A pártállami időszakban Magyarországon ifjúságnevelő munkát lényegében csak a kommunista tömegszervezetek végezhettek. A civil szféra felszámolása, valamint az egyházüldözés megindulása után a fiataloknak szóló közösségi programok szervezése illegális tevékenységnek számított. Azonban az üldöztetés, tiltás, diszkrimináció ellenére a korábbi mozgalmak, közösségek élete nem szűnt meg az ország szovjetizálása után sem.

A kiadványunkban közölt esettanulmányok arra a kérdésre keresik a választ, hogy mi történt a cserkészettel, illetve a vele rokon keresztény ifjúsági mozgalmakkal 1945 után. Az összeállítás tanulmányai naplók, visszaemlékezések és a hatalmi szervek iratainak elemzése alapján elevenítik fel az egykori közösségek életét. A legfrissebb kutatási eredményeket összegző írások alulnézetből mutatják be a szovjet típusú rendszer hazai működését. A felidézett történetek egyszerre szólnak a hagyományőrzésről, egy sajátos ellenkultúra kialakulásáról, valamint a személyes és közösségi autonómiáért folytatott küzdelemről.

Közelítések

Kiadványunk elemzései szűk értelemben a magyarországi cserkészet sajátos utó-, illetve előtörténetét érintik. Történeti vizsgálódásunk kezdetekor azt kívántuk megérteni, hogy az 1945 utáni rendszerváltás(oka)t követően, a diktatúra évtizedeiben mi maradt meg az egykori közösségekből, az ifjúsági mozgalom hagyományából. Egy másik időbeli perspektívából viszont a bemutatott folyamatok az 1990-es rendszerváltás idjén újjáéledő cserkészet előzményeiként is olvashatók.

Kutatási programunk megfogalmazásakor nyilvánvalóvá vált, hogy a cserkészhagyományok 1948 utáni alakulása nem vizsgálható önmagában. Erre utal a korszakkal kapcsolatban gyakran emlegetett „búvópatak”-metafora is. A diktatórikus rendszer mindennapjaiban az egykori közösségek változatos formában maradhattak fenn. Egyrészt az egykori csapatok, őrsök mint turistaszakosztályok, kórusok, hittancsoportok tevékenykedtek, vagy pusztán baráti társaságként éltek tovább. A közösségek vezetői lehetőségeik szerint egyházi-ifjúsági csoportokat szerveztek. Másrészt az egykori cserkészvezetők munkahelyeiken (papként, tanárként, karnagyként, nevelőként, edzőként stb.) hasznosították azokat a módszereket, amelyeket cserkészként sajátítottak el, s alkalmasint valamit továbbadtak az egykori közösségek hagyományából, belső értékeiből is. E bonyolult és izgalmas folyamat feltérképezéséhez az intézmény-, illetve politikatörténeti megközelítéseken túllépve társadalom- és mentalitástörténeti elemzéseket tartottunk szükségesnek. Mikroszintű vizsgálódásaink reményeink szerint „alulnézetből” is megvilágíthatják az általános történelmi folyamatokat.

A kommunista hatalomátvételt követően a nem rendszerkonform ifjúsági nevelőmunka „illegális” minősítése (jogi, politikai szempontból vagy a propaganda szintjén) az egész korszakban megmaradt. Az elemzések révén azonban feltárható a fogalom használatának, a tervszerűen végrehajtott ellenintézkedéseknek a dinamikája is. Ebből a nézőpontból elkülöníthető a hatalom 1945 utáni megszerzése, a társadalom átalakítása (szovjetizálása), a hatalom újbóli megragadása (az 1956-os forradalom utáni megtorlás), illetve a rendszer kereteinek fenntartása érdekében lefolytatott eljárások. Ezek a szakaszok, amint a kötet írásai mutatják, esetenként nem voltak szinkronban a nagy politikai fordulatokkal. A hatalomgyakorlás mindennapjai során az egyes intézkedések (hatósági eljárások és propagandakampányok) is egybemosódtak. Ebben a légkörben a cserkészhagyományok továbbélésének elsődleges közegei az egyházi (kis)közösségek voltak. Az egyes szereplők, résztvevők motivációi az eltérő kulturális minták (ellenállás, konspirálás, passzív rezisztencia stb.) mellett mélyen személyes (világnézeti, hitbeli) meggyőződésből származtak.

