-szakadékban beleesett a patakba, s csuromvizessé vált ruhája miatt pokrócba csavarva utazott haza. A fél kerület értesült róla, hogy a Velencei-tó partján felvert nyári tábor sátrait romba döntötte egy hirtelen jött vihar, vagy hogy a nagyvillámi téli táborban a vacsora alatt magára hagyott kályhától kigyulladt és leégett a sátor. Ennél is szélesebb körben vált ismertté, sőt a sajtó is megírta, hogy a természetbarát egyesületekbe beléptetett sok 13-14 éves „srác” tájfutó versenyekre jár, olykor éjjel is egyedül fut az erdőben, majd 16-17 éves korában sorra nyeri ezeket a versenyeket. (Igen jellemző, hogy Kamarás István, könyve tanúsága szerint, még negyven évvel később is élénken emlékezett rá, mennyire sajnálta, hogy testvérétől eltérően ő nem vesz részt hasonló kalandokban.

A nevelt fiatalok folyamatosan változó köréről is csak töredékes információink vannak. Tudjuk, hogy az első közösség fiúkból állt, de később, amikor már táncórákat is szerveztek nekik, s a vezetők úgy látták, van rá lehetőség, lánycsoport(ok) is létesült(ek). Kihallgatása során Gyurka mintegy ötven főben jelölte meg 1961-ben a tagok számát, de ma úgy becsüli, hogy ha beszámítjuk a bonyolult háló minden ágát, ez a szám mintegy kétszáz is lehetett. (Az éppen működő hasonló szervezetek közt olykor tagok, máskor vezetők, sőt egész kiscsoportok időszakos átadás-átvételére, máskor pedig végleges átirányítására is sor került.) A tagok névjegyzékét azonban ma már nem lehet összeállítani. 1961. március 27-i kiegészítő önvallomásában Gyurka vallatói tudtára adta: megfogadta, hogy nem nyilatkozik a tagokról. S a nyomozati anyagokban valóban alig található személyekre vonatkozó információ.

Ugyanakkor az állambiztonságiak „jóvoltából” a csoportok vezetőit jórészt megnevezhetjük. Az önvallomás szerint az elsők Kornai Tamás, Ugron Gábor, Vértesi László voltak, de fokozatosan Nagy Zsolt, Sándorfi György és Szemerjay Dénes is hasonló megbízásokat kaptak. Gyurka 1953 őszén rövid időre átadta csoportját Strohoffer Zoltánnak, de 1954 tavaszán újat szervezett. A „második” vezetői generáció tagjai közül Dávid László, Hertelendi Miklós, Jóföldi Tibor, Kornai Tamás, Rátai Csaba, Szebeni Nándor, Vojnits Pál, illetve a lánycsoportot vezető Lányi Ildikó sorolható fel. Később, az 1956 őszén kiesettek pótlására Bezuk Zsolt és Pergovácz Erzsébet, majd a növekvő létszám miatt Kamarás János, Lantos Miklós és Nobilis György, 1959-től Halter Zsuzsa és Szentes Ervin, 1960-ban pedig Kiss Márta, Morelli Edit és Szebeni Éva is vezető lett, 1955-től a legtöbbjük képzésben is részesült. Kamarás (1992) szerint a résztvevők huszonöt év után elsősorban Dávid Lászlót és Pergovácz Erzsébetet vélték kiemelkedően sikeresnek, karizmatikus vezetőknek. Azonban a többiek teljesítménye sem becsülhető le: többségük kamaszkorúként oldott meg több-kevesebb sikerrel igen nehéz nevelési feladatokat.

A Fórum

A Fórum húsz év körüli fiatalok igényeihez szabott kisközösség volt. Rajk András erre vonatkozó ötletét Gyurka örömmel fogadta, s 1957-ben meg is valósította. Tagjai Bánszky Balázs, Berecz Tibor, Bogárdi István, Dávid László, Nobilis György, Papanek Gábor, Rajk András, Robogány Endre, Szentkuti Pál és Veress Gábor, valamint Rozgonyi György lettek. Ekkoriban szinte valamennyien egyetemre jártak, és szívesen gazdagították tudásukat. A tinédzserek és a Fórum közössége közt egyáltalán nem voltak szoros kapcsolatok. Gyurka vezetői közül hárman lett Fórum-tagok, akik készséggel segítették őt később is nevelési feladatainak ellátásában. A többieknek azonban alig volt a kerületi átlagénál több ismeretük ezekről, ketten pedig nem is voltak hívők.

