Parázs a hamu alatt. A cserkészek jól tudják, mit jelent a kifejezés. A tábortüzek után a hamuban megbúvó izzó fadarabok ezek, melyek gondos, aprólékos oltás után is elő-előbukkannak. Hiába kíséreljük meg különböző technikákkal a tűz eloltását, öntünk rá vizet, szórunk rá földet, vagy tapossuk bőszen a bakancsunkkal, a makacs és kitartó izzás a hamu megannyi átforgatása után is megmarad. De másképp is igaz ez, mert milyen jó, amikor az épp elalvó, vagy már kihúnyni látszó őrtüzet könnyedén újra lángra tudjuk lobbantani.
A második cserkésztörvény szerint „a cserkész híven teljesíti kötelességeit, melyekkel Istennek, hazájának és embertársainak tartozik”. Nem egyszerű feladat megérteni ezen kötelességeinket, és tökéletesen teljesíteni talán egy egész hitvalló életút során sem lehetséges. Éppen ezért az Úton járás nehézségei közepette, súlyos kérdéseinkre választ keresve iránytűként szolgálhat mindaz, amiről az illegális ifjúsági közösségek vezetőinek, szervezőinek lankadatlan fáradozása, bátor áldozatvállalása tanúskodik. Hogy mi is volt ez? Talán az, hogy Istentől rendelt feladatunk van, és feladatunkat mindig ott, abban a helyzetben és abban az időben kell teljesítenünk, ahova éppen helyeztettünk. Az „illegális ifjúsági munkát” végzők nem akartak hősök lenni, nem akartak mártírokká válni. Bátor, szorgalmas, kitartó munkát végeztek szerető szívvel, kötelességtudó értelmemmel és mély, belső elhívással. Hittek, tettek és imádkoztak azért, amiért a cserkészet alapítója, Lord Baden Powell of Gilwell (cserkésznevén: Bi-Pi) is, hogy világunkban, közösségeinkben a jóakarat és a béke munkálkodjon.
Az „illegális ifjúsági munkát” végzők olyan politikai rendszerben, olyan körülmények között töltötték be hivatásukat, teljesítették kötelességeiket, amikor nem lehettek azok, amik tehetségük, rátermettségük, hitük és elhívásuk szerint lehettek volna. Eltanácsolt tanárok, kirúgott egyetemisták, száműzött és üldözött papok, tömlöcbe vetett hitvallók, tönkretett és megfélemlített családok, szétbomlasztott közösségek, kényszermunkatáborba hurcolt elhívottak, kivégzett mártírok voltak.
Köszönettel és hálával tartozunk nekik, az őrállóknak, a bátor, kötelességeiket híven teljesítő cserkésztestvéreinknek, akik a diktatúra rémisztő és lélekpusztító, hazug és meghasonlásra kényszerítő valóságában megtartották és továbbadták a fiatal nemzedék számára hitünk értékrendjét és évezredes igazságát.
A szabad világban felnövekedett generáció számára nagy kincs és ajándék, hogy egy százéves múltra visszatekintő, a fiatalság jellemnevelésével foglalkozó mozgalom aktív és tevékeny tagjai lehetünk. Nagy kincs és ajándék az is, hogy mi szabadon, üldöztetés és vegzálás nélkül szervezhetünk és vezethetünk hitünknek és értékrendünknek megfelelő közösségeket.
Széchényi István szavaival élve "Tiszteld a múltat, hogy érthesd a jelent, és munkálkodhass a jövőn."
Reméljük, hogy az ebben a kötetben felvillantott események tovább buzdítják és lelkesítik a mai nemzedékeket hűségre és állhatatosságra, megértve mindazt, hogy Sík Sándor szavaival élve, minden időben a „Vezeték várai” biztosítják a megtartó és éltető Üzenetet. Indítson cselekvésre és erősítsen a cél, hogy a magyar cserkészet 100 év múlva is hagyományaihoz és értékrendjéhez ragaszkodva végezhesse jellemnevelő feladatát.
Köszönjük az 1956-os Emlékbizottság támogatását, mely lehetővé tette a közös emlékezet formába öntését. Köszönjük a kutatásban részt vevő munkacsoport tagjainak, fiatal lelkes cserkésztestvéreinknek közreműködését, valamint a komoly tudományos tapasztalattal rendelkező kutatók segítségét. Köszönjük továbbá a Magyar Cserkészszövetség elnökségének támogatását, valamint Tabajdi Gábor, a kutatás szakmai vezetőjének áldozatos szerkesztői fáradozását.
Hisszük, hogy ez a munka nem lezárja, hanem éppen elindítja és tovább lendíti a felidézett korszak kutatását, és elviszi a helyi közösségekhez a még élő kortanúk történeteit is.
Sík Sándor: Az acélember
(Ének a sürgönypóznáról)
Áll, egyenesen, egymagán
Az acélember a hegy homlokán.
Széttárva karcsú, hosszú karjai,
A kábelek kígyóit tartani.
Nem görnyedez és nem erőlködik:
Áll és feszül és hordja terheit.
De hűvös feje túl a drótokon
Hosszan elnéz a nyúlós utakon.
Lát, embereket és országokat,
Bolond és keserű látásokat:
Az éhes ember néma ráncait,
Dokkok penészes árusáncait,
Országhatárok inga-táncait,
És hall, hazug és gyilkos hangokat:
Borhősöket, barátokat, bankokat,
És népgyűléseket és tankokat.
Az eszme önmagára-lázadását,
A forradalmak bárgyú körfutását,
Az őrülések örök újulását.
A földgömb reng és ég a szemhatár.
Az acélember néz és konstatál.
Áll és szótalan ég felé feszül:
Hordja a kábelt rendületlenül.
S ha olykor egy-egy holdas éjszakán
Ráül terhével a szörnyű magány,
S a látomások emlékeitől
Dereka már-már megroppanni dől:
Ilyenkor elég egy szempillanás:
A szomszéd hegyen másik óriás,
A harmadik ormon a harmadik
Hordozza látomása titkait.
Egy pillanat, egy közös rezzenés:
A három acélember összenéz.
Testvér – mondja az acélpillanat –
Tudom: gyengének lenni nem szabad.
Tudom, a mi törvényünk állani:
Mi vagyunk a Vezeték várai.
Nem tudjuk honnan, nem tudjuk kinek,
De rajtunk megyen át az Üzenet.
Az ismeretlen Igét hordja vállunk.
Bennünket ideállítottak. Állunk.
(Sík Sándor: Magányos virrasztó – 1936)