Mindezek alapján kibővített kutatómunkánk során a magyar cserkészmozgalom, illetve a keresztény ifjúsági mozgalmak 1945 és 1989 közti történetét vizsgáltuk. Kutatásunk során két alapvető kérdést tettünk fel: 1. Mi lett az egykori cserkészek sorsa a mozgalom második világháborút követő felszámolása után? 2. Miként maradt fenn, formálódott vagy alakult át a cserkészet hagyománya a kommunista diktatúra (a szovjet típusú rendszer) magyarországi kiépülése után? A válaszokat elsősorban történeti „mélyfúrások”, esettanulmányok segítségével kerestük.

Múltképek

Az illegalitás időszakának viszonyaiból adódóan kevés egykorú dokumentum áll a kutatók rendelkezésére. A korabeli közösségek iratai csak kivételes esetekben maradtak fenn. Az elnyomás légkörében, az egymást követő megfélemlítési akciók, letartóztatási hullámok után az írott feljegyzések puszta birtoklása is veszélyesnek számított. Az óvatosan érintkező, virágnyelven levelező csoportok általában csak a legszükségesebb információkat jegyezték le. A keletkező magániratok döntő többségét megsemmisítették. A forrásfeltárás tehát ezen a területen is időigényes, bár korántsem reménytelen munka. A cserkészközösségek katartikus pillanatai közé tartoztak azok az ünnepélyes alkalmak, amikor a rendszerváltás után az öregcserkészek vagy az emigrációban élő közösségek parancsnokai évtizedeken át titokban őrzött ereklyéket: egykori zászlókat, jelvényeket, naplókat adtak át a következő generációknak. A hagyomány (történetek, játékok, mindaz, amit „cserkésztudásnak” nevezhetünk) átadása azonban döntően szóbeli volt. Szerencsére ma már viszonylag nagy mennyiségű elbeszélt forrás áll a történészek rendelkezésére a korszakkal kapcsolatban. A visszaemlékezések nyugati kiadásban a rendszerváltás előtt is megjelenhettek, majd a szabaddá váló közéletben, a félelmek feloldódásával idehaza is sokan megoszthatták emlékeiket. Projektünk keretében felhasználtuk a közgyűjteményekben elérhető életinterjúkat, de több tucat új interjúval gyarapítottuk is a közelmúlt megismerését segítő közös ismeretanyagot.

Az egykori közösségek belső életének és a hatalom velük kapcsolatos intézkedéseinek részletei az ezredfordulótól váltak alaposabban dokumentálhatóvá. Mindebben alapvető szerepet játszott az egykori pártállami szervek (mindenekelőtt a politikai rendőrség) iratainak kutathatóvá válása. 1990 után, a „levéltári forradalom” révén a történészek a politikatörténeti folyamatok rekonstruálására, a kádári elbeszélések felülírására törekedtek. A kutatási lehetőségek bővülésével a korszakkal kapcsolatos társadalomtörténeti, szociológiai és egyéb részdiszciplínák számtalan új megközelítési módot kínálnak napjainkban.