A körülbelül havi gyakoriságú közösségi programokon többnyire egy-egy előzetesen kiválasztott témát vitattak meg, de néhány kirándulásra is sor került. A „viták” bevezetőjeként legtöbbször valamelyik tag, olykor pedig egy-egy meghívott állított össze és adott elő egy rövid témaismertetést, majd a résztvevők kötetlen hozzászólások során vázolták az elhangzottakkal kapcsolatos nézeteiket, s mutattak rá a téma lényegesnek vélt összefüggéseire, illetve a hallottak gyenge pontjaira. Esetenként egy-egy közös színházlátogatás élményeit beszélték meg. A témák igen szerteágazók voltak, de pontos felsorolás sohasem készült róluk. Kifejezetten vallásos program talán nem is volt. (Egyszer az egyik előadó a korszerű vallási élettel kapcsolatos előadást ígért, valójában azonban egy formális egyházi közösség alapítását javasolta, amit a tagság a „Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: »Uram, Uram«, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát”elv [Mt 7,21] alapján visszautasított). Többen foglalkoztak a tudomány egy-egy általuk szélesebb kör számára is érdekesnek ítélt új megállapításával. Rozgonyi önvallomása szerint például Veress Gábor az atomfizika, Bánszky Balázs pedig a biokémia egyes friss eredményeiről számolt be. Rajk András többször vezetett fel kezdetben inkább a szexuális élettel, később aztán a hazai kórházi gyakorlattal kapcsolatos „orvosi” témákat. Papanek Gábor a gazdaság korszerű szabályozásának tőkés elveit vázolta (jellemző, hogy ez utóbbi téma napirendre vételéről a „tervgazdaság” korában érzékeny volta miatt senki nem tájékoztatta az állambiztonságiakat). Divatosak voltak s a kihallgatásokon sokat emlegették a művészeti témaköröket is. Berecz Tibor irodalmi programokat, Bogárdi István és Nobilis György zenei lemezesteket állítottak össze, Bánszky Balázs pedig vetített képes építészettörténeti előadást tartott. A tagok közösen nézték meg, majd beszélték meg Ibsen Peer Gyntjét, Dürrenmatt Az öreg hölgy látogatása című drámáját, Németh László Széchenyijét stb. A programoknak mindig fontos sajátossága volt a politikai állásfoglalások kerülése. Rajk András sokszor hangoztatott kívánsága volt, hogy „úgy beszélgessünk mindenről, mintha Münnich elvtárs [az akkori belügyminiszter]is köztünk lenne”. S mert Andrisnak az alapítás kezdeményezőjeként jelentős tekintélye volt, ez az igény a legtöbbször érvényesült is az előadásokban, hozzászólásokban.

A Fórum közössége is hamar összeforrott. Az igen különböző szakterületeket tanuló, illetve művelő résztvevők úgy érezték, a látottak-hallottak nagyban előmozdítja látókörük tágulását, általános műveltségük gazdagodását, s az előadóktól segítséget kapnak szakmájuk alapvető összefüggéseinek jobb megértéséhez, megértetéséhez is. Mindjobban megbecsülték egymást és a többiek szakmáját. A mindenkor élénk hozzászólások tapasztalatai pedig javították vitakészségüket. Rávilágítottak, hogy sok felesleges nézetütközés elkerülhető a szóba hozott fogalmak, illetve megállapítások pontos megfogalmazásával, valamint hogy a fontosabb állítások csak bizonyításuk bemutatása esetén lehetnek meggyőzők. Ha véleményüket kérték valamely írásműről, egyre csiszoltabb állásfoglalásokat adtak. A kirándulások pedig a Fórum-tagok formálódó baráti kapcsolatait is erősítették.