Közben az egyes közösségek szinte minden esetben hangsúlyosan foglalkoztak saját történetük (szóbeli) továbbadásával: legyen szó a Regnum Marianum csoportvezetőinek tanfolyamáról, a Patkolóról vagy a cserkészvezető-képzés táborairól (Dobszay, 1990). Ezek nyomtatott anyagai (miként számos hittankönyv) sok esetben csak a vasfüggönyön túl jelenhettek meg, és különböző rejtett csatornákon kerülhettek a hazai olvasókhoz (Emődi, 1970). Kutatásunk során tehát egy olyan élő hagyományt vizsgáltunk, amelynek többségében (cserkészként) részesei is voltunk, illetve vagyunk. A történeti emlékezet fenntartásában alapvető szerepet játszott a magyar (cserkész)emigráció is (Bodnár, 1980). Jelenlegi munkánk „hozzáadott értékét” a jelenkor-történeti kutatások eredményeinek továbbgondolása, valamint új adatok és összefüggések feltárása jelenti. Ezzel egyszersmind egy nagyobb jelenkor-történeti trend részesei is lettünk. A keresztény kisközösségek története a közelmúltban olyan kutatási témává vált, amellyel kapcsolatban egyre gyorsuló ütemben jelennek meg a tudományos publikációk. Nagy örömünkre szolgált, hogy a témával legújabban foglalkozó doktori disszertációk szerzői (Virág, 2013; Diera, 2015) is részesei lettek vállalkozásunknak.

Az egykori cserkészek életútját vizsgálva egyre több jelenség révén éreztük, hogy sorsukban az egész 20. századi magyar történelem tükröződik. Az egyes személyes vagy családtörténetek, illetve cserkészpályák feltárása során a politikai fordulatokkal terhelt, társadalmi krízisekkel sújtott magyar közelmúlt mutatkozott meg alulnézetből. Az üldöztetések, tragédiák, mártírtörténetek mellett a feltalált sorsok az emberi kitartás, hősiesség, szolidaritás példái is. Projektünkben mégsem közösségi drámákat vagy patetikus hőstörténeteket, hanem reális emberi sorsokat kívántunk bemutatni – amennyire ezt a történetírás eszközei lehetővé teszik, s a múlt (a múltra vonatkozó forrásaink) kritikai vizsgálata megengedi. Tudományos kutatásunk során a cserkészet búvópatakjait elméleti eszköztárral, szélesebb perspektívával, a jelenkor-történeti diskurzusba illesztve, visszakereshető állításokkal, tézisekkel, új forrásokat, kérdéseket felvetve vizsgáltuk.

A társadalom „alávetett” tagjai számára a cselekvési lehetőség, illetve a mozgástér a szovjet típusú rendszer kiépülése után gyorsan összeszűkült, de nem épült le véglegesen. A korszakkal kapcsolatos sematikus elképzelésekkel, egydimenziós leírásokkal szemben az ötvenes és hatvanas években autonóm (cserkész)közösségek működtek, a hetvenes–nyolcvanas évek kisközösségei pedig a kádári pangás évtizedeiben is formálták a korábbi hagyományokat. Sőt ezek a csoportok reagáltak a vasfüggönyön túlról érkező hatásokra, a világban zajló folyamatokra, a modernizáció kihívásaira is. A kisközösségek életének rekonstruálása tehát nemcsak a rendszer működésével, hanem az egyéni lehetőségekkel kapcsolatos kérdéseket is felvet. Igaz, a konkrét eseménytörténeten túl a cserkészhagyományok megragadása különösen nehéz feladat. Mi maradt meg az egykori módszerekből, játékokból, nevelési elvekből? Mi veszett el, és miért? Hogyan hatott a korszak légköre az egykori cserkészek világlátására? Vizsgálódásunk előtt ezt a megéléstörténeti irányt is megnyitva bíztunk abban, hogy a nagy értelmező elbeszélések mellett az ilyen jellegű kutatómunka is eredményre vezethet.

Értelmezések

Kutatómunkánk során arra jutottunk, hogy ezen a területen is meghaladhatók a jelenkortörténet-írásban erős hagyományokkal rendelkező és egymással rivalizáló totalitárius és modernizációs (revizionista) paradigmák. A tanulmányainkban bemutatott folyamatok egyszerre szólnak az üldöztetés (megbélyegzés, bomlasztás) és a modernizáció (a modern világhoz való alkalmazkodás) problémáiról (Havasy, 1990). Elbeszéléseink ugyanakkor generációs történetek is. A vizsgált közösségek tagjai fiatalon (szocializációjuk során) meghatározó értékeket interiorizáltak. Így az egyes elemzések azt is körüljárják, hogy ezek az ifjúkori élmények, elvek miként maradtak meg egy ideologikusan ellenséges, hatalomtechnikai szempontból praktikus, de manipulatív környezetben. Az esettanulmányok tehát a „létező szocializmus” sajátos ellenkulturális jelenségeit is bemutatják.