Letartóztatás és elítélés

A téma kutatása még folyamatban van. Így ma még azt sem tudjuk, hogy Gyurka baráti köre mikor került az állambiztonságiak látókörébe. Talán csak 1958-ban. A „Somogyi” fedőnevű hálózati személy 1960 nyarán arról tudósított: megbízása ellenére nem tud jelentést írni a balatonfüredi ifitábor programjairól, mert amikor beszélgetni próbált a résztvevőkkel, akkor azok sürgős teendőikre hivatkozva mindig gyorsan elrohantak valahova. Utal arra is, hogy ez már 1958 nyarán, a szigligeti nemzetközi természetbarát-találkozó idején is így alakult. Mindez persze nemigen akadályozta az információgyűjtést, hiszen a nyomozók a résztvevők körét a turistakedvezményeket igénybe vevők könnyen megszerezhető vasúti dokumentumaiból maguk is beazonosították.

Az idézett közlésből az is kitűnik, hogy a megfigyelés nem érte felkészületlenül a közösséget. Gyurka azonban optimistán ítélte meg a helyzetet. Az volt az álláspontja, hogy tevékenysége nem ütközik törvénybe, s ha a BM nem így gondolja, majd szól. Nos, ez az állambiztonságiak nem kellő ismeretét tanúsító várakozásnak bizonyult. Az 1961. február 6-áról 7-ére virradó éjszaka – egy több száz családot érintő akció keretében – házkutatást tartottak Gyurkánál, illetve körének több tagjánál, s őt, valamint a hasonló közösségek számos vezetőjét és tagját le is tartóztatták. A következő hónapokban továbbiak kihallgatására is sort kerítettek; végül többeket még abban az évben rövidebb-hosszabb börtönbüntetésre is ítéltek, másoknak pedig megnehezítették/megakadályozták egyetemi tanulmányaik befejezését, vagy nehézségeket támasztottak munkahelyi előmenetelükben. A vád a „Fekete Hollók” fedőnevet viselő összeesküvésben (azaz egy államellenes egyházi szervezkedésben) való részvétel volt. Ma úgy látjuk, a vád legsúlyosabb állítása az volt, hogy Gyurka és köre az úgynevezett Keresztény Fronthoz (egy néhány fő által létrehozott, s 1956-ban körülbelül húsz támogatóval párttá alakult csoportocskához) kapcsolódik. Nem számított, hogy a Gyurkához tartozók közül kevesebb mint tízen ismertek valakit is az egykori pártocska tagjai közül, s a Keresztény Frontról talán egyikük sem tudott semmit. A bíróság államellenes összeesküvésnek minősítette a részvételt a lakásokon végzett hitoktatásban, a Fórum tagjait pedig azért büntették, mert az állambiztonság azt állította (persze érdemi bizonyítékok nélkül, s a valóságtól eltérően), hogy tevékenységük célja a hittanórák megfelelő tananyagának kimunkálása s az oktatóknak e téren nyújtott segítség volt.

A házkutatások, letartóztatások hírére a kerület lakóin és Gyurka társaságán is úrrá lett a félelem. Azok a családok, amelyeknek volt valami kapcsolatuk egy-egy „illegális” közösséggel, mint már említettem, minden náluk levő áruló „nyomot” – jegyzeteket, névsorokat, fényképeket – elégettek. A legtöbb hasonló csoport reakcióival egyezően előbb-utóbb Gyurka közössége is megszüntette összejöveteleit.

Az állambiztonságiak viszont tovább ügyködtek (tekintet nélkül ennek költségeire és következményeire). Gyűjtötték az adatokat, hogy ki hova megy kirándulni, evezni, síelni, kikkel találkozik. A korábbi résztvevők széles körének lehallgatták a telefonját. Akit rá tudtak kényszeríteni, azt a közösségből beszervezték besúgónak. Az ügynöki jelentésekből szürreális kép rajzolódik ki: találunk „híreket” például arról, hogy a fiúk mit beszéltek egy lányos mamával, hogy milyen nehézségeket okozott a húsvéti locsolásban, amikor bedöglött a locsolkodók ócska motorkerékpárja, vagy hogy az illetékes tartótiszt egy néhány fős síelés után adatgyűjtést rendelt el arról, ki „szervezte” az utat. Továbbá évtizedekig beleszóltak, hogy ki tanulhat tovább, ki kaphat útlevelet, ki foglalkoztatható valamely intézménynél, kit lehet s kit nem lehet előléptetni.