A témánkkal kapcsolatos fő értelmezési kereteket legtovább és legmélyebben a politikatörténet uralta. A cserkészetet általánosságban a Horthy-korszakhoz köti a közemlékezet, amely leggyakrabban az árvalányhajas fiatalok, az 1933-as gödöllői dzsembori (cserkész-világtalálkozó) vagy éppen Teleki Pál miniszterelnök-főcserkész képét társítja a mozgalomhoz. Azonban az 1945 előtti mozgalom politikai színképe jóval összetettebb volt, mint azt a hazai nyilvánosságban évtizedekig terjesztett egydimenziós leírások sugallják. A korszakban a kezdeti idegenkedés az angolszász gyökerű mozgalomtól éppúgy kimutatható, mint a későbbi ütközések a leventeintézményekkel. A szervezet demokratikus működésének foka területileg is különbözött, s eltérő lehetett az aktuális társadalmi közeg miatt is. A cserkészmozgalom 1945-ös újjászervezésekor a kommunista hatalmi politika a belső különbségeket kihasználva igyekezett tágítani a szervezet törésvonalait. Bár a mozgalom felszámolása után a cserkészetet egységesen megbélyegezték, a titkosszolgálati nyomozások, manipulatív intézkedések során a megosztásban rejlő lehetőségeket évtizedekig kihasználták.

A politikai rendőrség, az állampárt (MSZMP) központjában megfogalmazott politikai megrendelés szerint, a kiránduló, összetartó közösségeket antielitként kezelte. A titkosszolgálati megfigyelések révén az állambiztonság azt is rögzíthette, hogy a fennmaradó csoportokban folytatódtak a viták a cserkészet vállalható örökségéről. Az ismétlődően megfogalmazódó vádak (militarizmus, antiszemitizmus, irredentizmus) ellenére a kisközösségek vezetői az illegalitás éveiben is keresték az egészséges nemzettudat, a demokratikus működés, a belső szabadság kialakításához szükséges pedagógiai programokat, illetve szervezési módszereket (Bulányi, 2015).

A kisközösségekben folyó ifjúsági nevelőmunka folyamatos maradt, így a cserkészet élő hagyományként volt jelen a „létező szocializmus” évtizedeiben is (Ivasivka–Arató, 2006). Ugyanakkor további kérdésként merülhet fel, hogy mi volt ennek a sajátos szubkultúrának a súlya. A lehetséges válaszok forrásaként a cserkészmozgalom esetében (tízezres nagyságrendű) konkrét számadatok állnak rendelkezésre tanulmányainkban. Ugyanígy megismerhetők az egyházi ifjúsági szervezetek, illetve a hitoktatás létszámadatai, amelyeket egy idő után a pártállami apparátus vezetett a legprecízebben. A konkrét személyek, csoportok hatókörével kapcsolatos elemzéseket az egyes ügyek, eljárások folyamán rögzítették. Közülük talán az 1961-es „Fekete Hollók”-ügy alapján felvázolható, több száz nevet tartalmazó pertérkép, illetve kapcsolati háló a legbeszédesebb. A mennyiségi kérdések mellett a folyamatok értelmezésekor felvethetők a „minőségi” szempontok is. Talán nem véletlen, hogy a pártállami szervek a közösségek befolyását vizsgálva az országos adatgyűjtésen túl idővel leginkább erre koncentráltak. Az (ellenséges) elitnevelés vádja, a rendszerváltozásra való felkészülés a hatvanas évektől a leggyakrabban hangoztatott szempont volt a hatalom részéről. Maguk a közösségek vezetői eltérően értelmezték szerepüket, különbözően látták tevékenységük legális bővítésének lehetőségeit. A megragadható motívumok skálája a vallási neveléstől a szocialista oktatást kiegészítő önképzésen át a közéleti felkészülésig ível.

A cserkészet azonban elsősorban ifjúságnevelő mozgalom volt és maradt, mely sikereit nagyrészt korszerű pedagógiai programjának köszönhette. Alapvető felismerései a kisközösségi munkáról, a természetközeli aktivitásról időtállónak bizonyultak. Ugyanakkor neveléstörténeti szempontból is érdekes lehet, hogy mennyiben változtak az egyes csoportok eszközei, gyakorlatai a diktatúra évtizedeiben. A fennmaradt forrásokban számos feljegyzés szól a korszerű eszközök használatáról. Miközben a fiatalok a hiánygazdaság körülményei között szerveztek programokat, táboroztak, túráztak, életükből nem maradtak ki a zenés, táncos összejövetelek, s a csoportos találkozókon olykor már kazettáról hallgattak előadásokat, sőt egyes csoportok a hatvanas években amatőr filmfelvételeket is készítettek. Sokan ezekben a csoportokban találkozhattak modern filozófiai, pszichológiai vagy akár menedzsmentismeretekkel, továbbá a mindennapokban is alkalmazható szervezési modellekkel. Tehát az értékelvű-konzervatív nevelési program az illegalitás éveiben is párosulhatott modern pedagógiai nevelési elvekkel vagy új technikai eszközök használatával.

Végső soron azonban a vezetők személyisége, elhivatottsága tűnik meghatározónak, valamint a közösségek összetartozása, amelyet az üldöztetés, a konspiráció csak erősített. Ezt a nyolcvanas évekre Kádár János is felismerte: nevezetes kifakadásában a falu szélén focizó fiatal papok tevékenységét ajánlotta a KISZ-aktivisták figyelmébe.

Összefüggések

A tanulmányok megírását kísérő beszélgetések, egyeztetések, viták számos megközelítést, értelmezési lehetőséget hoztak felszínre. Tudományos szempontból talán ez a disputa a legfontosabb eredménye a projektnek. A szerzők többsége úgy látja, hogy kutatásunk egy olyan hagyománnyal foglalkozott, amelyet egyes kisközösségek évtizedeken át ápoltak, ám napjainkban kevéssé része az általános közemlékezetnek. Mint említettem, a tanulmányokban megragadott folyamatok ellenkulturális jelenségként is vizsgálhatók. Az egykori közösségek élete nem helyezhető el pusztán a hagyományos egyháztörténelem keretei között, hiszen a személyes és közösségi autonómiáért folyó belső küzdelem minden intézményi struktúrával ütközött a pártállamban.

A kutatások nyomán felismert személyi összefüggések, az egyes csoportok azonosítása a vizsgálódások kézzelfogható eredményei közé tartoznak. Így sikerült feltárni a visszaemlékezésekben emlegetett olyan helyzeteket, amikor egykori cserkészek egy kihallgatási helyzet két oldalán (vallatóként és vallatottként) is jelen voltak. A titkosszolgálatokkal való rendszeres együttműködés (kollaboráció) különböző módozatai több esettanulmányban is szerepet kaptak. Az ügynökök szerepéről, a tőlük nyert adatok minőségéről számos összefüggést mutatnak fel írásaink. A feldolgozott életinterjúk és korabeli folyamatok révén a kádárizmus megannyi vonása válik érzékelhetővé. Rainer M. János a korszakkal kapcsolatban publikált téziseihez kapcsolódva megállapíthatjuk, hogy a diktatúra mint létállapot meghatározta a földalatti cserkészek, egyházi közösségek életét is (Rainer, 2003).

Tanulmányaink adalékokkal szolgálnak a rendszer működéséről, a pártállami vezetők politikai elképzeléseiről is. Az egyes ügyek elemzéséből kirajzolódik, hogy meddig terjedtek a hatalom ellenőrzési mechanizmusai. A hatalmi szervek gondolkodásában a kulturális jelenségek terén a sokat emlegetett 3T (tiltás – tűrés – támogatás) mellett a centrum és a periféria megkülönböztetése is jól megragadható. A Balatonnál, a Mecsekben vagy a Bükkben szervezett táborokkal szemben érezhetően más erővel léptek fel, mint amikor fővárosi ifjúsági munkáról volt szó. Az illetékes szervek másként jártak el intézmények és autonóm közösségek (egyházi iskolák, helyi hittancsoportok, gyülekezetek vagy önálló [bázis]közösségek) esetében. A hatalom – önképe szerint – a kádári „szövetségi politikát” védelmezte, s legkésőbb a hetvenes években a „legális” egyházi intézményrendszer kiszámítható működésében volt érdekelt, ezért a szakadár egyházi csoportok, az állam által informálisan megszabott kereteken túllépő ifjúsági kezdeményezések ellen újult erővel lépett fel. A kádári hatalomnak ez a differenciált működése önmagában megoszthatta a közösségeket, de a bomlasztás számos illetékesnek (egyházügyi előadó, propagandista, titkosszolga) fő célkitűzése volt.

A szovjet típusú rendszer egygenerációnyi ideig létezett Magyarországon. Az 1945 utáni időszak cserkészei közül sokan megélték az 1989-es rendszerváltást. Így más hagyományokhoz, mozgalmakhoz hasonlóan a személyi folytonosság itt is vizsgálható. A cserkészet sikere, az ifjúsági mozgalom 1989 utáni újraszervezése azonban nem csak a háború előtti fiatalok, a rendszerváltáskor a nyilvánosság elé lépő öregcserkészek munkája. Az új generációk bekapcsolódását az évtizedeken át zajló vezetőképzés, önképzés alapozta meg.

Kutatómunkánk

A kiadványban közölt tanulmányok megírását a téma elismert szakértői, különböző jelenkor-történeti műhelyek munkatársai, valamint társadalomtudományi tanulmányokat folytató fiatal kutatók vállalták. Külön örömünkre szolgált, hogy szerzőtársunknak tudhatjuk Papanek Gábort, aki maga is részese volt az ötvenes évek kisközösségi életének, így kutatóként személyes emlékeit is összevethette a fellelt levéltári iratokkal. Vele együtt számos kortanú, cserkésztestvérünk volt segítségünkre. Közös projektünk kiindulópontjául a Cserkészgyűjtemény vezetőjének, Bokody Józsefnek a diktatúra cserkészáldozatait bemutató összeállítása szolgált.

A kiadványban közölt írások számos esetben nagyobb kutatások megállapításainak tömör összegzései. A bemutatott folyamatok mélyebb rétegei iránt érdeklődőket az ajánló bibliográfia segítheti a további tájékozódásban. A szakirodalom mellett tematikus honlapunkat is jó szívvel ajánljuk az olvasók figyelmébe. Tanulmányainkat tudományos-ismeretterjesztő munkáknak szántuk. A számos veszéllyel járó moralizálás csapdáit elkerülve történeti folyamatokat, összefüggéseket kívántunk bemutatni. Szövegeinkben jeleztük a történeti megismerés (dokumentálhatóság) határait, interpretációs eszközeinket. Az illegalitás történeteihez alapvető forrásul használt állambiztonsági dokumentumok kérdéskörének külön tanulmányt szenteltünk.

Projektünk, amelynek e nyomtatott kiadvány mellett online ismeretterjesztés és történeti interjúk készítése is a része, az 1956-os Emlékbizottság támogatásával valósult meg. A kutatási program kezdeményezése, kimunkálása és menedzselése Szabó Márton cserkésztestvérünk érdeme. A projekt gazdája a Magyar Cserkészszövetség lett. Beszélgetéseink és a levéltári kutatómunka hátterét az OSZK-1956-os Intézet biztosította. A rendelkezésre álló időben a cserkészet ethosza szerint igyekeztünk jó munkát végezni. Miközben kutatásunk folytatásában és írásaink hasznosulásában reménykedünk, gazdagító olvasást és konstruktív beszélgetéseket kívánunk mindenkinek, aki összeállításunkba belelapoz.